Grey Goo teszt

A Petroglyph egy ismert név a játékiparban, ha mást nem is, azt mindenképp jegyezzük meg, hogy azok a veteránok alapították, akik már a Command & Conquer vagy a Dune születésénél is ott bábáskodtak. Amikor ugye a Westwood Studios felett megkondult a lélekharang (2003), a csapat egyik ága beolvadt az EA Los Angeles-i stúdiójába, a többiek pedig Vegasban a Petroglyph zászló alatt új játékok fejlesztésébe kezdtek, és ennek az ígéretes kezdetnek volt az első példánya a Star Wars: Empire at War. Az utóbbi időben ugyan főleg MOBA-játékokat, MMO-kat és táblás adaptációkat szabadítottak a világra, de most végre visszatértek ahhoz, amiben elvileg a legjobbak.

VON NEUMANN MACHINE...

A címválasztás rögtön némi magyarázatra szorul, az angol terminológiában a „grey goo” ugyanis egy hipotetikus végítélet forgatókönyvet jelent. Röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy egy önmagát reprodukáló nanorobot szó szerint felzabálja a környezetét, ahogy például az „Amikor megállt a Föld” című filmben is történt. A teória alapja egyébként Neumann János nevéhez fűződik, ő alkotta meg először a saját magát megsokszorozó gép „receptjét”. A tudósok ezt az elméletet később összekapcsolták a világűr feltérképezésével, így jött létre a Neumann-szonda (önreprodukáló űrjármű, ami távoli naprendszereket kutat). Itt aztán vissza is kanyarodunk a játékhoz, amely a fenti, egyelőre még tudományos fantasztikum kategóriába eső alapokat boncolgatja.

Először is utazzunk el a távoli jövő egy ismeretlen szegletébe, és ismerjük meg a Bétákat! A Béták nem egy szokványos népség – képzeljétek el Mike Tyson fejét, miután lefejelt százhetvenhétszer egy kovácsüllőt, s aztán a bucira vert kobakhoz növesztett még egy pár csökevényes felső végtagot a mellizmaiból, ehhez jön egy Mass Effectre hajazó páncél, és máris helyben vagyunk. Ez az intelligens faj a „Silent Ones” nevű fenyegetés miatt kóborolt el szülőbolygójától, és most épp egy nagy technológiai áttörés küszöbén áll. Nevezetesen nyitnak egy lyukat a térben a későbbi hazalátogatás reményében, csakhogy a kulcslyukon rögtön beesik két idegen fenyegetés – az egyik a folyton kotnyeleskedő emberi faj, a másik pedig a Goo.

A westwoodos idők nem múltak el nyomtalanul, így aztán minden küldetést egy igen jó minőségű videobejátszás nyit és zár le, sőt az eligazítások is a régi élőszereplős szekvenciákat idézik. Egyrészről imádtam, másrészről hahó, hol vannak a tömény akciójelenetek, a nagy drámai pillanatok, ami után komoly adrenalinfröccsel mehetnék a csatába?! A 15 misszióból felépülő kampány a Béta, ember, Goo sorrendben fűzi fel a fajokat egyetlen kerek történet mentén, ami tulajdonképp nagy szívás, hisz az 5-5 pálya nyilván kevés, de a nagyobb gond, hogy túl kiszámíthatóvá válik minden, és mondjuk a tizedik missziónál elég gyépésnek kell lenni, hogy elhiggyük, győztünk, mert ugye még jön a kötelező adag trutyi (a Goo etap). Természetesen a kampány csak bemelegítő, van egy skirmishünk, hatféle, különböző viselkedésmintára belőtt MI-vel, és egy egyelőre soványka, nyolc pályát felvonultató multiplayer részleg.

ÓVAKODJ A TRUTYMÓTÓL...

Ha felütnénk a „Hogyan készítsünk RTS-t” című kézikönyvet, az első pont az lenne, hogy végy három eltérő fajt. Ezt itt rögtön ki is lehet pipálni. A béták képviselik a mobilis, könnyen terjeszkedő, lépegetőkre fókuszáló nációt, míg az emberek a masszív védelem mesterei, és a siklókra épül a hadviselésük, a Goonak pedig a kocsonyás állapot, gyors reprodukció duó jutott. Nyilvánvaló, hogy utóbbi az igazi ász a bandában, ugyanis nincs szüksége épületekre, az „anya” egyszerűen ráül a nyersanyagforrásra és begyűjti a matériát, majd osztódással egyre több központ jön létre, amelyek szabadon vándorolhatnak. Minden központi lény képes új, kisebb egységeket, kvázi katonákat is létrehozni, miközben akár elnyelheti és nyersanyagként használhatja az ellenség erőit, ráadásul a gyors helyváltoztatást még a hegyek sem korlátozzák az esetükben. Képzeld el, hogy egy ilyen átjut a vonalaidon, s mire levadásznád, kettő lesz belőle, aztán négy, és mindegyik létrehoz egy önálló sereget, vagy elrejtőzik olyan helyeken, ahol a gyalogságod nem fér hozzá!

