Guitar Hero III: Legends of RockA széria első két része csak PS2-re (illetve a második Xbox 360-ra is) jelent meg, és azokat a játéktermi zenegépeket vitte be az otthonokba, amiket a Konami talált ki még a kilencvenes évek végén. A távol-keleti cég DrumMania és GuitarFreaks nevű pénzbedobós automatái egyszerű receptre épültek: a kontroller valamilyen hangszert (esetünkben dobot és gitárt) imitált, a képernyőn pedig valamilyen zene ütemére jelentek meg kis színes bogyók, és minden bogyónál le kellett �játszani� a zenét a kontroller megfelelő színű gombjaival. A Konami sorozata a thaiföldi, japán és egyéb egzotikus játéktermekben azóta is hódít � várható volt, hogy egy leleményes kiadó ezt a műfajt előbb-utóbb meghonosítja az otthoni konzolokon is. Ez a kiadó a Red Octane volt, 2005-ben kiadták a Guitar Herót, 2006-ban pedig a folytatását. Az eredmény másfélmillió, illetve hárommillió eladott példány volt, ami kellően nagy szám volt ahhoz, hogy egy mamutcég is belekavarjon a lecsóba. Az MTV � ki más? � elcsábította a két játék fejlesztőjét, a Harmonixet, és elkészíttették velük a még idén megjelenő �Guitar Hero-killert�, a Rock Bandet (disztribútornak az Electronic Arts is beszállt). A Red Octane ezek után kereshetett új fejlesztőket a sorozat harmadik, Legends of Rock alcímet viselő részéhez. A Guitar Hero III-at végül a Harmonix helyett a leginkább a Tony Hawk-játékokról ismert Neversoft hozta össze, PC-re pedig egy sokat foglalkoztatott konverziógyáros, az Aspyr Media portolta át. A mérce magasan volt az első két rész után, minden valamirevaló kritikus kíváncsian várta, hogyan muzsikálnak (muzsikálnak, éérted) az új fejlesztők.

Csapjunk a húrgombok közé


Egy ilyen játékot egész más szempontok alapján kell értékelni, mint a többi műfajt, ugyanis a játékmenet nagyjából olyan primitív, mint egy gépírást tanító programé: megjelenik egy jelsorozat a képernyőn, és a játékosnak azt kell gombokkal leutánoznia. Nincsenek hagyományos értelemben vett küldetések, cselekmény, dialógusok. Az első hallásra rém unalmas feladat ott kezd izgalmas lenni, amikor dögös rockzene szól a háttérben, a kontroller pedig úgy néz ki, mint egy gitár. A játékélményt ilyenkor szerencsés esetben az az illúzió jelenti, hogy a játékos irányítja, játssza a zenét a gombokkal, illetve a kontrollergitár felrántásával. Ebből következik, hogy egy gitárszimulátort két ponton lehet nagyon elrontani: unalmas dalokkal és a pengetéseket jelző színes bogyók rossz elhelyezésével. A legutóbbi, második Guitar Hero e két problémát nagyon ügyesen kezelte, a számlista kevésbé ismert dalai is jól játszható, lendületes zenék voltak, és a kis színes bogyókat is sikerült úgy ütemre leprogramozni, hogy az ember a színpadon érezte magát egy-egy jól lepengetett szóló után. A harmadik rész csak picit marad el ettől: míg az elődben csak három-négy gyengébb szám volt, most kutyaütő virtuális bandám, a Bad Zeppelin hét-nyolc dalt is fanyalogva játszott el.


Zenebutik


Persze, amikor az ember zenét kritizál, előjönnek a közmondásos ízlések és pofonok. A gitárszimulátorok esetében azonban létezik egy objektívebb szempont: a bogyók elhelyezkedése. Nem feltétlenül igaz ugyanis, hogy az ütős számokat kontrollerrel lejátszani is jó (remek példa erre a Beastie Boystól a Sabotage vagy zenésztársam, Grath kartárs életének egy hónaljszagú szakaszából előbukkant kedves emlék, a Slayer Raining Bloodja). A Guitar Hero III repertoárjába több olyan dal is belekerült, amelyeket monotonitásuk vagy vértelenségük miatt szívesen lecserélnék. Nem értem például, hogy mit keres a listában a Talk Dirty to Me a cicanadrágos metál másodvonalbeli bandájától, a Poisontól, hogy a Hearttól a Barracuda mivel érdemelte ki a készítők választását (nem rossz szám, de a gitártémája dögunalmas), vagy hogy a Kisstől miért pont a minden szempontból közepes Rock and Roll All Nite került a játékba. A gond az, hogy a gyengébb számok az első pályákon, azaz koncerthelyszíneken bukkannak fel, így az első benyomás nem túl kedvező a játékról. De aztán megszólal a Stonestól a Paint it Black és a világ rendje helyreáll. Akad még többek között Welcome to the Jungle abból az ősidőből, amikor Axl Rose még jó arcnak számított, a csodás One a Metallicától és Knights of Cydonia a Muse-tól. Szóval kicsit nehezen induló, de azért jó koncertet hallhatunk a játékban. Külön öröm volt látni, hogy Santanát nyilvánvaló műmájerségből leugató Grath vért izzadt a Black Magic Woman basszusát játszva.

