A hely, ahol élünk
A 'gothic' szó önmagában több jelentéssel is dicsekedhet. Elsőként adódik a kézenfekvő következtetés: a gótika idejében barangolunk. Logikus következtetés, csak éppen nem igaz. Itt semmi nem szól építészetről, se képzőművészetről, így ezt az értelmezést kapásból ki is lőhetjük. De ne keseredjünk el, még mindig marad legalább három. Ezek közül az elsőt, a szó eredeti jelentését, ami barbárt jelent, rögtön szimpatikusnak is találhatjuk, mert ebben a világban nincs helye a szép lelkeknek, ők mindannyian a temetőben nyugszanak, itt csak a hardcore macsók érvényesülhetnek. A gothic azonban egy nyelvet is takar. Egy kelet-germán nyelvjárást, amelyet a 17. század előtt a Krím-félsziget északi oldalán, és attól kicsit még feljebb beszéltek a népek. Ha nagyon akarjuk, ez is lehet egyféle magyarázat, hiszen a fejlesztőcsapat nagyrészt mostani német srácokból áll, miért is ne készítsenek játékot barbár kalandozó őseikről - a hangulatba beleillik.
Harmadrészt pedig a gothic egy életstílus. Követőit aligha találjuk a rózsaszín-latexnadrágos plázacicák között, egészen másfelé kell venni a kutatási irányt, ha találkozni óhajtunk velük. Igazából nem derül ki sem a játék elején, sem a végén, hogy melyik értelmezést tekintsük igazibbnak, ezt a készítők ránk bízzák. Lehet egyik, másik, kettő vagy három együtt, vagy egy teljesen más, de a Gothic-ot nem ezért szeretjük.
My name is Body. No Body.
Ki ne szeretett volna névtelen hős lenni, világot menteni, piszokul sok veszélyes küldetést végrehajtani azzal a boldog tudattal, hogy Kovács Pistike úgy ébredhet holnap, hogy én megvédtem a világ végétől, ő pedig nem is sejti, mi mindent köszönhet nekem. A Gothic ezt az életérzést kínálja. Nem akartunk mi hősök lenni, de ha már ezt mérte ránk a Sors, ám legyen.
Titkosan vagyunk ügynökök, mit szépítsük a dolgot. Tulajdonképpen azért löknek minket a kupolán belülre köztörvényes bűnözőnek álcázva, hogy eljuttassunk egy levelet a tűzmágusok főnökéhez. Mi sem egyszerűbb ennél. Megkeressük a srácot, átadjuk a papírt (előtte azért elolvassuk, valami Xardas nevű csókának küldik, és iszonyatos vendettával fenyegetnek bizonyos népeket), kapunk érte valami zsetont, és aztán csak eltelik az idő valahogy a szabadulásig, mert csak kihoznak a srácok, ha sikerült a feladat. Annyira titkosügynökök vagyunk, hogy még nevünk sincs. Igaz, nem is kíváncsi rá a kutya sem. A várba érve döbbenünk rá csak igazán, hogy mennyire nem. Mert nem engednek be, még akkor sem, ha sejtetni engedjük, nekünk küldetésünk vagyon. És aztán?
Ahhoz, hogy bárhová is eljussunk, illetve hogy egyáltalán tartozzunk valahová, küldetéseket kell felvenni és leadni. Itt kezdődik az, ami miatt a Gothic meghódította a világot: látszólag teljesen ránk van bízva, kitől mit vállalunk el, kinek mit hajtunk végre. Senkit sem érdekel, élünk-e, halunk-e, csinálunk-e valamit egyáltalán. De azért kéz a szívre: az oltári nagy szabadság csak egy fonalra fűzetett fel - bizony -, lineáris ez a játék, egy hatalmas, a szabadság illúzióját keltő világban.
RPG? TPS? Egyik sem? Mindkettő?
