Bizonyára kevés olyan konzoljátékos akad a világon, aki számára ismeretlen a Midway egykor nagy népszerűségnek örvendett, bár mára kissé megkopott fényű Rush sorozata: a játéktermektől a Gameboyig szinte minden platformot bebarangoltak epizódjai, a PC-s verzió azonban mindeddig váratott magára. A mostani rész persze nem csak emiatt ígérkezett pikánsnak. 14 autómárka 50-nél is több modellje kapott helyet benne, és a helyszín is változott: immár nem San Francisco, hanem Los Angeles végtelenbe nyúló utcáin kell megdolgoznunk az aszfaltot. Emellett az MTV népszerű Pimp my Ride című show-jának licencét is megvásárolták hozzá, ami azzal kecsegtetett, hogy valami Need for Speedre hajazó, színvonalas tuning-rendszert kapunk. Ehelyett csak a tévéműsor néhány szereplőjét kaptuk, sok egyebet nem…
A történet nem hatol irodalmi mélységekbe: Trikz, a népszerű utcai autóversenyző, aki komikus frizurája mellett impozáns autóparkjáról is nevezetes, szolid bulit rendez ganxsta barátainak és barátnőinek. Egy Lidel nevű, még főhősünknél is ellenszenvesebb figura azonban váratlanul megjelenik a partin, és megfenyegeti őt azzal, hogy lenyúlja értékes verdagyűjteményét. Mivel ennek néhány héten belül érvényt is szerez, nem marad más hátra, mint Trikz bőrébe bújva visszaszerezni a becsületünket, és persze az értékes négykerekűeket.
Mindezt kalandfilmbe illő körülmények között tesszük meg: Los Angeles hatalmas kerületeiben kell illegális autóversenyeken részt vennünk, hogy az így kapott dellából felspécizhessük a járgányunkat, és még magasabb díjazású viadalokra nevezhessünk be. Az autókat nem megvásároljuk, hanem - a játék történetébe beágyazva - időközönként visszalopkodhatjuk azokat Lideltől. A várost járva végrehajthatunk még „stunt” küldetéseket (ahol meghökkentően rövid időlimittel kell színes pamacsokat gyűjtögetnünk), vagy megpróbálkozhatunk az érfalrepesztően nehéz „enduro race”-ekkel. Utóbbiakra jellemző, inkább az idegeinket teszi próbára, mintsem állóképességünket: a miénknél többnyire nyolc kategóriával ütősebb járgányok ellen mérkőzünk, elmondhatatlanul hosszú pályákon, ahol versenyenként negyven helyen tévesztjük el az útvonalat, és minden hiba után mérföldeket vernek ránk a hozzánk képest fénysebességgel közlekedő riválisok.Az persze méltányolandó, hogy a Midway igyekezett lépést tartani a korral, és legalább a versenytípusokban produkált némi változatosságot, ha már a játék minden más szempontból gyengécske… Az LA Rush legnagyobb csalódását mégis az autótuningolás rendszere okozza, lévén, hogy nincs. Bár a Pimp my Ride-os fiúk maguk is szerepelnek a játékban, és a logót is a képünk elé tolják számtalanszor, az autó fejlesztgetése kimerül abban, hogy begurulunk a garázsba, majd kigurulunk onnan a „megpimpelt” autóval. Remek. Semmiféle manuális állítgatásra nincs lehetőség, mi magunk nulla alkatrészt választhatunk ki, tehát egyáltalán nem tudunk belenyúlni az autónk külsejébe, belsejébe. Bár csinosabb lesz a verda a műtét után, ez tény.
Trixikém, szép lettél?
Noha a járművek viszonylag szépek, a játék grafikailag mégis erősen elmaradott. A környezet ugyan hangulatos, az utca forgalmas, és tömve van furcsán viselkedő gyalogosokkal, de az épületek kifejezetten csúnyák, az utak pedig gyakran textúrahibásak lesznek a rájuk vetülő napfénytől.
Az irányítással nincs különösebb probléma, ám a kocsik mozgása hagy némi kívánnivalót maga után. Az első pillanatban az embernek olyan érzése támad, mintha egy távirányítós kisautót próbálna az úton tartani; az egésznek szinte semmi köze nincs az autózás valódi élményéhez. Megszokható, de nem kellemes. A forgalomban borzalmasan ostobán működik a mesterséges intelligencia (már amennyiben lehet rá ezt a szót használni…). A buszok sokszor maguktól elakadnak a kereszteződésekben, az autósok pedig gyakran nem is próbálnak megállni, ha behajtunk eléjük a forgalomban.