Online gitárcsaták


A legnagyobb móka természetesen a páros játék, a készítők külön kooperatív karrier módot építettek a programba (ilyen nem volt az elődökben). Az már nem akkora öröm, hogy bizonyos számokat csak így lehet elérni � szóló játékos csak cheattel hozhatja elő például a Sabotage-t. Az új Battle mód is a multiplayer törekvéseket támogatja, és vitán felül ez a legjobb ötlet a folytatásban (bár három párbaj a szóló karrierbe is bekerült, egyik ellenfelünk maga Slash). Ebben a játékmódban két játékos pengeti ugyanazt a számot, és bizonyos hangjegyekkel különféle támadásokat gyűjthet, amivel az ellenfél játékát zavarhatja meg. A cél az, hogy ezekkel a válogatott gonoszságokkal (nehézségi fok emelése, a gitár áthúrozása balkezesre, és egyéb galádságok) leégessük ellenfelünket, vagyis azt kell elérni, hogy annyi elrontott hangot produkáljon, hogy a legrészegebb punk is kifütyülje őt (ez egyébként szóló karrierben is rendszeresen előfordul nehezebb szinteken). És ezen a ponton kell eleget tennem egy határozott főszerkesztői utasításnak, és megírnom, hogy szerkesztőségi gameboyunk, Grath � akit úgy is ismernek, mint Az Ember, Aki Kontrollerrel A Kezében Született � csúfos vereséget szenvedett tőlem, hiába adtam neki egy nehézségi szint előnyt.

Nagyszínpad! Nagyszínpad!


GH III top 10

1. Guns N�Roses: Welcome to the Jungle
2. Metallica: One
3. Muse: Knights of Cydonia
4. The Rolling Stones: Paint it Black
5. Santana: Black Magic Woman
6. Bloc Party: Helicopter
7. Red Hot Chili Peppers: Suck My Kiss
8. ZZ Top: La Grange
9. Tenacious D: The Metal
10. Weezer: My Name Is Jonas

A tálalás legfontosabb része a zene, amiről már volt szó, de azt még meg kell említeni, hogy a dalok bő kétharmada eredeti felvétel (hja, az eladások meggyőzőek, egyre kevésbé ciki gitárszimulátorban szerepelni). És persze akárcsak az előző részben, itt is vásárolhatunk 25 bónuszdalt kevésbé ismert zenekaroktól. Pénzt karrier játékmódban kereshetünk (a Bad Zeppelin éppen most nyomott ötcsillagosra minden számot mediumon, most jön a hard), és új zenéken kívül látványelemekre � új gitárosokra, új gitárra, stb. � költhetjük. Már ha akarjuk, a látvány ugyanis nem vert földhöz. A második részhez képest a grafika nem sokat változott, néhány rajzfilmszerű átvezető mozi került a játékba, és a koncerthelyszínek is megújultak. A gitárosok között sok a régi ismerős (továbbra is a blackmetálos Lars Ümlaüt a legjobb arc), de az animációjuk sajnos szegényesebb lett. Igaz, hogy ebben a játékban az ember többnyire egy egyszerű felületet néz, ahol színes bigyók jönnek szembe, de a hátteret is néző esetleges kibicek a Legends of Rockon hamarabb elunják magukat, mint a második rész zseniális animációi közben. Végül, a negatívumok között említhetjük még azokat a prózai okokat, amelyek egy amerikai játékosnak valószínűleg nem okoznak akkora gondot, mint az egyszeri csóró káeurópai játékosnak. Mivel spéci kontroller kell hozzá, a játék sokkal drágább, mint az átlagos programok, ráadásul a bogyók mérete miatt igazából csak nagyobb tévére kikötve élvezhető. Ezzel együtt is melegen ajánlom mindenkinek, különösen az alkalmi játékosoknak, mert ötperces kikapcsolódásra éppúgy alkalmas, mint egy házibuli fő attrakciójának. És biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a sorozat búcsúkoncertje.