Hátrahagyva a klasszikus Resident Evil ízvilágát, Mikami Sindzsi úgy döntött, hogy egy belső nézetes akció-horrorral örvendezteti meg a nagyérdeműt, ezúttal az eseményeket Tokió városának közepébe helyezve. Többekhez hasonlóan bennem is volt némi félsz, hogy a horrorról a Tango Gameworks most majd végképp áthelyei a hangsúlyt az akcióra, de a végeredmény szerencsére eloszlatta minden ilyen irányú félelmem. A Ghostwire: Tokyo ugyanis remek játék lett, aminek mindenképp ott a helye az idei év legjobbjai között.
A szellem
A történet Tokió neonfényes városában játszódik, ahol egyik pillanatról a másikra megnyílnak a túlvilág kapui, és elözönlik a várost a mindenféle természetfeletti entitások. Sajnálatos módon se Mulder, se Egon nem jár arra, sőt a Winchester-tesók sem érnek rá foglalkozni az esettel, tehát főhősünk, Akito előtt áll a feladat, hogy kezdjen valamit a paranormális szituációval. Kalandjai során azonban ő sincs egyedül, hisz Akito haldokló testét megszállja (egyben meg is gyógyítja) egy misztikus figura, aki később KK néven mutatkozik be. Szerencsére csak két darab K betű található a nevében, ezért főhősünk pár percnyi ellenkezés után elfogadja a groteszk helyzetet, és hamarosan már bizalommal fordul újdonsült asztrál pajtásához. Ellenfelekből bőven van: démon, fantom, lidérc és egyéb forma rémalakok, akik az életünkre törhetnek. Fejnélküli tinédzserek iskolai egyenruhában, esernyős Slendermanek, vagy épp mindenfelé repkedő lepedők. A készítők nagyon szépen nyúltak hozzá a japán mondavilághoz, mivel megjelenik több ismert és kevésbé ismert rémtörténetbeli alak és mitikus lény. Nem mind ellenséges, van, aki békében akar élni, vannak szégyenlős, bujkáló szerzetek, és van, aki erejével hozzájárul kalandjainkhoz.
Tokió utcái teljes mértékben elhagyatottak, lévén az emberek lelkeit elkezdték learatni ezek a kedves másvilági látogatók. Az emberek után pedig nem maradt más, csak a ruháik, esernyőik, telefonjaik, és egyéb használati tárgyaik. Már ez is elég nyomasztó, de az elhagyatott kórházi épületek és egyéb belső terek egészen hátborzongatóak. Ahogy végigsétálsz a kórtermeken, lakóházak folyosóin, az szinte felejthetetlen élmény, főleg, ha tartózkodik a közelben egy túlvilági látogató is. Felmerülhet a kérdés, hogy ez most horror-e valójában? Nos, annyira nem, mint a The Evil Within 1-2, de ha játék közben belehelyezkedsz a világba, képes horrorként is funkcionálni. Mondjuk inkább úgy, hogy a Ghostwire: Tokyo egy horrorelemekkel teletűzdelt akciójáték, ami azért gyakran hozza rád a frászt.
A drót
A történet egyik fő mozgatórugója a városszerte ezerszámra jelenlévő ártatlan lelkek biztonságba helyezése. Minden cselekedetedért jár egy marék lélek, vagy pár ezer zseton, amit a boltokban különböző kajákra és italokra költhetsz el. Ezek mindegyike tölti az életerőt, és persze ad mellé valami egyéb effektet, mondjuk 10%-kal nagyobbat sebzel, ha megeszel egy uborkát. A varázslathasználatot három részre bontanám. Első a négy elem (tűz, víz, föld és levegő) használata: ezek mindegyike más és más módon működik. Az egyik lényegében gránát, míg a másik a pisztoly itteni megfelelője. Aztán itt vannak az átkok. Ezekkel láthatatlanná teheted magad, vagy mondjuk, ha rápakolod egy ellenfélre, az pár másodpercre mozogásképtelenné válik. A harmadik pedig az egyéb varázseszközök-kategória, amik közül a leginkább lényeges az íj, ami meg lett bűvölve, hogy sebezze a paranormális lényeket.
