A történet alapjai mit sem változtak a korai hozzáférés indulása óta. Avalon, az egykori paradicsom jelenleg maga a pokol: előhalottak, szörnyek és inváziós erők tizedelik a lakosságot, mióta Artúr királyt megpróbálták visszahozni a halál mezsgyéjéről. A mi feladatunk gyilkosa, Mordred szerepében újra megölni őt, de ezúttal végleg. Ehhez persze segítségre is szükségünk lesz, ezért más, gyakran általunk legyilkolt lovagokat veszünk fel az új kerekasztalhoz, majd harcba visszük őket.
Három az igazság
A legendákhoz és mesékhez illő hármas szám rögtön megjelenik a játékban, mivel három szinten hozhatunk döntéseket. Camelotban gondoskodhatunk embereink egészségéről, fegyverzetéről és képességeiről, néhány hasznos extra lehetőséggel. Persze csak miután felépítettük a megfelelő létesítményeket és extra elemeiket. Innen indulhatunk küldetésekre is a még nagyjából jó passzban lévő csapattagokkal. A küldetésen általában egy jókora térképet kell bejárnunk, tipikus ARPG nézetben, összegyűjtve némi pénzt, a műfajhoz passzoló módon véletlenszerűen sorsolt felszerelést és az állandó hiánycikknek számító gyógyító főzeteket, valamint feltérképezve a sajnálatosan ritka, páncél- és életerőlöketet adó tábortüzeket. No, és persze így tudunk előbb szóbeli, aztán kimondottan fizikai összetűzésbe keveredni a küldetéshez tartozó, vagy néha csak éppen arra vetődő rosszfiúkkal, akik hol több hullámban, hol egyszerre támadnak, de szinte állandóan jelentős túlerőben vannak, és ezt elég jól ki is használják.
Éppen ezért a körökre osztott taktikai csata a legfontosabb eleme a játéknak, és ezzel fogjuk a legtöbb időt tölteni, akár többször is újrakezdve a bunyót – legalábbis, ha normál módban játszunk, és nem roguelite-ban. Embereink védelme is három területre oszlik: páncél, életerő és vitalitás. Az első kettő fogyóeszköz, és a küldetés végén automatikusan feltöltődik, csaták között tábortüzekkel, csatában pedig igen szűkös varázsital-készletünk felhasználásával pótolható ki egy bizonyos fokig. Az első védőrétegekből kifogyva, vagy komolyabb támadásokat elszenvedve viszont hőseink vitalitása is csökkeni kezd. Ahhoz, hogy újra teljes értékű legyen, már a cameloti ispotályban kell időznie egy vagy akár több küldetésnyi időre kiesve, ha pedig a pofonok miatt valami konkrét sérülést is összeszedett, gyógyuló hősünknek még egy másik épületben is el kell töltenie némi időt.
Camelotbéli víg napjaim
Az XCOM mellett a játék másik komoly ihletforrása a Darkest Dungeon, főleg abból a szempontból, hogy nem könnyű, és nem sok lehetőséget ad hibáink javítására, így nagyon könnyen kerülhetünk nehéz helyzetbe. Ha az első néhány küldetésben egy emberünk túlságosan megsérül, jó eséllyel kezdhetjük elölről a játékot, mivel csatába küldve valószínűleg meghal, de ha négynél kevesebb hőssel vágunk neki egy küldetésnek, annak is szinte biztos katasztrófa a vége. Embereink menedzselése tehát létfontosságú, és nem véletlen, hogy a játék igyekszik megnehezíteni a dolgunkat, például azzal, hogy (szinte) csak küldetésekkel múlik az idő, amikből azonban csak korlátozott számút kapunk. Ezekről pedig, ha a megfelelően fejlettségi szinten szeretnénk tartani csapatunkat, egyik tagját sem érdemes kihagyni.
Még ezzel együtt is könnyen kifogyhatunk a lendületből. A történet egy-egy új fejezete ugyanis újabb, általában lényegesen nehezebb ellenféltípust hoz, mint amit már éppen megszoktunk, még ha meg nem is szerettünk. Hőseink fejlődése és a zsákmány mértéke azonban érzésem szerint nem bírja tartani a lépést ezzel az irammal, még az eleinte békésnek látszó normál nehézségi szinten sem. Ezért aztán, ha kezdünk véres fejjel visszapattani a küldetésekről, legjobb, ha újratervezzük harcmodorunkat, nem mellesleg csapatunk beosztását is. Az úr legyen irgalmas hozzánk, ha nincs elég és kellően erős emberünk a cserék mellett akár egy teljes B-csapat létrehozására, a főellenfelek által lestrapált bagázs kiváltására. A harc tehát változatos, szórakoztató és persze időnként frusztráló. Lehet, hogy nem teljesen kiegyensúlyozott, de inkább szándékosnak tűnik a nehézsége.
Csiszolatlan Excalibur
A grafika helyenként nagyon látványos, például a tereptárgyak, páncélok, különleges környezeti hatások terén, máshol kicsit megúszós, így mondjuk, sisaktalan hőseink 1080p-ben is elmosott arcával. Ráadásul mindez elég komoly erőforrásokba kerül, a nem éppen modern i7-9700/GTX 1080 duóm nagyjából 60 fps-re volt képes a legjobb közeli beállításokkal – és a játék 120 GB helyet foglal, ami minimum meghökkentő. A hanghatásokat kedveltem, főleg az izmosabb suhintásokat, becsapódásokat. A zene kimondottan kellemes, és nagyszerűen illik a sötét hangulathoz. A szinkron szintén jól hozza a sötét lovagos világot, szinte mindenki rekedtre cigizte magát, vagy komolyabb felső légúti fertőzésekkel küzd. A történet klasszul használja az Artúr-mondakört, bár szövegezését egy-egy alkalommal túl lezsernek éreztem, máskor viszont remek tragédiákat írtak bele egy-egy mellékküldetésbe.
Apróbb problémák azért akadnak (bár ütemesen foltozzák őket), az összecserélt karakterhangoktól kezdve az útkeresés kisebb zökkenőig, szerencsére ezek többnyire csak furák és mulatságosak. Egyszer ugyan a játék kilépett csata közben, de az automatikus mentéssel nem vesztettem sok időt. Az indulás után nem sokkal szerencsére az eleinte hiányzó gyorsmentést is megkaptuk. A magyar fordításra ráférne egy alaposabb korrektúra, nem annyira a szövegek, mint inkább a helyesírás szempontjából, de egyrészt legalább van magyar felirat, másrészt már úton a javítás, viszont érthető módon az általános bugok levadászása élvez előnyt.
Összességében a King Arthur: Knight's Tale, bár nem tökéletesen kiforrott AAA cím (van egyáltalán ilyen a műfajban?), de a maga módján remek, és igencsak tartós szórakozást nyújthat bárkinek, aki élvezi a körökre osztott taktikai RPG műfajt, emellett nem riad vissza egy kis kihívástól sem.
