Szégyen és gyalázat, hogy 2019 nyarán teljesen elkerült minket a pekingi RocketPunch Games bemutatkozó alkotása, bár a PS4-es változat friss megjelenésénél sem voltam biztos benne, hogy erről muszáj írnunk. Aztán mivel kéretlenül is érkezett egy kód, a meches harcokat és nagy robotokat meg alapvetően szeretem, végül csak belenéztem, és bizony férfiasan bevallom, hogy hatalmasat hibáztam volna, ha nem adok esélyt ennek a nagyszerű akció-platformernek.
Mars innen!
A távoli jövőben, 2221-ben járunk, mikor az Egyesült Nemzetek jóvoltából már a Marson lévő kolóniák biztosítják az emberiség ellátásának egy jelentős hányadát. Azonban mindig vannak, akik belekavarnak a szépséges utópiába – először egy eltűnt tiszt után kell nyomozni a Hardcore Defense Corp. pilótájának, Tarethur O’Connellnek a bőrébe bújva, majd lassacskán az is kiderül, hogy a háttérben elég komoly intrikák folynak.
Már érkezésünkkor veszélyessé válik a helyzet, elvégre egy terrorista akció kellős közepébe csöppenünk bele, ami alaposan lestrapálja a pilóta óriási robotját, ráadásul a szemben álló félnek dolgozva feltűnik egy kimondottan indulatos, szenvedélyes ellenfél, aki feltuningolt kasztnijával újra és újra borsot tör az orrunk alá. Földön, vízben és levegőben, a pusztában és nagyvárosi toronyépületek árnyékában folyik a harc, ami a cuki külső ellenére azonban meglehetősen véres, nem ismer kegyelmet és nincs tekintettel senkire.
Elképesztően stílusos és élvezetes
A Hardcore Mecha azért is mindenképpen ajánlott, ha valaki nem idegenkedik a rajzolt megvalósítástól, valamint a 2D-s akció-platformerektől, mert hihetetlenül gördülékeny, élvezetes és stílusos az első perctől az utolsóig. Karakterei viszonylag sablonosak, de dizájn szempontjából tökéletesen passzolnak az összképbe, ami egy cukibb, rajzfilmesebb stílust idéz, miközben a képekkel és minőségi animációkkal teli átvezetők során megismerjük a főbb szereplőket és történéseket. A nők természetesen látványos dekoltázzsal és mellbőséggel lettek megjelenítve, a gonosz nagyon gonosz, de vannak árnyaltabb részek és emberek – sőt, a végére az egész sztori egészen sötét árnyalatot kap, a teljes kampány alatt talán többen halnak meg benne, mint a 2019-ben nagyon merésznek kikiáltott Modern Warfare során.
Mindemellett a játékmenet is abszolút élvezetes, nehéz letenni a kontrollert. Alapvetően a tipikus balról jobbra haladunk, mindenre lövünk stílust hozza, de mindenféle extrákkal kiegészítve. Az irányítást könnyű eltanulni, a felvezető kaiju-harc (igen, még az is van benne) lényegében mindent megmutat, amire később szükségünk lesz. Vannak különböző lőfegyverek, repülhetünk egy ideig, kihasználhatjuk közelharci képességeinket, mindenféle kiegészítő eszközt vethetünk be (az automata ágyútól kezdve az aknákig és védelmi pajzsig), a küldetések alatt kapott pénzből pedig további kiegészítőket és fejlesztéseket vehetünk.
Emiatt az apanázs miatt érdemes odafigyelni a mellékküldetésekre is, amik a legtöbbször keresgélést vagy civil személyek védelmét követelik meg, mert aztán a missziók között erősíthetjük védelmünket, növelhetjük sebzésünket és életerőnket, amire szükség van az egyre táposabb és egyre nagyobb számban érkező ellenfelekkel szemben. Különösen a bossokra való tekintettel igaz mindez, akiknél bizony muszáj bevetni a mindig újratöltődő ultit, mert alaposan haza tudják vágni a főhős kasztniját. Utóbbiból amúgy ki is lehet szállni.
Van még multi is, meg egy csomó extra mech, amivel el lehetne húzni a játékidőt, de egyik nagy problémája a programnak, hogy a többjátékos mód már a megjelenéskor is teljesen halottnak tűnt – nekem legalábbis senkivel nem sikerült összeakadni. A zenék és hangok jók, az akció nagyon élvezetes, van egy csomó tömegjelenet, amikor társak is mellénk szegődnek, nagyobb összecsapások részesei lehetünk, sőt még az űrben is csatázhatunk shmup módra, avagy tényleg minden igényt kielégít ez az indie, rajzfilmes beütésű, nagyjából 5-6 órányi játékidőt biztosító gyöngyszem. Nekem nagyon tetszett, kifejezetten örülök, hogy elért minket a PR, különben egy igen kellemes élményből maradtam volna ki.
