EXplore, eXpand, eXploit és eXterminate. Ezt takarja a 4X kifejezés, amelyet leginkább olyan körökre osztott (vagy akár valós idejű) stratégiai játékokra szoktak ráaggatni, mint a Civilization, a Rome: Total War, vagy a számunkra talán még ismerősen hangzó Imperium Galactica. Ezekre a programokra nem csak az a jellemző, hogy felfedezünk, terjeszkedünk, termelünk és harcolunk bennük, hiszen ez sok más RTS esetében is igaz lenne, hanem hogy bonyolultabbak, összetettebbek a társaiknál. Ez pedig nem túl nyerő kombináció 2015-ben. Ezért aztán gyakorlatilag a 4X stílus kihalóban van, és csak olyan címek tartják életben, mint jelen tesztünk alanya, az Into the Void. Viszont ha valaki megkérne minket, hogy mutassunk neki egy jó 4X-játékot, akkor biztosan nem ezt ajánlanánk neki. Akkor inkább ott a jó öreg Imperium Galactica 2.
Mobilról PC-re
Az Into the Voidról első körben azt kell tudni, hogy mobilos alkalmazásként kezdte meg a pályafutását, PC-re pedig 2015. december 10-én jelent meg. Az ilyen mobilról PC-re átültetett alkotásokhoz érdemes természetes óvatossággal közeledni, hiszen jó néhány olyan címmel találkoztunk már, amelyeknek voltaképpen semmi keresnivalójuk nem lett volna személyi számítógépen. Közös jellemzőjük, hogy a látvány általában riasztó, a játékelemek pedig érezhetően nem úgy lettek tervezve, hogy azok PC-n is működjenek. Kerekperec mondjuk ki: ezek a verziók általában azért kerülnek ki, mert kevés befektetett munkával újabb bevételi forrást szeretne találni a fejlesztőjük. Nos, pontosan ilyen az Into the Void is, aminek minden porcikáján érezhető, hogy ez bizony nem monitorra készült. Rondácska, egyszerű, és voltaképpen az alapverzió is sok sebből vérzik.
Űrstratégia? Az meg mi?
Az Into the Void tehát egy 4X-játék, amely nagyon hasonlít a ’90-es évek nagy magyar szupersztárjaira, a Reunionra és az Imperium Galacticára. Célunk itt az, hogy a világűrt járva különféle bolygókon keressünk erőforrásokat (kutatáspontokat, ércet, antianyagot és kristályokat), melyekből aztán kifejleszthetünk és megépíthetünk magunknak újabb űrhajókat. A játék mélységét ezeknek az űrhajóknak a menedzselgetése szolgáltatja, tehát nekünk kell a kutatás révén kifejlesztett új fegyverrendszereket és különféle modulokat ráakasztani a hajóinkra – ezekből többtucatnyi létezik. Vannak sima kinetikus fegyverek, sugárágyúk, rakétavetők, pajzsgenerátorok, felderítő kapszulák, partraszálló-egységek és így tovább. Ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy szerzünk egyre több nyersanyagot, fejleszthetünk ki értékesebb holmikat, készíthetjük el, majd pakolhatjuk fel ezeket egyenként az űrhajóink megfelelő pontjaira. Ez ugye tök jól hangzik, főleg azok számára lehetnek kecsegtetők a fenti elemek, akik imádták az ilyen űrstratégiákat. Az olyanoknak, mint például én, ez a játék lenne a megtestesült mennyország. Persze csak akkor, ha eltekintek attól a ténytől, hogy 2015-öt írunk, és úgy érzem, hogy bármilyen játékról van szó, azért nem árt a kor követelményeit szem előtt tartani a kiadás előtt. De ne siessünk ennyire előre, lássunk még pár értékesebb játékelemet!