A másik két faj esetében sem nevezném szokványosnak a bázisépítést. Az emberek például egyetlen erős központi mag köré építkezhetnek, s csak ők használhatnak védelmi tornyokat. A terjeszkedésük alapfeltétele, hogy minden új épületnek energiavezetékkel kell csatlakoznia a maghoz, ami baromi macerás, mert egyrészt sérülékeny, másrészt még a vakok is egyből odatalálnak a bázisunkhoz. Ezt a korlátozást elvileg kompenzálja, hogy bármikor szabadon teleportálhatják, variálhatják az infrastruktúrát: építesz egy új energiacsatolót a következő nyersanyagkráter felé, és két kattintással odateheted a végére a lövegeket, vagy akár a már meglévő finomítót is. A Béták konvencionálisabb népség, a kőműveseiknél az a szent előírás, hogy minden gyárnak, nyersanyagbegyűjtőnek csatlakoznia kell egy hubhoz, amelyet háromféle méretben bárhová, szabadon letehetnek. Kizárólag náluk elérhető az a lehetőség, hogy a falakon lévő tornyokba beültethetnek egy egységet.

TÉNYLEG EPIC!

Bármennyire is egyedinek tűnik az építkezés rész, sajnos egységekben, fejlesztésekben ezt már nem sikerült überelni. Tulajdonképpen a béták és emberek arzenálja között csak külsőségekben vannak eltérések, mindenhol ugyanaz a tank-tüzérség-légierő felosztás köszön vissza, kisebb nüanszokkal. Érdekes, hogy hiába a lopakodó képesség és a többi sallang, egyik egység sem igazán emlékezetes, holott egy Starcraftról például mindenkinek rögtön beugrik a Siege tank. Az epic egységekkel viszont megint adtak egy nagy maflást a klasszikus műfajnak, ugyanis mindhárom faj a technológiája csúcsán elkészítheti a maga szuperfegyverét. A Bétáké egy csúnya nagy ágyúval szerelt lebegő platform, amire még pár egység fel is kapaszkodhat, hogy a tornyokból aprítsa az ellent. Az emberek Alfa névre hallgató szörnyszülöttje egy sugárhajtású csúcsrobot halálsugárral, na, ezt már a puszta látvány miatt is érdemes megépíteni. „Szegény” Goo viszont csak egy csápos, extra méretű tócsát kapott – hja, a folyékony halmazállapotnak is vannak hátulütői...

A Grey Goo iszonyú erősen kezd, látványos a nyitóanimáció, ráadásul rögtön egy érdekes idegen faj (Béta) kerül az egér alá. Ugyan az embereknél kicsit leült a sztori (a női főszereplő sem elég karizmatikus), de a Gooval megint felér a csúcsra. A látvány és a körítés rendben van – lehet hogy nem lehet róla szuperlatívuszokban beszélni, ám a Glyphx motor precízen hozza a vízesésekkel, erdőkkel átszőtt idegen világ minden apróbb részletét. Ahogy a Goo felzabálja az épületeket, a légicsapások napalmja, és minden apró kirakós a helyére került, még a higanymozgás és a fizikai kontaktusok is. A minimum gépigényt egyébként senki ne vegye félvállról, mert a sok egységhez kell a kakaó – kétszáz a populációs limit per kopf, és nagyon gyorsan össze lehet rántani egy ekkora sereget. Az új-zélandi Weta Workshop segített a béták és a környezet művészi megformálásában, a minőségre pedig úgy érzem, garancia az a néhány „kisebb” film, amiben eddig közreműködtek: Gyűrűk Ura, Hobbit, Elysium, és örök kedvencem a District 9. A zenét Frank Klepacki komponálta, ő a Command & Conquer szériából lehet ismerős, itt szintén remek munkát végzett.

A ZSE-LÉNY MINDENT VISZ...

A küldetésekben és a játékelvben a gyors terjeszkedés dominál, tehát a bázist nem kell sokat tutujgatni, ledobsz két nagy gyárat, s ezek hármasával ontják a jóféle harci szerkezeteket. Szinte mindenhez létezik gyorsbillentyű, amihez nem, azt meg megoldották okosba – a bombázók például automatikusan visszatérnek a bázisra, ha kifogy a muníció, és ott folytatják a támadást, ahol abbamaradt. A pályatervezésben némi ötlethiány érződik, de ez inkább saját probléma, mármint, hogy nem szeretem az ennyire tagolt, labirintusszerű mintázatokat. Van néhány kisebb próbálkozás, például az egyik küldetésben ötperces szünetekkel érkező földrengés amortizálja a berendezést, de kétségkívül a legjobb pillanatokat a Béták kontra Goo összecsapások adták. Összességében ez egy remek, gyönyörűen kivitelezett játék, csak éppen kevésbé emlékezetes, mint a Starcraft vagy a C&C.