Nem is olyan régen került terítékre a különleges, izlandi mendemondákkal és folklórral foglalkozó Spirit of the North, mely a legjobbak közé sajnos nem kerülhetett be gyengeségei miatt, de így is felmutatott egy-egy erősebb pillanatot és szebb helyzetet. Ehhez képest a november végén napvilágot látott, egy kis német stúdióból, a Mooneye-tól érkezett Lost Ember elég hamar bizonyítja, hogy az állatos, leginkább spirituális utazásként funkcionáló élményjátékos műfajban bőven van még lehetőség, amire gyorsan le is csap.
Nem, erre a produkcióra sem lehet azt mondani, hogy tökéletes vagy éppen utat talált magának az örökkévalóságba, de lenyűgöző látképeivel, markáns történetével és vizuális stílusával, egy-egy esetben kiemelkedő zenéjével és hangulatával mindenképpen érdemes rá, hogy az esztendő jobb indie élményei között tartsuk számon. Egy izgalmas és itt-ott meglepő, érzelmes utazás a fanatizmus, a vakhit és a kötelékek birodalmába, ahol semmi sem az, aminek elsőre látszik.
Látszólag egyértelmű
De csupán látszólag. Az indítás egy öntudattal rendelkező, beszélő fénycsóva és egy magányos farkas találkozásával indít. Előbbi a Fény városát keresi, ahol bebocsátást nyerhet, utóbbi, Kalani, pedig belemegy abba, hogy fura társát elkíséri utolsó útjára. Az hamar kiderül, hogy a látszat csal, nem annyira egyértelműek a szerepek, sőt a bolyongó lélek és a vezekelő ordas talán két ellentétes oldalon állt, múltjára azonban egyikük sem emlékszik, így útkeresésük és kalandjuk közepette próbálják megismerni a feledés homályába veszett történetet, amit így maga a játékos göngyölít fel.
Ehhez elsődleges segítsége a farkas, másodlagos a hasznos tanácsokat is osztogató fénycsóva, nem utolsó sorban pedig talán a legfontosabb: a megszállás képessége. Merthogy a páratlan páros bármerre is jár, Kalanival minden életforma bőrébe belebújhatunk. A gyors sodrású folyóban úszó és nagyokat ugró halaktól kezdve a magasban szárnyaló kolibrikig és papagájokig bárki lehet gazdatest, innentől pedig egyértelmű, hogy mindig a domborzati viszonyokhoz és lehetőségekhez kell alkalmazkodni.
Ráadásul számos rejtett tárgy várja, hogy menet közben felfedezzük, így akadhatunk történelmi ereklyékre, vicces kis apróságokra, de akár számos gombafajta példányait begyűjthetjük – a kérdés az, mennyire járunk nyitott szemmel. A legfontosabb azonban a sztoriban történő előrejutás, ami fontos pontok érintésével történik, ilyenkor vizuális formában rajzolódik ki a történet, majd sok esetben egy-egy burok is megrepedezik, aminek hála új területek fedezhetők fel.
Az meg már csak hab a tortán, hogy a mindenféle kisállat tényleg eltérő képességekkel rendelkezik (sőt vannak közöttük legendás példányok, akiknek felfedezése külön pontot ér), így van, akivel a föld alatti járatokat lehet feltúrni, mások a sziklafalak megmászására képesek, megint mások pedig a kisebb lyukakon férnek át. Általában nem véletlen, ha valamilyen faj egyedei ott sétálgatnak a környéken, de ők csak az eszközt jelentik, a megoldás minden esetben a játékoson múlik.
Szép és megható
Első körben muszáj jeleznem, hogy nem, sajnos a Lost Ember sem tökéletes. Beakadások, fura dolgok ebben a játékban is előfordulnak, volt olyan is, hogy egy másik állat megszállása közben a kívül ragadt lélek állapotában maradtam, így többször is be kellett töltenem egy-egy checkpointot, hogy tovább tudjak haladni. Nem vészes, de azért néhol ez is zavaró. Ráadásul itt-ott erősen látszódik az indie jelleg.
De! Ezen túl nem nagyon lehet felróni semmit a Mooneye-nak és alkotásának, maximum azt, ami miatt sokan ölre tudnak menni: tényleges harc és küzdelem ezúttal sincs, csak megyünk előre és a felfedezés, átélés/beleélés számít. Tudom, ez a „sétaszimulátoros” jelleg sokaknak szitokszó, de még mindig úgy gondolom, hogy ha mindezt jól sikerül előadni, akkor nincs vele gond, a mélyre ható érzelmek és élmények kellenek az embernek.
Így a Lost Ember nyújtotta kaland is. Az elején még csak egy-egy gyönyörű látkép fogja meg a játékost, a panoráma ugyanis nem egy esetben pompás, majd egyre fokozódik a történet, jön néhány csavar, itt bekúszik egy gyönyörű, szívszorító zene, amott meg már a könnyeinket törölgetjük. Avagy sikerül valóban megpendíteni olyan húrokat, amik mélyre nyúlnak, amik erős ingereket képesek kiváltani, ez pedig azért nem mindenkinek sikerül. A már emlegetett Spirit of the North például ilyen téren gyengébben muzsikált.
Éppen emiatt a Mooneye produkciója mindenképpen javasolt darab azoknak, akik nem idegenkednek a zsánertől, maguktól az indie érdekességektől. Ráadásul az sem minden nap mondható el, hogy cuki állatokat, egy farkast, netán egy apró kiskacsát irányíthatunk. Márpedig itt minderre lehetőség van, a teljes élmény pedig sokkal többet is nyújt.