Tutorial nincs, illetve mégis, hiszen egészen addig, amíg eldöntjük hová akarunk tartozni, a Régi, az Új vagy a Szekta táborhoz, addig mindenképpen lótunk-futunk annyit, és öldössük szorgosan a "kedves", és eleinte roppant szívósnak tűnő szörnyeket, hogy észrevétlenül csak beletanulunk abba a folyamatba, amit túlélésnek hívnak. A szörnyekért természetesen hull az XP, amit beválthatunk egy kis erőre, egy kis ügyességre, egy kis kardforgató, íjazgató szaktudásra. Kezdeti gyengeségünknek egy előnye van, két szamóca teljesen visszahozza az életerőnket, később azonban igencsak be kell spejzolni a "pósönökből", hogy egy látványosabb csata után ismét a toppon lehessünk. A harcrendszer nem bonyolult. Eleinte gyenguskák vagyunk, majd a tapasztalati pontokból megvásároljuk a muszklit, amivel elbírjuk az erősebb fegyvereket, amivel nagyobbat lehet csapni, vagy íjásztudásunk előrehaladtával komolyabb számszeríjakkal is irthatjuk messziről az ellent. Nagyjából ennyi, amit erről tudni érdemes.
Mert valljuk be töredelmesen, a Gothic elsősorban nem RPG, hanem inkább egy szerepjáték elemekkel tarkított TPS. Kezdjük ott, hogy a karakterünket eleve adják, azon mi változtatni szinte semmit nem tudunk, legfeljebb más ruhákba tudjuk öltöztetni szakállas alteregónkat. Respect szintünk a játék elején abból indul ki, hogy mindenki tojik ránk, ami nagyjából a játék végéig megmarad annyi kitétellel, hogy egy bizonyos pont után bizonyos helyeken mindenki utál minket, míg nagyon kevesen egy picit tisztelni fognak. Kasztot sem választhatunk, csak hovatartozást a játék egy bizonyos pontjától. Ebből is összesen három van, kettő közülük harcolós, a harmadik is, csak ott elsősorban varázslós cuccokkal tudjuk szedegetni az XP-t a leölt szörnyekért és a küldetésekért.
Futunk és harcolunk
Az irtandó szörnyek változatosságára nem lesz panasz, még orkokból is többféle szintű majompofa vár arra, hogy átsegítsük őket az örök orkmezőkre, mert egy Fantasy-RGP-TPS koktél orkok nélkül mit sem ér. A küldetések változatosságuk ellenére is gyakorlatilag többnyire a "keresd meg, öld meg, vedd el, hozd vissza" típusú feladatokból állnak, de azokból legalább jó sok van, és senki sem sürget, hogy mikor melyiket csináljuk. A sztori szkripteltsége ellenére azonban hamarosan azt vesszük észre, hogy szépen lassan elvarázsol és magába szippant a világ.
Mert ez a világ nagy, és amennyire nagy, olyan ritkán szakad meg töltögetések miatt. Ez adja a Gothic egyik hatalmas újdonságát. A másik az ebből következő szabadság, amikor - már kellő mennyiségű fegyverekkel és erővel megáldva - elsétálgatunk hegycsúcsokra csak a kilátás kedvéért. Az elmélkedésben segít minket az utolérhetetlenül csúcs zene, amely nem különlegességével lóg ki a hasonló játékok zenei anyagából, hanem azzal, hogy a Rosenkranzok (Kai és Willy) által összerakott, inkább romantikus mint barokk zene belesimul a világba, és feledteti velünk, hogy az élsimítás ekkor még nem volt annyira a játékok sajátja.
Kockafejűek
Mert bizony ebben a játékban semmi sem kerek. Nem csak a káosz miatt, hanem a poligonok miatt sem. A sokszögek nem eléggé sokszögek, de hát istenem, a cím már sokéves, az akkori kor játékai közül kifejezetten a szebbek közé soroltatott a grafikája, és egy vérbeli gothicos még most is az első részre esküszik. Mert darabos, faragott, de egy tőlünk függetlenül is igazán élő világot kapunk, aminek a hangulatát azóta sem sikerült senkinek istenigazából überelni.
Ami egyedülállóvá teszi még a Gothicot, az a soha nem látott bugtenger, amit azóta sem sikerült kijavítani. Vannak olyan hibák, amelyek csak úgy maguktól léteznek - sziklába ragadó ellenfelek, állandóan falnak futó bexari bányászok -, de vannak gyöngyszemek, mint a pap bácsi az ork bányában, de ne lőjük le a poént az újoncok előtt, mindenki fusson bele a saját bogárkájába, aztán kérjen segítséget a fórumokon, ahol persze meg is kapja, mert a gothic-fanok nagyon jófej, segítőkész srácok és lányok!