Maga a játék több jól elkülöníthető képernyőn zajlik, amelyek közül az egyik a bázisunk, ahonnan indíthatjuk a küldetéseinket, végezhetjük a kutatást és a gyártást. Itt pakolhatunk fel mindent az űrhajóinkra, itt vehetünk újakat, és ide térünk vissza, ha ne adj’ isten elfogy menet közben az üzemanyagunk. Erre folyamatosan figyelnünk kell, ha nem akarunk idegrohamot kapni a végtelen utazásoktól, amelyeket két naprendszer között vagyunk kénytelenek megtenni. Ez az üzemagyag-dolog egyébként az egyik legdurvábban elbaltázott játékelem, ami hihetetlenül bosszantó tud lenni. Játékidőnk felét ugyanis azzal fogjuk tölteni, hogy Napról Napra járunk, ugyanis üzemanyagkészleteinket csak csillagokból tudjuk feltölteni, amelyek pikk-pakk lemerülnek. A másik képernyő a közlekedésé, ez rögtön két részre oszlik. Van egy galaxisnézet, ahol egyszerre több naprendszert látunk felülnézetből, és egy naprendszernézet, ebben már bolygók közt navigálhatunk.
Ez utóbbiban fogjuk a legtöbb időnket eltölteni, itt kúszhatunk szépen lassan át az egyik pontról a másikra, kereshetünk kalózokat, csinálhatjuk a missziókat. Igen, küldetések is várnak ránk, amelyek gyakorlatilag abból állnak, hogy odamegyünk egy bolygóhoz, elolvasunk egy értelmetlen párbeszédet, és vagy harcolunk, vagy nem. Tulajdonképpen az egyedüli izgalmas dolog az Into the Voidban a harc, de az sem azért, mert olyan jól sikerült, sőt. Itt már egy körökre osztott rendszer fogad minket, ahol minden űrhajó egymás után lőhet a másikra. Választhatunk, hogy manuálisan akarjuk-e menedzselni a harcokat, vagy automatikus levezérlést kérünk, de kizárt dolognak tartom, hogy akad akár egyetlen olyan játékos is, aki veszi a fáradtságot a 38. harc után, hogy hajójának minden fegyverrendszerét egyenként beállítsa, hogy hova és kire tüzeljenek. Nincs az az isten, hogy bárki manuális csatát kérjen! Ezért aztán a harc annyiból áll, hogy megnézhetjük, ahogy lövik egymást az űrhajók. Ez pedig egy icipicit látványos, ezért nevezhetjük akár izgalmasnak is. Igaz, ez csupán annak tükrében az, hogy minden más olyan dögunalmas, hogy már annak is örülünk, ha egy picit megváltozik a zene vagy látvány.
A mélységbe bele, odavaló
Akadnak azért az Into the Voidban olyan elemek, amik újdonságként esetleg értékelhetőek lehetnének, de ezekkel is csak a baj van. Ilyen például a morálrendszer, ami hasonlóan felesleges és oda nem illő dolog, mint az üzemanyaggal való pepecselés. Itt arról van szó, hogy figyelnünk kell a legénység hangulatát, amit úgy lehet a toppon tartani, hogy folyton zöld bolygók közelébe repülünk, amitől nem lesznek olyan szomorúak. Máskülönben akár leállhat a teljes irányítás is. Ilyen bugyuta elemek teszik kegyetlenül bosszantóvá a játékot, ami mellé rátesz egy lapáttal az is, hogy voltaképpen halálosan unalmas minden perc, amit eltöltünk az Into the Voidban. Mivel a harcokat automatában toljuk, a bolygókra pedig nem lehet leszállni és bázist építeni, olyan hamar unalomtengerbe fullad minden, hogy kilépés után fél órával még azt is elfelejtjük, hogy a Steam-fiókunkon van a program. És tudom, hogy nem szép tőlem ilyet írni egy mobilos játék esetében, de a tálalás is legfeljebb erős közepes. A zene rövid, idegesítő és gagyi (olyan, mintha mono lenne – Welcome to 1985!), a hanghatások pedig az amigás időket idézik, ahol legfeljebb 10 kilobájt lehetett egy robbanás-hangfájl mérete, mert ennyi fért bele a memóriába. A kezelőfelület pedig nagyon-nagyon puritán, amire a PC-s kiadás előtt ráfért volna egy alapos frissítés. De ahogy a teszt elején is írtam, az Into the Void nem az a játék, aminek PC-s portjának készülését túl sok munka előzte volna meg. Egyetlen dolog, ami mellette szól, hogy viszonylag olcsó, tehát 3000 forint körüli áron már beszerezhető, de még ezt sem javaslom. Inkább várjátok meg, míg bekerül valami bundle-csomagba, és megvehetitek 1-2 euróért. Annyit talán ér.
