A Legacy of Kain széria első -- még a Silicon Knights csapata által fejlesztett -- játékában főhősünk végül erre az útra léphetett, hogy zsarnoki hatalmát kiterjessze Nosgoth vérrel öntözött, ármányt, cselvetést és árulást termő földjére. A történet folytatása már a Crystal Dynamics gondozásában érkezett számítógépeinkre ’99 őszén, sok rajongó megrökönyödésére merőben új formában és játékmenettel.
A sorozat nyitányában a címszereplő Kain bőrébe bújva ismerhettük meg Nosgoth világát, miközben tulajdon halálunkért álltunk szörnyű bosszút (immár vérszomjas élőholt formájában). A szálak azonban hamar összekuszálódtak, és még mielőtt hajdani gyilkosaink sírján az első fűszál szárba szökkent volna, azon kaptuk magunkat, hogy vámpír létünkre a helyi apokalipszis megelőzésén munkálkodunk. Tettük mindezt egy két dimenzióban megjelenített, tekintélyes méretű játéktéren, ahol bizony ropogott a csont és gazdagon aratott a halál, ahogy Kain egyre nagyobb erejű képességekkel és tárgyakkal felvértezve vágott utat magának céljai felé.
Természetesen a folytatásban sem kell tündérmesére számítanunk, továbbra is központi szerepet kap a bosszú, a vér és a temetői hangulat, egyszemélyes hadjáratunk azonban más utakon halad majd. Köszönhető ez nagyrészt az új, háromdimenziós környezetnek, melyben a továbbjutáshoz legalább olyan fontos a bezsongott ide-oda ugrálás és a különböző fejtörők megoldása, mint a könyörtelen küzdelem. Az új koncepció talán hektikus váltásnak tűnhet az előd komótosabb, kaland- és szerepjáték-elemeket is felvonultató menetéhez képest, az előzetes félelmekkel ellentétben azonban a Crystal Dynamics nem csinált Tomb Raidert a sokáig várt programból. Bár aktuális főhősünk jóval mozgékonyabb, le sem tagadhatná, hogy egy Legacy of Kain játék szereplője: tortúrája során a még mindig hatalmas Nosgothot bejárva válik egyre erősebbé, hogy ebben a sötét világban elpusztíthassa ellenségeit, és történetének saját narrátoraként egyszer tényleg pontot tehessen komor monológjai végére...
A nevem Raziel. Nem Réziel, vagy Razájel. Raziel. Így, ahogy írom. Amennyire emlékszem, Kain keresztelt el így, Kain, akit sokáig atyámnak hívtam. Hajdanán ő is ember volt, de a sors nagyobb szerepet szánt neki. Vámpírként ugyan, de ő lehetett volna Nosgoth megmentője, a világ épségét fenntartó pillérek helyreállítója… De miért is lett volna? Ehelyett a hatalmat választotta, zsarnoki igája alá vetve a gyengéket, szenvedésükre és földünk romlására építve birodalmát, melyben istenként uralkodhatott. Hitt benne, hogy testének évszázados átalakulása is felsőbbrendűvé válását jelenti, bár az én szememben csak egy egyre zöldebb és ráncosabb mutáns lett. Persze három vaskos ujjammal nekem is le kellett mondanom a hagyományos kínai ételekről, de Kain ma nagy sikerrel lehetne a botoxreklámok „előtte” kampányarca. Talán az ilyen viccek miatt lett rossz a karmám. Egy reggel ugyanis arra ébredtem, hogy szárnyaim nőttek. Naivan siettem velük feltámasztóm trónja elé, nem sejtve, hogy irigysége még saját bőrpigmentációjánál is hatalmasabb. Kain puszta kézzel csontozta ki új testrészeimet, majd parancsára testvéreim a Holtak Tavába vetettek... Mégis élek. Már megint.
Egy névtelen ősi istenség vezetett ki az örökkévalóságnak tűnő szenvedésből, hogy visszaállítsam Nosgoth egyensúlyát és a lelkek körforgását, s nem utolsósorban bosszút állhassak saját fajtámon. Saját fajtám... De hisz semmi sem a régi már. Az emésztő mélység nem hagyott mást hátra egykori testemből, mint néhány köteg izmot és inat, egy torz arcot és roskadt vázamat. Régi külsőmmel együtt azonban levetkőztem a vámpírok számos gyengeségét: nem kell már rettegnem a napfénytől, és vérszomjam is csillapodott. Lélekfaló kísértetté váltam, aki képes átlépni a szellemek világából a materiális síkra, de csonka porhüvelyem sérülékeny és... éhes. Hogy fizikai formám fenntartsam, ennem kell -- tehát ölnöm. Ebben pedig nem hátráltat semmiféle részvét, hiszen testvéreim és szánalmas ivadékaik az idők során elkorcsosultak, egykor büszke fajunk szégyenletes megcsúfolóivá váltak, akiknek megváltás lehet a halál. S miután tetemeik szőnyegén ismét eljutok elé, végre leszámolhatok teremtőmmel, Nosgoth legnagyobb parazitájával is.
