Virítsd a lóvét!
A csaták szüneteiben nem a szokásos nyomorkezelő rutin van, értsd itt nincs provinciális gazdálkodás, nyavalygó jobbágyok, csak és kizárólag a haderőt kell foltozni. Dukátok formájában jutalmaznak egy-egy szétvert sereget, de a velencei kalmárok kamattal terhelt hiteleire is támaszkodhatunk, plusz a megszerzett keresztény relikviák, mint mondjuk az igazi kereszt (amelyen Jézust megfeszítették) egy darabjáért is jókora summát fizetnek – ezek lesznek a bevételeink. A kiadások pedig javarészt a játékos képességeitől függnek, mert egy sok vérrel kivívott győzelem után az egységek feltöltése gyakorlatilag elviszi a teljes hasznot, bár itt jegyzem meg, hogy a fejlesztők okosan nyitottak egy kiskaput az egységek pihentetési lehetőségével. Amúgy ha dúskálnánk a javakban (amire amúgy tényleg csekély az esély), akkor sem vehetünk kilóra keresztes lovagokat, egyrészt irgalmatlanul drágák, másrészt a jobb egységeket a durvább csaták vagy valamely frakcióhoz fűződő viszonyunk feltornászása után teszik ki az eladási tablóra.
Feltápolt keresztesek
A Neocore-nak az Arthurnál már hellyet szorítottam a szívemben a jobb pitvar mellett, de úgy tűnik, előkelőbb helyet kell keresnem, mert amit egységfejlesztés címén kapunk, az valami gyönyörűség. Minden megvásárolt egység 5 fejleszthető alaptulajdonsággal rendelkezik, és 12 szintet léphet, továbbá 3 szintenként felvehet egy speciális tulajdonságot, mint mondjuk a lovasságnál az expert riding (a terep negatív hatásainak huss). Eddig ebben semmi szokatlan nincs, no de az egységek mindegyike harcban is elnyerhet képességeket, illetve pénzzel is trenírozható a támadó és védekező értéke. Továbbá minden kompánia 3 extra dolgot viselhet, nevezetesen egyedi páncélt, fegyvert és egy flaska tápoldatot (ez lehet sebzésnövelő vagy kitartásösztönző lötyi stb.), utóbbiak szaracén hullákból és térképen ácsingózó kalmárokból hullanak. És még nincs vége, kapitányokat állíthatsz a csapatok élére, papokat, akik a morált erősítik, vagy gyógyítókat, amivel a veszteségek csökkenthetők. Mindez egyszerű, logikus keretbe lett foglalva, és az egészet szó szerint megkoronázza az Oroszlánszívű. A sereg vezére ugyanis a keresztény relikviák legfőbb hordozója – azért csak a legfőbb, mert később más hősök is beléphetnek a seregbe. A relikviák – nem kevés van, mondhatni a legutolsó katolikus szent cipőgombja is fellelhető – bónusza pedig a Hit (vallás) pontokkal szorzódik fel, utóbbiakat meg a mellékküldetésekben (térképen ácsorgó figurák) megjelölt szöveges válaszaink után vagy az anyaszentegyháznak lepasszolt kegytárgyakért osztogatják.
Frakciózzunk!
Elvileg van egy csataszimulátorunk, keresztes kötésben, úgy két-három tucatnyi fejezettel (csatával), ám ugyanakkor minden csatának mondhatni alfejezetei is vannak. Itt jön képbe ugyanis a frakciók szerepe, hisz az ütközet adott, de a körülményeit és a hadrendet, valamint a haditervet döntően befolyásolja, hogy a csata előtt megjelenő felületen, a 4 frakcióból melyik támogatását kérjük. Teszem azt a Templomosok terve a vár éjjeli lerohanása, amihez ők is csatlakoznak, a pápai legátus már óvatosabb, rohamot javasol, de nappal, amikor a csapdák láthatóak, míg mondjuk a német-római haditanács az északi utat vezeti elő, ahol az érkező erősítést tőrbe lehet csalni, és így két oldalról is megindítható a támadás. Jópofa ötlet, hogy némi pénzért a seregünk nagyságát illető erősen túlzó pletykákkal kedvét szeghetjük az ellenségnek, vagy aljas húzásokkal – pl. mérgezett kutak, lefizetett vezetők – gyengíthetjük.
Kereszt és kard…
A csaták hasonlóan zajlanak a Total War szériához, pontosabban a King Arthurhoz, azaz zárt, alakítható formációkban manőverez a keresztény és szaracén sereg, és az egyiknek vesznie kell. Jeruzsálem és a nagyobb városok bevételéhez ostromgépeket vásárolhatunk, díjazandó, hogy a sivatagi körülmények, például homokviharok, vagy a völgyes-hegyes vidéken elhelyezhető csapdák (acéltüskék, leszúrt lándzsák) ezt a monoton csata csata hátán játékélményt is jó utóízzel tuszkolják le a torkunkon. A látvány sem utolsó, az íjászok nyílfelhői takarják be az eget, lovagok indulnak rohamra, nyomukban a felvert sivatagi por, mögöttük pedig lándzsát, kardot lóbáló népek tömött sorai masíroznak feltartott pajzsokkal. Apróbb hibák persze vannak, furcsán mozgó egységek, egymásba gabalyodó formációk, amiket csak a földközelbe lerakott kamera árul el, és arról se feledkezzünk meg, hogy itt a várfalak pusztán lerombolható díszletek, ebben a Total War még mindig jóval előrébb jár. A taktika legfontosabb eleme továbbra is az, hogy a megfelelő fegyvernemeket ütköztessük, lándzsákat a lovassággal stb., de az íjászok dominanciája megtörni látszik, hisz a kor páncélozott lovagjait nehezen fogja a nyílhegy, és inkább a lélektani hatásban bízva érdemes összpontosítani a tüzelést. A morál ugyanis ezeken a csatatereken döntő tényező, a koncentrált túlerő például nagyon hatásos tud lenni, mivel a megfutamított egység a közelében lévőket is megingatja.
„Jambes de De”
Nem szabad elfeledkezni arról, hogy szaracén oldalról is teljes értékű kampányt kapunk, ahol a frakciókat három kisebb fejlődési fa (hősképességek, egységek, általános) váltja fel. Szaladin és a muszlim haderő ugyanakkor a kétfős multiplayerben is bevethető, tehát összességében a Neocore becsülettel körbejárta és összerakta a témát. A kérdés már csak az, van-e igény a Medieval 2 Total War után a puszta, kimagozott csatákra? Szerintünk igen…
