Már-már komikus, hogy bárhonnan közelítjük meg a játékot, katasztrófára, értelmes lények munkájának teljes hiányára bukkanunk, mintha valami véletlen bit-mutáció eredményeként jött volna létre ez a játékpéldány, hogy menthetetlenül és azonnali kihalásra ítéltessék… Vegyük például a sztorit, azzal csak nem lehet baj, nem? Van egy sok évtizedes képregény-széria, most jön az új film, legalább itt nem lehet gond, ugye? Hát, a sztorival tényleg nincs baj – de csak azért, mert egyszerűen nincs sztori! Mindenféle intro vagy bevezetés nélkül kapcsolódunk be a játékba, az első pálya Romániában játszódik, aztán minden magyarázat nélkül átkerülünk Japánba, aztán vissza Romániába, majd Tunéziába. Ezt csak onnan tudom, mert a töltőképernyő alatt a játék kiírja ezeket az információkat – a néhány másodperces átvezető jelenetekből amúgy semmi nem derül ki. Egy Von Klempt nevű náci tudós és robotserege van amúgy főellenségi szerepben, de ezen a tényen kívül róla sem tudunk meg semmit.
Tehát minden cél nélkül bóklászunk a pályákon, melyek amúgy borzasztó egyszerűek (szerencsére csak hat van belőlük): elérünk egy térre, ott a nyakunkba ömlik öt-ötven ellenség, és ha legyőztük őket, megnyílik a továbbvezető út. A Devil May Cry-sorozat is hasonló elvek mentén működik, de ott millió és egy logikai feladattal, főellenséggel és átvezető jelenettel törik meg a monotóniát – arról nem is beszélve, hogy a harcrendszer elég mély, sok lehetőséget rejt. Itt a harcrendszer azt rejti, hogy nyomogathatsz két gombot, hogy előidézd a legalább hat támadó mozdulat valamelyikét. Ezen kívül meg is ragadhatod az ellenfelet, ezzel gyógyulni lehet, meg van egy Hellmode-nevű speckó mozdulat is, ami azért jó, mert pirosas lesz a képernyő és cirka 3%-kal nagyobbat sebzünk.
Mi van még? Az előző generációból áthozott, szögletes és szögletesen mozgó karakterek, szaggatás, körülbelül 15, humorosnak szánt beszólás a film főszereplőitől, pocsék koop-mód (a másik két karakter csak így játszható), pályánként maximum két (!) ellenféltípus, néhány zérus kihívást adó főellenség, fix kamera, és rengeteg szenvedés. Így belegondolva nem is tudom miért adtam neki egyáltalán 1% feletti értékelést…
Tehát minden cél nélkül bóklászunk a pályákon, melyek amúgy borzasztó egyszerűek (szerencsére csak hat van belőlük): elérünk egy térre, ott a nyakunkba ömlik öt-ötven ellenség, és ha legyőztük őket, megnyílik a továbbvezető út. A Devil May Cry-sorozat is hasonló elvek mentén működik, de ott millió és egy logikai feladattal, főellenséggel és átvezető jelenettel törik meg a monotóniát – arról nem is beszélve, hogy a harcrendszer elég mély, sok lehetőséget rejt. Itt a harcrendszer azt rejti, hogy nyomogathatsz két gombot, hogy előidézd a legalább hat támadó mozdulat valamelyikét. Ezen kívül meg is ragadhatod az ellenfelet, ezzel gyógyulni lehet, meg van egy Hellmode-nevű speckó mozdulat is, ami azért jó, mert pirosas lesz a képernyő és cirka 3%-kal nagyobbat sebzünk.
Mi van még? Az előző generációból áthozott, szögletes és szögletesen mozgó karakterek, szaggatás, körülbelül 15, humorosnak szánt beszólás a film főszereplőitől, pocsék koop-mód (a másik két karakter csak így játszható), pályánként maximum két (!) ellenféltípus, néhány zérus kihívást adó főellenség, fix kamera, és rengeteg szenvedés. Így belegondolva nem is tudom miért adtam neki egyáltalán 1% feletti értékelést…