A 'gothic' szó önmagában több jelentéssel is dicsekedhet. Elsőként adódik a kézenfekvő következtetés: a gótika idejében barangolunk. Logikus következtetés, csak éppen nem igaz. Itt semmi nem szól építészetről, se képzőművészetről, így ezt az értelmezést kapásból ki is lőhetjük. De ne keseredjünk el, még mindig marad legalább három. Ezek közül az elsőt, a szó eredeti jelentését, ami barbárt jelent, rögtön szimpatikusnak is találhatjuk, mert ebben a világban nincs helye a szép lelkeknek, ők mindannyian a temetőben nyugszanak, itt csak a hardcore macsók érvényesülhetnek. A gothic azonban egy nyelvet is takar. Egy kelet-germán nyelvjárást, amelyet a 17. század előtt a Krím-félsziget északi oldalán, és attól kicsit még feljebb beszéltek a népek. Ha nagyon akarjuk, ez is lehet egyféle magyarázat, hiszen a fejlesztőcsapat nagyrészt mostani német srácokból áll, miért is ne készítsenek játékot barbár kalandozó őseikről - a hangulatba beleillik.
Harmadrészt pedig a gothic egy életstílus. Követőit aligha találjuk a rózsaszín-latexnadrágos plázacicák között, egészen másfelé kell venni a kutatási irányt, ha találkozni óhajtunk velük. Igazából nem derül ki sem a játék elején, sem a végén, hogy melyik értelmezést tekintsük igazibbnak, ezt a készítők ránk bízzák. Lehet egyik, másik, kettő vagy három együtt, vagy egy teljesen más, de a Gothic-ot nem ezért szeretjük.
My name is Body. No Body.
Ki ne szeretett volna névtelen hős lenni, világot menteni, piszokul sok veszélyes küldetést végrehajtani azzal a boldog tudattal, hogy Kovács Pistike úgy ébredhet holnap, hogy én megvédtem a világ végétől, ő pedig nem is sejti, mi mindent köszönhet nekem. A Gothic ezt az életérzést kínálja. Nem akartunk mi hősök lenni, de ha már ezt mérte ránk a Sors, ám legyen.
Titkosan vagyunk ügynökök, mit szépítsük a dolgot. Tulajdonképpen azért löknek minket a kupolán belülre köztörvényes bűnözőnek álcázva, hogy eljuttassunk egy levelet a tűzmágusok főnökéhez. Mi sem egyszerűbb ennél. Megkeressük a srácot, átadjuk a papírt (előtte azért elolvassuk, valami Xardas nevű csókának küldik, és iszonyatos vendettával fenyegetnek bizonyos népeket), kapunk érte valami zsetont, és aztán csak eltelik az idő valahogy a szabadulásig, mert csak kihoznak a srácok, ha sikerült a feladat. Annyira titkosügynökök vagyunk, hogy még nevünk sincs. Igaz, nem is kíváncsi rá a kutya sem. A várba érve döbbenünk rá csak igazán, hogy mennyire nem. Mert nem engednek be, még akkor sem, ha sejtetni engedjük, nekünk küldetésünk vagyon. És aztán?
Ahhoz, hogy bárhová is eljussunk, illetve hogy egyáltalán tartozzunk valahová, küldetéseket kell felvenni és leadni. Itt kezdődik az, ami miatt a Gothic meghódította a világot: látszólag teljesen ránk van bízva, kitől mit vállalunk el, kinek mit hajtunk végre. Senkit sem érdekel, élünk-e, halunk-e, csinálunk-e valamit egyáltalán. De azért kéz a szívre: az oltári nagy szabadság csak egy fonalra fűzetett fel - bizony -, lineáris ez a játék, egy hatalmas, a szabadság illúzióját keltő világban.
RPG? TPS? Egyik sem? Mindkettő?
