A Chinatown Wars születése az észveszejtően sikeres, a híres-hírhedt GTA-sorozattal isteni magasságba emelkedett Rockstar különös és egyedi kálváriája, egyben iskolapéldája annak, hogy valóban nem létezik lehetetlen a platformkülönbségeket illetően, mert megfelelő gondoskodás és ésszerű korlátok között minden hardveren van létjogosultsága bármely műfaj képviselőjének, akár saját integritását is megőrizve. És lám, a hordozható GTA bebizonyította, hogy nem a hardver határai közé kell betuszkolni valamit, hanem ezeket a korlátokat a végtelenségig feszíteni. „A Nintendo egy GTA-t szeretett volna, mi pedig egy játékot az ő platformjukon. Ők nem egy gyerekeknek készült verziót akartak tőlünk, és mi sem voltunk érdekeltek egy olyan játék megalkotásában, amit amúgy nem készítenénk el.” -- mesélt Dan Houser a játék születéséről. Nem meglepő, hogy a játék az abszolút kritikai sikert követően rövid ideig maradt DS-exkluzív alkotás, a PSP- és okostelefon-tulajdonosok örömére.
Kar(d)nyújtásnyira
Liberty City. A valódi szabadság városa egy mindenre elszánt gengszter számára. A bűnözés fellegvára, a vértől és a kokaintól fülig mocskos metropolis. Ilyennek ismerjük New York legendás virtuális mását réges-rég óta, és ugyanígy mutatkozik be fiatal, gazdag és ambiciózus főhősünknek, Haung Lee-nek is, aki apja nem éppen természetes halála miatt érkezik a városba, hogy nagybátyjának átadja az évtizedeken át családi örökségnek és a hatalom szimbolikus jelképének számított katanát. A dolgok persze GTA-hagyományokhoz hűen hamar rosszra fordulnak, s anélkül, hogy bántóan mélyre fúrnám magamat a történet részleteibe, elárulom, hogy kezdetben kicsit lassan felpörgő eseményekből építkező sztorit kapunk, majd aztán félúton egyre több fordulat ömlik a nyakunkba, hogy végül eljussunk a monumentális végkifejletig. Egyedi módon átvezető videók helyett (a Nintendo kéziketyerés változatához hasonlóan) szinkronhangokat nélkülöző, párbeszédekkel tarkított állóképekből elevenednek meg és olvadnak egymásba a történet girbe-gurba szálai. Ez persze leírva borzasztó gagyinak és esetlennek tűnhet, valójában azonban fantasztikusan hangulatos megoldás, hisz voltaképpen minden szereplő fantáziánknak megfelelően kapja meg saját hanglejtését, kiejtését, orgánumát, egészen kiváló élményt generálva így.
A fejlesztők érezhetően klisés sablonfigurákkal dolgoztak a szereplők megalkotásakor, mégis képesek voltak őket egyedi karakterrel felruházni, így fel sem merül bennünk bármiféle panasz létjogosultsága. Az igazi sztár persze most is a főhős, a legnagyobb arc, nem csupán a játékban, de talán a Rockstar teljes munkásságát tekintve: örökké cinikus modora csak még tovább ízesíti az amúgy is humoros, általánosságban jól megírt (és olykor már-már költői hasonlatokkal tarkított) párbeszédeket, a játékos pedig vele együtt lepődik meg, hány és hány piszkos kis titkot tartogat Liberty City minden egyes sikátora, miként egyre mélyebbre süllyedünk az alvilág feneketlen mocskába.
A tenyerünkbe van írva
A nyüzsgő nagyváros vibrálásának bitekbe formálása a DS megdöbbentő technikai bravúrját jelentette, amit a PSP adottságai természetesen csak még tovább javíthatnak. Nyilván az elénk táruló látkép nem annyira élethű, mint ahogyan azt egy DVD-re égetett produktum esetében elvárnánk, ám a világ minden egyes szívdobbanása mégis ellenvetést nem tűrően nyel magába. Az utcákat járművek és járókelők színes forgataga borítja, mindezt a napszakok és az időjárás állandó váltakozása egészíti ki, eközben pedig mindenki végzi a maga kis dolgát, a sérültekről mentők gondoskodnak, a rosszfiúkat pedig a rend éber őrei veszik kezelésbe – mert bizony nem mindig mi vagyunk a bajkeverők. A hozott matériából pedig a PSP mérföldekkel szebb végeredményt tud kipréselni: sokkal szebb fénykezelés, döbbenetesen jó effektek és alapvetően mérföldekkel realisztikusabb kidolgozás minden téren a DS kissé pixeles, képregényes megjelenítéséhet képest -- viszont a karakterek vastag kontúros ábrázolása megmaradt, mely nem csupán rendkívül stílusos, de a felülnézetes kameraálláshoz is nagyszerűen passzol (megjegyzem, szerencsére eme technikai javulás a hangulatból mit sem von le). S persze a fizikai motor fantasztikus használatáról is nehéz ajnározás nélkül mesélni: a robbanások földre söprik hősünket, és a környezet is megsínyli sajátos vezetési stílusunkat.
