Bár nem túl tisztességes nagy, átfogó következtetéseket levonni, de adja magát az összehasonlítás, miszerint a Lake egy Hollywood-féle kisvárosi nosztalgia, míg a Know by heart az orosz változat. Ez valahol még igaz is lenne a két édes-bús/depresszív tengelyen elhelyezkedő játékra, legalábbis eleinte.
A régi Baszmannaja utcában
Egy meglehetősen szürreális bevezető álommal kezdünk, amiről azonban hamar el fogunk feledkezni (holott a történet lényege az emlékezés). A játék első 1-2 órája ugyanis egy álmos, bár kissé fura kisváros, és egy születésnap kedvéért tartott mini-osztálytalálkozó nosztalgiaködös unalmával telik. A főszereplő, Misha, érettségi után ott ragadt az aprócska posztszovjet településen, egy jelentéktelen és felesleges állásban. Most viszont visszatérnek menőbb osztálytársai, akik vitték is valamire: barátok, bűn- és vetélytársak, no meg persze a lány, akinek Misha soha nem vallotta be, mennyire szereti.
Az első pár nap erről szól a maga lassú tempójában: találkozunk, beszélgetünk, felidézünk emlékeket a minijátékokkal, csetlünk-botlunk, néha beszólunk egymásnak. Mindeközben fel-le rohangálunk a városkában a fontosabb épületek között. Az egész egyszerre kedves, unalmas, és kicsit nyomasztó is a helyszín hangulata, no meg a rossz előjelek miatt. Ezek egyike, hogy a játék hivatalosan a veszteség elfogadásáról szól, ami alapján már eredetileg sem könnyű elképzelni a happy endet. Ráadásul a készítők nevéhez fűződik a Pathologic is, ami ugyan egy különleges és hangulatos játék, azonban még rajongóinak többsége sem feltétlen ajánlja kipróbálásra.
A Szovjetunióban a nosztalgia fog el téged!
Ami a történetet illeti, maradjunk annyiban, hogy akadnak benne csavarok, és ami még fontosabb, elgondolkodtató elemek, amik miatt érdemes lehet kipróbálni. Különösen, mivel a Pathologictól eltérően rövid (nagyjából öt órás), és szinte teljesen kihívásmentes a navigálás kisebb döccenőit, no meg a tényleg lassú, vagy inkább nehézkes játékmenetet leszámítva. Emlékeinket ugyanis a legtöbb esetben két minijátékkal idézzük fel: vagy keresünk egy nagy halom, körben lehullott levelet, és a közepébe állunk, majd átgyaloglunk néhány megjelenő buborékon 1-1 sor információért, vagy egy fénykép széttört darabkáit illesztjük össze, több körben.
A játék kinézete is sajátságos. Sokszor gyerekesen elnagyolt, de hozza a posztszovjet-posztdepresszív hangulatot. A 3D-s karakterek darabosak és arctalanok, ami egyfelől művészi és metaforikus, másrészt viszont ezzel a metakommunikáció nagyjából ki is esett, az angol szinkron pedig sokszor elég gyenge. Bugokból csak hallottam egy komolyabbról, amit már kijavítottak, a start után néhány nappal, én pedig csak apróbb animációs gubancokkal találkoztam a játék utolsó negyedében, amelyek többsége inkább vicces volt – még ha nem is illett éppen az adott helyzethez.
Akkor foglaljuk össze: a játékmenetet nem igazán élveztem, és néha úgy éreztem, hogy nem művészi okból húzza az időt, csak a 2 órás határ miatt. A történetmesélés csak félig kötött le, és zavartak a hiányosságai, ami a kivitelezésre is igaz. Valahogy azonban mégsem bántam meg a játékkal töltött 6 órát, mert a maga módján tanulságos volt a témája, és az abból adódó kérdések miatt. Másrészt a Know by heart továbbra is rétegjáték. Sokaknak túl furcsa és nehézkes lesz, míg a Pathologic-rajongóknak esetleg túl könnyű, barátságos és lineáris. 6000 forintos nyitó áráért nem is igazán merem ajánlani azoknak, akik nem tudják, mibe vágnak bele, de később akciósan vagy Game Passban megérdemelheti a figyelmet.
