A Microsoft Xbox-brandjének egyik legnagyobb sorozata mindenkinek mást jelent. Jómagam úgy tudnám jellemezni a legjobban, ha felelevenítem réges-régi emlékeimet, melyeket már a második résznél megosztottam a nagyérdeművel. Talán semmi sem mutatja be jobban a program képviselte minőséget, mint az, ahogyan barátaimmal ott ragadtunk mellette hónapokig, sőt évekig. Rendre összecuccoltunk valakinél, hogy több tévé és konzol társaságában adózzunk a többjátékos élmény előtt, ami azt jelentette, hogy este hét-nyolc órától másnap délig folyamatosan a kontrollert gyűrtük és egymással trollkodtunk, hogy végül már a saját nevünket se legyünk képesek kimondani a fáradságtól, ételt pedig úgy rendeljünk, hogy szegény diszpécser később visszahívott minket, vajon tényleg valós csapat kért vagy öt óriás méretű pizzát, nem pedig szórakozott vele a dadogós, szavakat keresős brigád, amely a címet is hosszabb elmélkedés után nyögte be a vonal túlsó végén. Nos, ez volt számunkra a Bungie remekműve, amely konzolokon egyértelműen olyan hatással bírt az FPS-ekre, mint számítógépen a Half-Life, nagy ívű sztorija rendre megborzongatta játékosait, multija esporttá alakult, és bár természetesen több változáson is átment az évek során, azért alapjai érintetlennek bizonyultak. Azután a fejlesztők átigazoltak az Activisionhöz, ahol összehozták azt a Destinyt, amely egy év után tudott teljes fényében pompázni a The Taken King segítségével, míg a stafétát a 343 Industries vette át. Az új csapat egyfajta rajongókkal a rajongóknak mentalitás mentén igyekezett egy nagyon látványos, formatervezett negyedik eljövetelt összehozni még 360-on, hogy végül kicsivel kevesebb, mint egy évvel a Master Chief Collection után megjelenhessen a tényleges folytatás, a Guardians.
Locke-alizáljuk Chiefet
Minden érzékszervünkre ható, palástolatlanul az érzelmeinket is megcélzó felvezetéssel indít a produkció, ami a Call of Dutyk és popcorn-mozik hangulatát egyszerre megragadva okoz katarzist pillanatok alatt. Ha van olyan tökéletes intro, amit megtekintve egyből a frontvonal legelső sorában szeretnénk harcolni, akkor ez az. A látvány, a koreográfia és a megvalósítás úgy összességében a maximumot hozza ki, a főcím pedig heveny borzongásra készteti az embert, amit követően lassan áttérünk a tényleges játékmenetre, illetve tisztába kerülünk a fennálló helyzettel is. Miközben Spartan Locke és Osiris elnevezésű csapata Dr. Halsey-t kutatja fel és szabadítja ki, Master Chief saját utakon jár néhány bajtárs társaságában. Kedvenc 117-esünk azonban fura dolgokat cselekszik, és még furábban reagál: mintha hallucinációi lennének, amik új irányba terelik kíséretével együtt, méghozzá a „halottnak” hitt Cortana felé. A múltban a főszereplőt sok esetben kisegítő MI azonban sokak szerint a teljes világ létét fenyegeti, ezért Locke is megindul a cél irányába, hogy Chiefet begyűjtse, mielőtt valami borzalmas befejezést kap a csillagok közti háború, így egyszer MC, majd jóval többször Jameson irányítása közben járhatunk utána a titoknak, amiben a Promethean seregek és a még mindig lázadó Covenant egységek akadályoznak minket, így mindenféle veszélyes helyzetet teremtve, ám igazán nagy újdonságokat nem hozva a szériába.
Utóbbi kijelentés mondjuk csak részben igaz, hiszen a gunplay csiszoltabb és pergősebb lett, a fegyverek használata sok szempontból olajozottabb, nem vagyunk annyira rákényszerítve a taktikázásra (hiába, az ellenfelek kódolásában a Bungie verhetetlen), ráadásul maga a mozgásrendszer is jobban alkalmazkodik a modern kor elvárásaihoz. Nem teljesen Titanfall vagy Black Ops 3 az, amit kapunk, mégis lehetőségünk van a szélsebes rohanásra, majd abból támadásra, ami látványossá és áramvonalasabbá teszi a harcokat. Az meg már eleve elég nagy változtatás, hogy a kampány nagyobb részében nem megszokott hősünket irányíthatjuk, ami vélhetőleg nem véletlen, avagy ezzel szinte biztosra vehetjük, hogy a mostani trilógia befejezését követően Chief már nem kap (komoly) szerepet a történetben. De ami a legfontosabb a sztori szempontjából, az a kooperáció további erősítése.