A varázslatokkal ezen lények vázát kell leverned, hogy hozzáférhess a szívükhöz – vagy nevezzük inkább magnak. Ha eleget lövöd, feltárul a mag, amit vagy szétlősz, vagy a varázsdrótjaiddal kirántod a helyéről, esetleg puszta kézzel roppantod darabokra. Vannak még karkötők, amikből eleinte csak egy lehet nálad, de ahogy osztogatod a skillpontjaid, úgy lesz előrhető még két extra hely. Ezek folytonos buffot jelentenek, segítségükkel az íjaddal nagyobbakat sebzel, vagy a szél-elemű varázslataid lesznek sokkal brutálisabbak és a többi. Szükség is lesz minderre, mert a történet előrehaladtával jönnek a táposabb ellenfelek, akik már meg tudják izzasztani az embert, és nincs végtelen varázslási lehetőségünk sem. Színes kis bogyókat, azaz ethereket kell gyűjtögetnünk, amik visszatöltik képességeinket. Szerencsére lebegő, glitchelő tereptárgyakból két küzdelem között egy rakás ether kiverhető, illetve az ellenfelek kiiktatása is megdob mindig néhány töredékkel. A skillfákról és pontokról még annyit, hogy picit sajnáltam, hogy ezek ennyire szegényesek. Nincs túl sok lehetőség, és ami van, az néhol konkrétan feleslegesnek érződik. Jobban örültem volna változatosabb, méretesebb fejlesztési lehetőségeknek (lásd: Horizon Forbidden West), mert úgy sokkal jobban érezhető lett volna a játékmenet dinamikus fejlődése. Így viszont csak nagyon minimális különbséget vettem észre a játék eleji állapotomat tekintve, és több mint tíz óra után, 30-as szinten.
A Tokió
A térkép meglepően nagy, de főleg attól tűnik ekkorának, mert rengeteg a belső tér, és a háztetők között is repkedhetünk, illetve használhatunk egy afféle túlvilági grappling hookot. Ha megunta az ember a nézelődést és a mindenféle mellékesebb tevékenységekkel való bíbelődést, ezek kifejezetten meg lehet gyorsítani a városban való közlekedést. Melléktevékenységek terén sem lehet okunk a panaszra. Már alapból a lelkek gyűjtögetése is egy kifejezetten masszív feladat, de természetesen van itt egy rakás mellékküldetés is. Sok küldetés megy át afféle szörnyvadászatba, vagy épp halott emberek lelkének ápolgatásába, kisegítésébe, elhunyt családtagok összehozásába, ami rendre szépen megdobja a borzongató hangulatot. Gyűjtögethetünk ereklyéket is, amiket jó pénzért eladhatunk macskáknak. Igen, itt macskák a vendorok, mert ez egy japán játék. Üldözhetünk háztetők felett repkedő szellemlényeket, kimenthetünk épp elrabolni készült lelkeket az őket rohamozó szörnyűségek karmai közül, keresgélhetünk szobrokat, amik növelik a varázslási kapacitásunkat, és ami a legfontosabb: bezárhatunk, sőt be KELL zárnunk minden túlvilági kaput, ezzel területről területre eloszlatva a várost beterítő halálos gázfelhőt. Szóval tennivaló van bőven, talán itt-ott picit ötlettelen némelyik, de még mindig az elfogadható értéken belül helyezkednek el.
Élménydús szellemvadászat
Nem igazán tértem ki a negatívumokra, ami annak köszönhető, hogy minden, ami lényegesebb negatívum a Ghostwire: Tokyoban, az elsődlegesen technológiai jellegű. PS5-ön a Performance-mód alatt is képes megröccenni, pedig semmi nem indokolja, hogy folyamatosan 60fps alatt fusson. Bugokkal személy szerint nem találkoztam, ha egyszer-kétszer beragadt némelyik misszió, akkor egy mentés és visszatöltés már fixálta is. A sztori inkább korrekt, mintsem kiemelkedő, és néha azt vettem észre, hogy szívesebben megyek mellékküldetéseket csinálni, mert a központi karakterek nem igazán nőttek hozzám. Hangok és zenék terén viszont nagyon erős a játék, ahogy az atmoszféra is párját ritkítja. Fülessel libabőrös élmény, erre egyáltalán nem lehet panasz. Egy szó, mint száz, a Ghostwire: Tokyo egy igazán nagy meglepetés, és még ha objektíven látok is benne ilyen-olyan kisebb problémákat, nem érzem úgy, hogy a technológiai gondokon kívül bármi igazán lehúzná az élményt. Jött, látott, engem elcsábított. Hogy mennyire lesz sikeres, azt majd az idő eldönti, de jelenleg az év egyik legszórakoztatóbb alkotása a tokiói szellemvadászat.