Mulatságos, és az odafigyelés teljes hiányáról tanúskodó részlet a járművünk törésének szerepe a játékban. Mivel a szétzúzott motorháztető semmiféle hatással nincs az autó teljesítményére, a javítás opciója nem is szerepel az LA Rush-ban. Viszont minden frontális ütközéskor szemvillanás alatt újraterem a járgány, tehát sok esetben célszerűbb egy éles kanyarban minél nagyobb sebességgel nekirohanni egy szembejövőnek, és már száguldhatunk is tovább a megfelelő irányba…
A versenyútvonalak megszerkesztése elképesztően esetlen. Mivel mindig a checkpoint elérésekor derül ki, merre kell folytatnunk az utat, általában úgy kell behajtanunk a kanyarokba, hogy még nem tudjuk, merre kell majd tovahaladni onnan. Mindez verseny közben, 150-es tempónál különösen izgalmas…
Hallójárataink sem fogják megköszönni, ha sokat toljuk az LA Rush-t. Hangeffektusok tekintetében a Speed King nevű C64-es opusz gyalázatos vereséget mérne a játékra, az autónk motorja pedig alulmarad egy közepes minőségű távol-keleti hajszárítóval szemben. A zenék között ugyan akad egy-egy kellemes darab, de kész röhej, hogy a számok fél perc szünetekkel indulnak el, és pattognak, mint a kukorica olajon.
LA Crush
Az intróban szereplő hölgyek kivitelezésén, és a nagyon látványos karambolokon túl gyakorlatilag semmi sincs a játékban, amivel elégedettek lehetnénk… Azt nyilvánvalóan senki nem várta, hogy súlyos realizmusra törekszenek majd (a játék hagyományai sem kívánnák ezt), de mégiscsak mókás, hogy a nitrófeltöltőt a verseny során hatalmas piros érmék formájában kell az útról felszednünk, vagy hogy a minket üldöző rendőrautók esetenként az égből pottyannak elénk az aszfaltra. Ehhez csak adalék, hogy a játék mindössze kétféle játékmódot kínál. A fentebb vázolt történet a sztori módhoz kapcsolódik, ezen kívül Quick Race-t játszhatunk, választható napszakban, tetszőleges pályán. Azt a lehetőséget pedig már maga a Midway is elvetette, hogy egynél több ember is leülhet az LA Rush mellé, mivel multiplayernek nyoma sincsen.
Ejtsünk azonban szót a pozitívumokról, lévén olyan is akad! A játék nagyobb felbontásban is korrekt sebességet produkál, bár ez elvárható is azokkal a mulatságos textúrákkal, amiket például az épületeken láthatunk. A színesítés gyanánt bepréselt kibontható extrák szintén érdekesek: a cég egyéb játékainak előzetesei mellett megcsodálhatunk olyan érdekfeszítő dolgokat, mint a betétdalokat szerző ismeretlen amerikai bandák videói, vagy a sztori módban egyszer már végignézett átvezető képsorok.
Tagadhatatlanul dob az élményen, hogy hatalmas tereket barangolhatunk be, és - a fő küldetéseket leszámítva - a versenyek jórészt opcionálisak, vagyis nem kell mindent végigszenvednünk ahhoz, hogy haladni tudjunk a történetben. Viszonylag változatos autóparkot is kínál az LA Rush (főleg amerikai gépekkel randalírozhatunk), de az összképen ez nem sokat javít. Maradandó legfeljebb akkor lesz a program, ha megnyeri a most általam kihirdetésre kerülő versenyt a Játékvilág Legtirpákabb Főhőse címért - ezzel viszont még év végéig várnia kell…
Egészében véve kétlem, hogy a Rush sorozat ezzel hosszútávon megvetné a
lábát a PC-s játékok piacán, és a magam részéről azt is
valószínűtlennek tartom, hogy a jövőben nagyon szorgalmaznák a
megjelenéseket erre a platformra…
Írta: Duncan
Írta: Duncan