Nevéhez méltóan jó néhány intenzív autós üldözést-lövöldözést tartalmaz a széria ezen epizódja is, meglepően magas szintű kidolgozás társaságában. A történet során azért akad néhány önismétlő megbízatás, de ezeket legalább sikerült jó érzékkel variálni, illetve lesznek innovatív, kifejezetten a hordozható masinák adottságaihoz igazított küldetések, sőt sok olyan élvezetes és intenzív feladat, ami akkor is megállná a helyét, ha épp nem a technika egy maroknyi vívmányát szorongatnám tenyeremben (mint amikor mesterlövészként kell bizonyítanunk). Elsőre ugyan nem tűnik fel, de a tűzharcok mögött is megdöbbentő technikai megvalósítás dolgozik. Minden fegyver eltérő karakterisztikával rendelkezik tűzgyorsaság, sebzés és pontosság terén -- kár, hogy a sorozatra jellemző, baltával faragott célzás metodikája itt is visszaköszön, a kiválasztott ellenfél befogása valahogy soha nem úgy sikerül, ahogyan szeretnénk. Kicsit a gránátok hajigálása is körülményes, az autók kormányzása számomra túl érzékenynek tűnt, és ráadásul érintőképernyő híján a nagyszerű minijátékok csupán az analóg kar körkörös mozgatásáig degradálódtak, mivel azonban kiváló hangulatteremtő szerepük van, így mégis örültem, hogy legalább megmaradtak, ha kicsit megtörve is.
Egy másik világ
Mialatt a felszínen a triádok közti véres csatározás dúl, a háttérben egy egészen más hangvételű biznisz fonja szövevényes hálóit. Ahogyan azt a bevezetőben említettem, a kézi konzolos GTA nem csupán precízen, szolgamód másol, hanem kacér újdonságokkal is kecsegtet. Eme innováció a drogkereskedelem képében jelentkezik. Bizony a Chinatown Wars sem cicázik, nem cenzúráz, saját valójában mutatja be a bűnös város rejtett titkait. A csendes és elhagyatott sikátorokat dílerek díszes társasága lakja, akiket felkeresve különféle hallucinogén anyagok beszerzésére, illetve eladására adódik lehetőségünk. A megvásárolt tudatmódosító szerek nem saját szórakozásunkat szolgálják, hanem furikáztatásukkal igen komoly összegekre tehetünk szert. Egészen elképesztően komplex megoldással van dolgunk, mivel a város különböző pontjain mást árulnak és mást preferálnak üzletfeleink, így a kábítószerek szállításával pompás (idővel elkölthetetlen) vagyonra tehetünk szert, ha ügyesen profitálunk ezen tranzakciók során. Hihetetlen, de ez az aprócska minijáték döbbenetesen szórakoztató, szinte bántóan jó életérzése van, és könnyen komoly addikció forrása lehet, amikor a sokadik visszautasíthatatlan ajánlatra újra és újra képtelenek vagyunk nemet mondani. Talán túl könnyű pénzkereseti opció is ez, hiszen hiába fülelnek le minket a rendőrök egy edzőtáskányi csomagolt bódulattal, bezsákolt kincseinket nem tulajdonítják el tőlünk.
Egyébként amellett, hogy meglépünk vagy átfestjük járgányunkat, a nyomunkban loholó fakabátokkal ezúttal egészen új módon bánhatunk el: a körözésünknek megfelelő számú járőr totálkárosra zúzását követően felhagynak kergetésünkkel. Okos megoldás ez, mely még trükkösebbé és élvezetesebbé teszi az üldözéses pillanatokat, szándékosan a rendőri erők agresszív lökdösésre, falnak vezetésére késztetve. Az igazi mulatság az, amikor ezt a szívességet ők maguk teszik meg nekünk, komikus, bakiparádéba illő jelenetek közepette.
Zsebeld be!
Bár a PSP-s adaptáció irányításbeli „sajátosságai” mellett nem mehettem el szó nélkül, mindez mégsem olyan negatívum, hogy bárkit eltántorítson a vásárlástól, főleg annak tudatában, hogy az eredeti változatból kimaradt új küldetésekkel gazdagodtunk, melyek egy igen eredeti szereplőt mutatnak be. Ugyanakkor az alapjáték sincs tartalom híján, a főszál végére csak sok órányi játékidőt követően jutunk, anélkül, hogy a 100%-os végigjátszáshoz elengedhetetlen (meglehetősen elmebeteg) mellékküldetések akármelyikébe beleszagoltunk volna. A tiltott szerekkel lefolytatott üzletelés telitalálat, a Liberty City minden sarkát belengő hangulat pedig úgy szippant magába, mint a hófehér, kevés liszttel kevert kokaint a kiéhezett kábítószerfüggő. Színtiszta, bűnös élvezet ez -- ha tehetitek, ne hagyjátok ki!