Tutorial nincs, illetve mégis, hiszen egészen addig, amíg eldöntjük hová akarunk tartozni, a Régi, az Új vagy a Szekta táborhoz, addig mindenképpen lótunk-futunk annyit, és öldössük szorgosan a "kedves", és eleinte roppant szívósnak tűnő szörnyeket, hogy észrevétlenül csak beletanulunk abba a folyamatba, amit túlélésnek hívnak. A szörnyekért természetesen hull az XP, amit beválthatunk egy kis erőre, egy kis ügyességre, egy kis kardforgató, íjazgató szaktudásra. Kezdeti gyengeségünknek egy előnye van, két szamóca teljesen visszahozza az életerőnket, később azonban igencsak be kell spejzolni a "pósönökből", hogy egy látványosabb csata után ismét a toppon lehessünk. A harcrendszer nem bonyolult. Eleinte gyenguskák vagyunk, majd a tapasztalati pontokból megvásároljuk a muszklit, amivel elbírjuk az erősebb fegyvereket, amivel nagyobbat lehet csapni, vagy íjásztudásunk előrehaladtával komolyabb számszeríjakkal is irthatjuk messziről az ellent. Nagyjából ennyi, amit erről tudni érdemes.
Mert valljuk be töredelmesen, a Gothic elsősorban nem RPG, hanem inkább egy szerepjáték elemekkel tarkított TPS. Kezdjük ott, hogy a karakterünket eleve adják, azon mi változtatni szinte semmit nem tudunk, legfeljebb más ruhákba tudjuk öltöztetni szakállas alteregónkat. Respect szintünk a játék elején abból indul ki, hogy mindenki tojik ránk, ami nagyjából a játék végéig megmarad annyi kitétellel, hogy egy bizonyos pont után bizonyos helyeken mindenki utál minket, míg nagyon kevesen egy picit tisztelni fognak. Kasztot sem választhatunk, csak hovatartozást a játék egy bizonyos pontjától. Ebből is összesen három van, kettő közülük harcolós, a harmadik is, csak ott elsősorban varázslós cuccokkal tudjuk szedegetni az XP-t a leölt szörnyekért és a küldetésekért.
Futunk és harcolunk
Az irtandó szörnyek változatosságára nem lesz panasz, még orkokból is többféle szintű majompofa vár arra, hogy átsegítsük őket az örök orkmezőkre, mert egy Fantasy-RGP-TPS koktél orkok nélkül mit sem ér. A küldetések változatosságuk ellenére is gyakorlatilag többnyire a "keresd meg, öld meg, vedd el, hozd vissza" típusú feladatokból állnak, de azokból legalább jó sok van, és senki sem sürget, hogy mikor melyiket csináljuk. A sztori szkripteltsége ellenére azonban hamarosan azt vesszük észre, hogy szépen lassan elvarázsol és magába szippant a világ.
Mert ez a világ nagy, és amennyire nagy, olyan ritkán szakad meg töltögetések miatt. Ez adja a Gothic egyik hatalmas újdonságát. A másik az ebből következő szabadság, amikor - már kellő mennyiségű fegyverekkel és erővel megáldva - elsétálgatunk hegycsúcsokra csak a kilátás kedvéért. Az elmélkedésben segít minket az utolérhetetlenül csúcs zene, amely nem különlegességével lóg ki a hasonló játékok zenei anyagából, hanem azzal, hogy a Rosenkranzok (Kai és Willy) által összerakott, inkább romantikus mint barokk zene belesimul a világba, és feledteti velünk, hogy az élsimítás ekkor még nem volt annyira a játékok sajátja.
Kockafejűek
Mert bizony ebben a játékban semmi sem kerek. Nem csak a káosz miatt, hanem a poligonok miatt sem. A sokszögek nem eléggé sokszögek, de hát istenem, a cím már sokéves, az akkori kor játékai közül kifejezetten a szebbek közé soroltatott a grafikája, és egy vérbeli gothicos még most is az első részre esküszik. Mert darabos, faragott, de egy tőlünk függetlenül is igazán élő világot kapunk, aminek a hangulatát azóta sem sikerült senkinek istenigazából überelni.
Ami egyedülállóvá teszi még a Gothicot, az a soha nem látott bugtenger, amit azóta sem sikerült kijavítani. Vannak olyan hibák, amelyek csak úgy maguktól léteznek - sziklába ragadó ellenfelek, állandóan falnak futó bexari bányászok -, de vannak gyöngyszemek, mint a pap bácsi az ork bányában, de ne lőjük le a poént az újoncok előtt, mindenki fusson bele a saját bogárkájába, aztán kérjen segítséget a fórumokon, ahol persze meg is kapja, mert a gothic-fanok nagyon jófej, segítőkész srácok és lányok!