Amikor az ellen Buckot lő
Persze eddig is lényeges szempont volt a többjátékos kampány, ami hihetetlenül megdobta a hangulatot (akár ketten tolva is, miközben az ellenfelek remekül taktikáztak a harcok során), ám most már egyáltalán nem kell egyedül háborúba menetelnünk, nem leszünk magányos hősök. A Guardians ugye eleve tartalmaz egy co-op változatot, amibe bármikor beszállhat más is, illetve ki is léphet abból, míg az „egyjátékos” üzemmód ugyanúgy az éppen aktuális négyfős csapat fővezéreként szerepelteti a játékost, méghozzá ebben az esetben a mesterséges intelligenciára bízva társainkat.
Ez még nem is volna olyan nagy dolog, azonban még a pályaszerkezet is alkalmazkodik ehhez, szóval sok esetben lehet eltérő útvonalakon megközelíteni a következő pontot, ami szerepet kap a kampányban, gépi segítőinket ráadásul ide-oda küldözhetjük egyetlen gombnyomással. Célpontokat jelölhetünk ki nekik pillanatok alatt, vagy éppen egy olyan pozícióba irányíthatjuk őket, ahonnan jobban tudnak fedezni minket, illetve komolyabban támogathatják Rambo-jellegű küzdelmünket. Noha nem szerepelnek rosszul intelligencia terén, azért teljesen ők sem pótolhatják hús-vér partnereinket, avagy a stratégiázásban nem jeleskednek, ezenkívül komolyabb sérülés esetén a gyógyításban sem igazán érzékelnek különbséget az öngyilkos küldetés, vagy éppen a kivitelezhető eltereléses felhúzás között. Elakadnak a tereptárgyakban, brutális ellenfelek elé ugranak ki, hogy megmentsék elvérző hátsónkat, emiatt van úgy, hogy a pokolba küldenénk őket, annyira hülyén viselkednek. Azt azért hozzáteszem, hogy nagy öröm Buck (Nathan Fillion) visszatérése, aki Locke csapatát erősítve emeli a minőségi lécet, ráadásul egy-egy esetben a harcmezőn is pazar szóviccek gyártására buzdíthatja a résztvevőket.
Aréna és Warzone
A széria a remekül felépített sztori, a gunplay, a hangulat és a látvány mellett azonban mindig is híres volt a többjátékos funkcióiról, amik közül az Arena jelenti a visszatérést a lecsupaszított alapokhoz, illetve az egyenes utat az esporthoz. Mindenféle komolyabb plusz hiányában 4v4 küzdelmeket biztosít a harcosabb kedvűeknek, relatíve kisebb pályákon, amelyeken bizony nagy hangsúlyt kap az, kinek milyenek a reflexei, és mennyire lő pontosan. Utóbbit ráadásul fejleszthetjük is, elvégre a normál TDM és CTF társaságában lehetőségünk van arra is, hogy csak és kizárólag fejlövéseket kiosztva végezhessünk ellenlábasainkkal, ami aztán tényleg kihozza az emberből a maximumot.
