A játék lelke az a kiegészítő, amit a DS alsó részébe, a Game Boy Advance-játékok nyílásába kell helyezni, ezen található a négy színes gomb, ami a négy húrt jelképezi. Igen, csak négy, vagyis a játék mindenképpen könnyebb, mint az otthoni konzolos változatok (ott minden gitáros játékon öt „húr” van). Ez a kis hardver tárolja az extra DS-ceuzát, amit pengető alakúra formázott meg az ihletett tervező, így a gitározás ezúttal ténylegesen pengetést jelent. A könyv formátumban tartott DS bal (azaz felső) képernyőjén jönnek a szokásos hangjegyek, a jobb képernyőn pedig a megfelelő időben pengetünk – és ez az érzés sokkal közelebb van az igazi pengetéshez, mint a műanyag gitárok megoldása. A hardver elég stabil, lehet cserélgetni a borítását, szóval majdnem mindennel elégedettek voltunk. Egy kis hiba, hogy a lapátkezűeknek a színes gombok és a köztük levő távolságok kicsik lesznek, egy sokkal nagyobb, hogy ha kijön a hardver a DS-ből (mivel nem ül atomstabilan, és ugye folyamatosan mozgatjuk a kezünket, ujjainkat, erre folyton figyelni kell), nem elég egyszerűen visszadugni és folytatni – nem, újra kell indítani a gépet…
Amúgy minden a megszokott, a játékmódok a Guitar Hero 3-at idézik, vagyis még párbajra is van lehetőség a megszokott szivatós eszközökkel. Itt van a megszokott sztárerő is, ezt a DS képernyőjébe üvöltéssel (vagy fújással, vagy az abszolút kézre nem álló Select gombbal) kell aktiválni, ami tapasztalataim szerint kifejezetten megdöbbenti az embereket, ha utcán adod elő.
Összesen 26 szám van a kártyán, ami a DS-hez képest szerintem elfogadható mennyiség – bár az is biztos, hogy én más listát állítottam volna össze. Van mondjuk nyolc-kilenc ismert szám, a többit sosem hallottam, én pedig úgy vagyok vele, hogy az ilyeneket játszani sem szeretem. Igaz, a RHCP, a Blink, a Nirvana meg az Incubus kellemesek, szóval mindenki megtalálja a számításait. Vagy ha most nem, hát az E3-on bejelentett Decades al-alcímű folytatásokkal mindenképp, ezeken a kártyákon ugyanis egy-egy évtized legjobbjai sorakoznak majd. Én már várom a kilencvenes éveket feldolgozó példányt, remélhetőleg azon lesz minden, ami nekem kell!
Amúgy minden a megszokott, a játékmódok a Guitar Hero 3-at idézik, vagyis még párbajra is van lehetőség a megszokott szivatós eszközökkel. Itt van a megszokott sztárerő is, ezt a DS képernyőjébe üvöltéssel (vagy fújással, vagy az abszolút kézre nem álló Select gombbal) kell aktiválni, ami tapasztalataim szerint kifejezetten megdöbbenti az embereket, ha utcán adod elő.
Összesen 26 szám van a kártyán, ami a DS-hez képest szerintem elfogadható mennyiség – bár az is biztos, hogy én más listát állítottam volna össze. Van mondjuk nyolc-kilenc ismert szám, a többit sosem hallottam, én pedig úgy vagyok vele, hogy az ilyeneket játszani sem szeretem. Igaz, a RHCP, a Blink, a Nirvana meg az Incubus kellemesek, szóval mindenki megtalálja a számításait. Vagy ha most nem, hát az E3-on bejelentett Decades al-alcímű folytatásokkal mindenképp, ezeken a kártyákon ugyanis egy-egy évtized legjobbjai sorakoznak majd. Én már várom a kilencvenes éveket feldolgozó példányt, remélhetőleg azon lesz minden, ami nekem kell!
