PlayStation-exkluzív? Mielőtt bezárnád az oldalt, inkább olvass tovább, mert ez az a játék, ami megérdemli, hogy foglalkozzunk vele. Noha az elmúlt pár évben megcsömörlöttem a modern, kisköltségvetésű platformerektől, amik erőltetett módon ragaszkodnak az új, gravitációs váltásokhoz, speciális eszközökhöz és azokkal kapcsolatos logikai feladványokhoz, azért mindig vannak kivételek. Ilyen ezúttal a csak PS-platformon (PS4 és Vita) elérhető tesztalanyunk is, amely érdekes felütéssel indít: hősünk emlékezetét vesztve ébredezik egy ismeretlen helyen, karjára csak annyi van írva: Klaus. A belső monológok, párszínű (először a feketére és pirosra építő) pályák megadják az alaphangulatot, ami azután egyre csak erősödik, éppen úgy, mint a kihívás.
Ki vagyok én?
A negyedik fal ledöntése közben megismerjük karakterünket, az apró, duplaugrásokra képes Klaust, aki néha terminálokat tör fel (liftek és zsilipek beindításához, felnyitásához), miközben bejárja a kétdimenziós pályákat. Ami jópofa megoldás, az a tapipadhoz köthető: adott időközönként úgy bírhatunk mozgásra platformokat és szerkezeteket, hogy az érintőfelületre helyezett ujjunkkal megjelöljük a szükséges célpontot. Emellett egy idő után bejön a képbe Klaus Hulkot idéző másolata, akit szintúgy megmozgathatunk. A két karakter között bármikor válthatunk, de akár egyszerre is terelhetjük őket, ráadásul képességeik eltérő mivoltából adódóan más és más feladatokat teljesíthetünk velük. K1 ugyanis méreteihez alkalmazkodva a kisebb járatokban nem fér el, nem is ugrik nagyokat, ellenben tud lebegni, továbbá hatalmasakat ütni, amivel sokfajta akadályt lezúzhat. Innentől kezdve adott minden: a két eltérő karaktert irányítva megoldjuk a feladványokat, bejárjuk a pályákat, gyűjtögetni pedig nem kifejezetten kell, aminek köszönhetően a logikánk és ügyességünk kerül előtérbe, maximum a szintenként elrejtett egyetlen dimenziókaput érdemes felkeresni, hogy a másik oldalon összeszedhessük elvesztett memóriatöredékünket.
Klónok háborúja
Miközben a játékmenet végig nagyon gördülékeny, profin össze van rakva, leginkább a grafikai stílus egyedi jellemzői, a zenék és hanghatások ragadják meg az ember figyelmét. A különböző fejezetek, az irodai és az elektromos részleg, vagy éppen a háztető mind-mind egyéni képpel fogadnak minket, a kaland soha nem válik unalmassá. Tulajdonképpen az utolsó pillanatig kapunk egy-egy újdonságot, korábban nem látott elemet, amiket a kevéske boss-harc koronáz meg. Ha pedig túljutunk a négy-hat órás kampányon, még mindig ott a frissen megnyílt Arcade mód, amin belül felszedhetjük a korábban kihagyott memóriadarabokat (ezekre szükség lesz, ha a valódi befejezést is látnánk – így van, több lezárást is elérhetünk!), valamint megdönthetjük az előre felállított időrekordokat.
Nagyszerű szórakozás
Bár idegenkedtem a programtól, a helyzet az, hogy a Klaus egy csiszolt és káprázatosan ragyogó gyémánt. Játékmenetében semmi erőltetett motívum nincs, minden gördülékeny, olajozottan váltják egymást a stílusi elemek, élvezet vele játszani. Kellőképpen változatos és tartalmas, talán egyetlen hibájaként azt lehet felróni, hogy kicsit egyszerű. A kampány során nyomuk sincs, mondjuk a Super Meat Boy kemény feladatainak, nem kell memorizálnunk a pályákat, ha pedig néha el is halálozunk önhibánkból, a gyakran elhelyezett checkpointok segítik dolgunkat. Bár valahol ez pozitívum is lehet sokak számára, hiszen túl gyakran biztosan nem mérgelődhetünk. Éppen ezért, valamint kellően szürreális, elvont stílusa, érdekes megoldásai, nagyszerű hangulata miatt a La Cosa alkotása bátran ajánlható cím szinte mindenkinek.
A játék PS4-es verzióját a fejlesztők biztosították számunkra, köszönjük!
