Általában nehéz dolog spoilermentesen írni a sztoriközpontú játékok történetéről, de ebben az esetben, azt hiszem, megkönnyíti a dolgokat, hogy szinte semmi sem egyértelmű. Az utazás végére persze nagyjából összeállt a fejemben, hogy mi történt, de ehhez azért éppen elég metafora-felbontás, ráérzés és szubjektivitás kellett, így simán meggyőzhető lennék más értelmezésekről. Ha ez nem volt elég egyértelmű, akkor warning: a játék még ennyire sem lesz.
Nagy utazás
Annyit talán nem bűn elárulni, hogy a programban stoppolunk, és több sofőrrel is elbeszélgetünk, hogy megpróbáljuk kideríteni kik vagyunk, mit akarunk, egyáltalán hol járunk éppen – mind konkrét, mind rettentően átvitt értelemben. Ha a filozofálás okozta bizonytalanság nem lenne elég, még beszélgetőtársainkban sem feltétlenül bízhatunk, és a világ is elég furán viselkedik. Ez sokban emlékeztetett az Interstate 60 (idehaza Úttalan út) filmre, csak az a kezdő fokozat volt, ahol a szánkba rágták, hogy ki kicsoda és mit képvisel. Itt ellenben bőven van min elgondolkodnunk, és szerencsére időnk is van rá.
Ugyanis a Hitchhiker igazán még csak sétaszimulátornak sem nevezhető, mivel nem mi döntünk a haladásról. Csak ülünk a kocsiban, időnként válaszolunk egy kérdésre, ami néha apróbb leágazáshoz vezet a párbeszédben, néha meg semmihez. Ezenkívül a kocsikban általában akad pár megnézhető, megbökhető elem, amelyek a pár percenként felbukkanó rejtvényekben is szerepet játszhatnak. Ezek megoldása általában egyetlen tárgy kijelölése vagy felmutatása, netán egy autón túli környezeti elem szemrevételezése. A megfejtés időnként kilométerekről látható (ha éppen nem lennénk egy hullámhosszon a játékkal, akkor szerencsére kapunk segítséget), de addig a másodpercig mégsem tehetünk semmit, amikor a program felszólít rá minket, hogy cselekedjünk. Ha ez nem valamiféle kommentár a játék-játékos interakcióról, akkor nagy kihagyott ziccer, ellenkező esetben viszont Simpsons (Davey Wreden) did it!
Vissza a 66-os úton
A karakterek és történetek meglehetősen tarkák. Egyrészt a témák között is felbukkannak hagyományosabb, filozófiai, vallási, no meg a művészi játékokra sokszor jellemző húdeaktuálistársadalmikommentár elemek, másrészt az útitársaink kisebb extra meséi mind egyedi, rajzolt külsőt kaptak. A 3D alap ellenben elég indie-s: a karaktermodellek elmennek, de baltával faragottak és ismétlődők, a szájmozgás néha eltűnik, a növények pedig jól láthatóan bukkannak fel előttünk félúton. A hanghatások nem sok vizet zavarnak, ahogy a ritkán jelentkező zene sem. Ugyanakkor ez a hármas az, ami nem is túl lényeges. A szinkronszínészek ellenben remekek, ami a hangulat szempontjából rengeteget számít. Ahogy az is, hogy a mondanivalójukat elég jól írták meg. Bár akad néhány kissé megtörő ív, és érzésem szerint a karakter egyszer-kétszer elég nagy logikai ugrásokkal gördítette előre a cselekményt.
Ugyanakkor számomra az egyik leginkább beleélés-gyilkos élmény is az írókhoz kapcsolódik. Azokhoz, akiket nem neveztek meg. Vallási és filozófiai kérdésekben persze nem gond, ha több forrásból mixelték össze a szerzők a sofőrök mondanivalóját, de amikor Kafka egy mini-történetét alakították át egy kissé, vagy amikor valós élmények alapján készült könyvből ill. filmből idéztek egy központi elemet, ott illett volna ezt a tényt is beleszőni a szövegbe. Remélem, ezt hamarosan meg is teszik. De minden apróbb hibája ellenére a Hitchhiker nagyon érdekes és eléggé egyedi élmény. Ha valaki szereti az elgondolkodtató történeteket, és nem rettenti el, hogy a történet végére sem kap egyértelmű válaszokat, annak érdemes rászánni a nagyjából két és fél órát (hármat, ha valaki hozzám hasonlóan bénázik némelyik rejtvénynél), akár kétszer is, hogy megpróbálja ellenőrizni és igazolni a teóriáját.