Bár Raziel szeret nagy szavakkal dobálózni, a játék kezdetén még elég messze áll vendettája céljától. A második halála óta eltelt évszázadok alatt egykori otthona szinte teljesen megváltozott, és számos útvonal elérhetetlen számára. Ugorjon bármekkorákat, vagy épp vitorlázzon ernyedt szárnyain, a vaskos rácsok, óriási falak és vízzel borított területek egészen addig áthatolhatatlan akadályokat képeznek hősünk előtt, míg el nem sajátít néhány még különlegesebb képességet. Ez általában a főellenségek (egykori testvérei) legyőzésével, és lelkük kiszipolyozásával történik, de Raziel számos varázslatra is szert tehet hosszú megpróbáltatásai során.
Az utunkba kerülő vámpírok, szellemek és emberek legyőzésére ezek mellett használhatjuk villámgyors mancsainkat, a falakra gyakran sormintaként kifüggesztett közelharci fegyvereket, majd megszerzése után a játék legendás (és névadó) kardját, a Soul Reavert. Maga a harcrendszer meglehetősen egyszerű: az ellenfelek befogása után (Raziel rájuk fókuszálva mozog) lehetőségünk van jobbra-balra slisszolva kitérnünk csapásaik elől, majd a megfelelő pillanatban a „támadás” gombot vadul nyomogatva hülyére vernünk őket. A vámpírok ellen ennyi persze nem lesz elég, miután mozgásképtelenné váltak, ajánlatos őket vízbe, tűzbe, vagy a napfényre hajítani, de a megfelelő fegyver birtokában az is megteszi, ha egy határozott mozdulattal felnyársaljuk őket. Az élettelen testekből ezután kiszökő lelkeket ildomos gyorsan beszippantani, hiszen Raziel ezekkel képes visszatölteni életerejét, mely az anyagi világban folyamatosan csökken.
Hősünk utóbbi gyengeségét egyedül a Soul Reaver használata tudja kiküszöbölni, erre viszont csak akkor nyílik alkalmunk, ha testünk egyébként is sértetlen. Ha a kelleténél több ütésbe szaladunk bele, vagy gondatlanul kihagyjuk a fontos étkezéseket, könnyen a szellemvilágban találhatjuk magunkat, ahonnan csak bizonyos portálok segítségével térhetünk vissza az élők sorába. Sokszor előfordul majd azonban, hogy eszünk ágában sem lesz materializálódni, hiszen a kísértetek járta Nosgoth nem mindig egyezik meg a fizikai valósággal -- így az egyik létsíkon lehetséges a továbbjutás ott, ahol ez a másikon képtelenség lenne. A játék fejtörői közül kétségtelenül ezek a legélvezetesebbek, bár kevésbé jó hír, hogy emellett a klasszikus doboztologatást nem fogjuk megúszni.
Ezidáig nemigen illettem negatív kritikával a Soul Reavert, ami nem is csoda, hisz elég nehéz rajta fogást találni. Sportszerűtlen dolog lenne e célból a grafikát elővenni, mert a mai szemmel néhol elnagyolt, csúnyácska megoldások láttán tizenhárom éve Razielhez hasonlóan kerestük a földön leesett állunkat. Bár a komor atmoszféra mindvégig jelen van, a helyszínek rendkívül változatosak, és még sokadszori bejárásuk sem fullad unalomba. A játék nehézsége már komolyabb vita tárgyát képezheti, mivel hősünk voltaképp halhatatlan. A legkeményebb főellenfelek elleni harcot is megkönnyíti, hogy pusztulásunkkal csak a szellemvilágba lépünk át, ahonnan nem túl bonyolult a visszatérés, ráadásul hajdani fajtársaink mesterséges intelligenciája sem valami magas. Sajnos a legtöbb kihívást -- különösen az első órákban -- a konzolokra szabott irányítás nyújtja majd, szorosan karöltve a nehézkes kamerakezeléssel.
Megjelenésekor rengeteg támadás érte a játékot nyitottnak is csak jóindulattal nevezhető befejezése miatt, ez a hiányosság azonban ma már nem igazán róható fel, hiszen a történet következő része évek óta elérhető. A Soul Reaver hosszú órákra lekötő cselekménye ráadásul önmagában is temérdek izgalommal és rejtéllyel szolgál, amit csak tovább fokoz a feszültségkeltő és hátborzongató zene, valamint a sok filmet megszégyenítő színészi teljesítmény, ami a páratlan szinkronhangok mögött áll. Mindez, és a szinte hibátlan játékmenet a garancia arra, hogy Nosgoth hullaszagú világát csak vonakodva tudjuk elhagyni, ebben pedig se a szenteltvíz, se a tavaszi napfény nem fog sokat segíteni.