Ám mindez eltörpül amellett, amit a Warzone kínál. Már az első prezentációk alkalmából nyilvánvalóvá vált, hogy ez a játékmód lesz az, ami szinte önmagában elviszi a vállán a teljes produktumot, a kampány végigjátszása alatt pedig csak még inkább érlelődött bennem a gondolat, miszerint a Microsoft és a 343 Industries új iránya a Halo számára a hatalmas sikernek örvendő Battlefield- és Call of Duty-szériák nyomdokában halad. Ez részben megerősítésre került a Halo 5: Guardians során, hiszen míg a sztori kicsit csalódás lett, addig a multi funkció átvette a vezető szerepet a tartalom terén. 24 fő, 12 a 12 ellen, méghozzá minden földi jóval megpakolva. Zanzásítva ennyit írhatnánk, ám a pontos magyarázat némi kibontást igényel. A szuperlátványos felvezetés az emlékezetes partraszállást eleveníti fel bennünk, majd jöhetnek a feladatok: elfoglalni a bázisokat, lelőni a másik csapat játékosait, közben likvidálni a meglehetősen jól feltápolt gépi főellenfeleket. Így gyűjtögetve a pontokat (fejenként egy, vagy jóval több egy-egy küldetés teljesítéséért) érheti el a győztes brigád az ezres limitet, aminek megszerzése azért nem kevés idő. Emellett ott az Assault, ami kérdőjelek nélkül hozza a battlefieldes érzést: az egyik fél védi a generátort és két előbázisát, míg a másik azok elfoglalásán / elpusztításán dolgozik. Ami pedig még izgalmasabbá teszi a harcot, az a kifejezetten új REQ-rendszer: szintlépésekként megszerzett, valamint az összecsapások során kapott fizetőeszközből megvásárolva juthatunk hozzá kártyapaklikhoz, amikből egy-egy lapot felhasználva járműveket, fegyvereket, speciális lehetőségeket (például gyorsabb fejlődés) hívhatunk be magunknak a csata alatt, attól függően, hogyan teljesítünk. Ha a kijelölt feladatoknak teszünk eleget, jó csapatjátékosok vagyunk, egyre táposabb eszközök állnak rendelkezésre, azonban egyszerre egyet lőhetünk el, tehát érdemes kivárni és stréber módjára viselkedni az igazán ütőképes felhozatal megnyitásához.
Készen állsz… a folytatásra?
Nem kertelek, számomra némileg csalódás lett a Guardians kampánya. Persze nagyon jól néz ki (tényleg, fantasztikus a prezentáció, csak néha vehetünk észre előző generációs megoldásokat, tereptárgyakat, miközben a fények és árnyékok brutálisan jól mutatnak), az újrakevert zenei témák kellemesen kényeztetik hallójáratainkat, piszkosul hangulatos az egész, néhol pedig egészen epikus pillanatokat produkál. Ám ez az „egészen” az egyik hátulütője a dolognak, elvégre a korai részekben sokkal (de sokkal) nagyobb, monumentálisabb ütközetekben vehettünk részt. Itt is láthatunk olyat, hogy a levegőben közel százan harcolnak egymás ellen, a Mantis és a Scorpion vezetése pedig leírhatatlan élmény, ám a korai zsenialitás hiányzik az összképből. Emellett az egész cselekmény egy felvezetés érzetét kelti az emberben a nagy lezárás (a trilógia utolsó darabja) előtt, a történések pedig még ehhez képest is gyorsított üzemmódban mennek, embereink egyik helyről rohannak a másikra, mint valami rossz hollywoodi látványfilmben, ahol tényleges forgatókönyv alig, karakterépítés pedig egyáltalán nincs. A játéknak ez a rész az, ami komoly visszalépés, lényegi negatívum, pláne úgy, hogy mindent csak azok fognak érteni, akik nemcsak letolták a sorozat összes darabját, de még a képregényeknek és sorozatoknak is nekiveselkedtek. Előismeretek nélkül is lehet élvezni a felépülő történetet, ám a totális megértéshez kell némi háttérismeret, ami szintén rossz lépés.
Persze mindez egyéni megítélés kérdése. A kampány borzasztóan látványos, folyamatosan akcióban vagyunk, a megújult többjátékos módok pedig majdhogynem mindenkinek kedveznek. Sőt a Warzone nagyszerű belépőt biztosít a multiközpontú harcok legjelesebb képviselői közé, ami egy komolyabb reformációnak is sima utat biztosít, más kérdés, hogy a Halo-franchise azért sokkal több annál, minthogy a sikerszériák árnyékában küzdjön az „év legjobb többjátékos címe” pozícióért. Aki szerette a Halo 4-et, annak semmiképpen sem okoz csalódást a Guardians, ráadásul a trilógia lezárása majd elhozhatja a megváltást, de egyelőre nem ez a legjobb darabja a sorozatnak. Van egy 7-10 óra alatt teljesíthető kampányunk (normál, illetve heroic fokozaton), egy alaposan felturbózott multink, miközben a klasszikus összecsapások hívei sem panaszkodhatnak, avagy a tartalom és az összkép nem ad okot a panaszra. Az meg már más kérdés, hogy eddig talán mindennél is többet szoktunk meg az Xbox-konzolok egyik legnagyobb zászlósától, ami ha nem is a megszokott formában, de azért most is az élen jár. Azt persze még nem tudhatjuk, hogy az új irány hova fogja vezetni a szériát, de emiatt most még főjön inkább másnak a feje.