Vérátömlesztés
Kain hagyatéka
A Legacy of Kain sorozat összesen öt részből áll, Nosgoth idővonalán azonban nem megjelenésük sorrendjében követik egymást. Ugyan a Soul Reaver eseményei zajlanak a legkésőbb, Kain és Raziel az idő manipulálásával tovább folytatják küzdelmüket (Soul Reaver 2), történetük pedig a Defiance alcímű epizódban éri el tetőpontját.
Természetesen a folytatásban sem kell tündérmesére számítanunk, továbbra is központi szerepet kap a bosszú, a vér és a temetői hangulat, egyszemélyes hadjáratunk azonban más utakon halad majd. Köszönhető ez nagyrészt az új, háromdimenziós környezetnek, melyben a továbbjutáshoz legalább olyan fontos a bezsongott ide-oda ugrálás és a különböző fejtörők megoldása, mint a könyörtelen küzdelem. Az új koncepció talán hektikus váltásnak tűnhet az előd komótosabb, kaland- és szerepjáték-elemeket is felvonultató menetéhez képest, az előzetes félelmekkel ellentétben azonban a Crystal Dynamics nem csinált Tomb Raidert a sokáig várt programból. Bár aktuális főhősünk jóval mozgékonyabb, le sem tagadhatná, hogy egy Legacy of Kain játék szereplője: tortúrája során a még mindig hatalmas Nosgothot bejárva válik egyre erősebbé, hogy ebben a sötét világban elpusztíthassa ellenségeit, és történetének saját narrátoraként egyszer tényleg pontot tehessen komor monológjai végére...
Szemfogat szemfogért
A nevem Raziel. Nem Réziel, vagy Razájel. Raziel. Így, ahogy írom. Amennyire emlékszem, Kain keresztelt el így, Kain, akit sokáig atyámnak hívtam. Hajdanán ő is ember volt, de a sors nagyobb szerepet szánt neki. Vámpírként ugyan, de ő lehetett volna Nosgoth megmentője, a világ épségét fenntartó pillérek helyreállítója… De miért is lett volna? Ehelyett a hatalmat választotta, zsarnoki igája alá vetve a gyengéket, szenvedésükre és földünk romlására építve birodalmát, melyben istenként uralkodhatott. Hitt benne, hogy testének évszázados átalakulása is felsőbbrendűvé válását jelenti, bár az én szememben csak egy egyre zöldebb és ráncosabb mutáns lett. Persze három vaskos ujjammal nekem is le kellett mondanom a hagyományos kínai ételekről, de Kain ma nagy sikerrel lehetne a botoxreklámok „előtte” kampányarca. Talán az ilyen viccek miatt lett rossz a karmám. Egy reggel ugyanis arra ébredtem, hogy szárnyaim nőttek. Naivan siettem velük feltámasztóm trónja elé, nem sejtve, hogy irigysége még saját bőrpigmentációjánál is hatalmasabb. Kain puszta kézzel csontozta ki új testrészeimet, majd parancsára testvéreim a Holtak Tavába vetettek... Mégis élek. Már megint.
Egy névtelen ősi istenség vezetett ki az örökkévalóságnak tűnő szenvedésből, hogy visszaállítsam Nosgoth egyensúlyát és a lelkek körforgását, s nem utolsósorban bosszút állhassak saját fajtámon. Saját fajtám... De hisz semmi sem a régi már. Az emésztő mélység nem hagyott mást hátra egykori testemből, mint néhány köteg izmot és inat, egy torz arcot és roskadt vázamat. Régi külsőmmel együtt azonban levetkőztem a vámpírok számos gyengeségét: nem kell már rettegnem a napfénytől, és vérszomjam is csillapodott. Lélekfaló kísértetté váltam, aki képes átlépni a szellemek világából a materiális síkra, de csonka porhüvelyem sérülékeny és... éhes. Hogy fizikai formám fenntartsam, ennem kell -- tehát ölnöm. Ebben pedig nem hátráltat semmiféle részvét, hiszen testvéreim és szánalmas ivadékaik az idők során elkorcsosultak, egykor büszke fajunk szégyenletes megcsúfolóivá váltak, akiknek megváltás lehet a halál. S miután tetemeik szőnyegén ismét eljutok elé, végre leszámolhatok teremtőmmel, Nosgoth legnagyobb parazitájával is.
Szárnyaszegett denevér
Bár Raziel szeret nagy szavakkal dobálózni, a játék kezdetén még elég messze áll vendettája céljától. A második halála óta eltelt évszázadok alatt egykori otthona szinte teljesen megváltozott, és számos útvonal elérhetetlen számára. Ugorjon bármekkorákat, vagy épp vitorlázzon ernyedt szárnyain, a vaskos rácsok, óriási falak és vízzel borított területek egészen addig áthatolhatatlan akadályokat képeznek hősünk előtt, míg el nem sajátít néhány még különlegesebb képességet. Ez általában a főellenségek (egykori testvérei) legyőzésével, és lelkük kiszipolyozásával történik, de Raziel számos varázslatra is szert tehet hosszú megpróbáltatásai során.
Az utunkba kerülő vámpírok, szellemek és emberek legyőzésére ezek mellett használhatjuk villámgyors mancsainkat, a falakra gyakran sormintaként kifüggesztett közelharci fegyvereket, majd megszerzése után a játék legendás (és névadó) kardját, a Soul Reavert. Maga a harcrendszer meglehetősen egyszerű: az ellenfelek befogása után (Raziel rájuk fókuszálva mozog) lehetőségünk van jobbra-balra slisszolva kitérnünk csapásaik elől, majd a megfelelő pillanatban a „támadás” gombot vadul nyomogatva hülyére vernünk őket. A vámpírok ellen ennyi persze nem lesz elég, miután mozgásképtelenné váltak, ajánlatos őket vízbe, tűzbe, vagy a napfényre hajítani, de a megfelelő fegyver birtokában az is megteszi, ha egy határozott mozdulattal felnyársaljuk őket. Az élettelen testekből ezután kiszökő lelkeket ildomos gyorsan beszippantani, hiszen Raziel ezekkel képes visszatölteni életerejét, mely az anyagi világban folyamatosan csökken.
Hősünk utóbbi gyengeségét egyedül a Soul Reaver használata tudja kiküszöbölni, erre viszont csak akkor nyílik alkalmunk, ha testünk egyébként is sértetlen. Ha a kelleténél több ütésbe szaladunk bele, vagy gondatlanul kihagyjuk a fontos étkezéseket, könnyen a szellemvilágban találhatjuk magunkat, ahonnan csak bizonyos portálok segítségével térhetünk vissza az élők sorába. Sokszor előfordul majd azonban, hogy eszünk ágában sem lesz materializálódni, hiszen a kísértetek járta Nosgoth nem mindig egyezik meg a fizikai valósággal -- így az egyik létsíkon lehetséges a továbbjutás ott, ahol ez a másikon képtelenség lenne. A játék fejtörői közül kétségtelenül ezek a legélvezetesebbek, bár kevésbé jó hír, hogy emellett a klasszikus doboztologatást nem fogjuk megúszni.
Lélekrabló
Ezidáig nemigen illettem negatív kritikával a Soul Reavert, ami nem is csoda, hisz elég nehéz rajta fogást találni. Sportszerűtlen dolog lenne e célból a grafikát elővenni, mert a mai szemmel néhol elnagyolt, csúnyácska megoldások láttán tizenhárom éve Razielhez hasonlóan kerestük a földön leesett állunkat. Bár a komor atmoszféra mindvégig jelen van, a helyszínek rendkívül változatosak, és még sokadszori bejárásuk sem fullad unalomba. A játék nehézsége már komolyabb vita tárgyát képezheti, mivel hősünk voltaképp halhatatlan. A legkeményebb főellenfelek elleni harcot is megkönnyíti, hogy pusztulásunkkal csak a szellemvilágba lépünk át, ahonnan nem túl bonyolult a visszatérés, ráadásul hajdani fajtársaink mesterséges intelligenciája sem valami magas. Sajnos a legtöbb kihívást -- különösen az első órákban -- a konzolokra szabott irányítás nyújtja majd, szorosan karöltve a nehézkes kamerakezeléssel.
Megjelenésekor rengeteg támadás érte a játékot nyitottnak is csak jóindulattal nevezhető befejezése miatt, ez a hiányosság azonban ma már nem igazán róható fel, hiszen a történet következő része évek óta elérhető. A Soul Reaver hosszú órákra lekötő cselekménye ráadásul önmagában is temérdek izgalommal és rejtéllyel szolgál, amit csak tovább fokoz a feszültségkeltő és hátborzongató zene, valamint a sok filmet megszégyenítő színészi teljesítmény, ami a páratlan szinkronhangok mögött áll. Mindez, és a szinte hibátlan játékmenet a garancia arra, hogy Nosgoth hullaszagú világát csak vonakodva tudjuk elhagyni, ebben pedig se a szenteltvíz, se a tavaszi napfény nem fog sokat segíteni.
