Már a kezdőképernyő úgy fonja-szövi magát elénk, mint egy brutális death metal banda logója. A régi motorosok pedig jól tudják, hogy a Ghosts ’n Goblins-széria címe egyet jelent az acsarkodós, reménytelen küzdelemmel, illetve Sir Arthur kálváriájával, aki hatalmas szívvel és szívecskés boxeralsóval a páncélja alatt indul megmenteni a királykisasszonyt a sötétség seregeitől.
A klasszikus arcade platformer nemcsak a nehézségével, de egy komplett szemlélettel is egybefonódik. A nyolcvanas években nem volt akkora tér és lehetőség hosszú játékokat készíteni, ráadásul a játéktermekben is szorongatni kellett az aprópénzt a masinába dobáló krapekok tökeit. A Capcom értett az arcade-ek nyelvén, és a mai napig éli ezt az értékrendet. Jómagam utoljára PSP-n Ghosts ’n Goblinoztam, a mostani újjászületés pedig méltó módon modernizálja a régi szadizó gépezetet.
Ha azt mondom, nehéz játék, azt mondod, soulslike stílus, sőt ma már a 2D akció-platformerek fejlesztői is előszeretettel használják a fenti műfaji besorolást. A Ghosts ’n Goblinsnak, a játékmenetét tekintve, SEMMI köze nincs a klasszikus Dark Souls-formulához, de a fiatalabb olvasóink talán mégis így tudnak hozzá kapcsolati pontokat találni. Sir Arthur kalandjának lényege, hogy nem tudsz egy képernyőnyi haladást tenni a pályán anélkül, hogy ne kelljen valami durva támadási mintát kivédeni, vagy valami effektív ellen-stratégiával azelőtt ledarálni minden genyát a képernyőről, hogy azok egyáltalán a közeledbe érhessenek. Lépésről lépésre lehet csak haladni a pályákon, és több százszor fogsz meghalni, míg a pálya közepén található checkpoint zászlóig el nem jutsz. De mi lehet ennyire nehéz? Hát az, hogy hősünk gyakorlatilag két sérüléstől megfekszik, és egyszerre minimum 3-4 ellenfél mozog, köp, dob, lő, támad rád a képernyőn, mozgó, növekvő, beomló, rád eső háttérelemek társaságában. Kvázi minden ellenfelet meg kell tanulni, ki kell ismerni, de a váltakozó fegyverek és a helyzetedtől és haladási ritmusodtól függően megvariált felbukkanási minták garantálják, hogy egyetlen tizedmásodpercig se legyen rutinszerű vagy unalmas a haladás.
Hogy ki lesz az, aki a játékot a régi epizódokat idéző „legendás” fokozaton viszi végig ? Lehetek őszinte? Itthon szerintem nagyon kevesen. Már, ha egyáltalán bárki is. Ez a játék nem a „Nehéz” játék, hanem a „Közel Lehetetlen”. Az a cím, aminél a sok-sok óra „trial and error” tanulás után talán meglesz a következő checkpoint. Az, ahol a végén úgy gondolod majd, hogy annyi idő alatt, amíg egy pályát főnököstől kitanulsz, egy új programnyelvet is elsajátíthattál volna. De itt is akkor érsz révbe, amikor teljesítesz egy szakaszt, rájössz az új titokra, amire a sok-sok próba között totál véletlenül bukkantál rá, és később elengedhetetlen részévé teszed a stratégiádnak… nos, ezek tényleg eufórikus pillanatokat jelentenek.
A játék szerencsére négy nehézséget kínál, és akár menet közben is lehúzhatjuk a beállítást, ha sokszor elbukunk egy adott szakaszon – ezt ugyanis a játék proaktív módon kínálja fel. A legkönnyebb lehetőség szinte god-mode jelleget ad a játéknak, így a teljesen kezdők is belenyalhatnak a Ghosts ’n Goblins-élménybe. De ahogy megyünk felfelé a nehézségben, a játék rétegei is úgy nyílnak meg, ám ehhez erőfeszítés és kitartás kell. Olyan erények ezek, melyek mára még a nyolcbit-lovagok szívében is megkoptak, szóval az átlagos kitartás, a soulslike-szemlélet a „földesúri” nehézségi szinttől felfelé már tényleg kevés lesz. A kooperatív játék és a mágikus zümik gyűjtögetésének lehetősége nagy újdonság, és szintén sokat segíthet a nehézségeken. A második játékos egy választott szellemet irányítva (Barry, Kerry és Archie) többféle módon segítheti Sir Arthurt (pl. szellem-padló ácsolásával vagy támadó varázslatokkal), a szivárványban pompázó varázsdongók gyűjtögetésével pedig egyre több és erősebb spelleket süthetünk el a pályák kritikus pontjain. Apropó pályák: hét fő szint van, több bejárási iránnyal, de akinek ez sem elég, az készülhet a pályák durvított árny-verzióira is. Sok szerencsét hozzájuk!
Látvány tekintetében meglepően jól teljesít a felújítás – élőben, kézben tartva sokkal jobban néz ki, mint képeken vagy a trailereken. Az irányítás és az észrevehetetlen késleltetés pontos, precíz szisztémában működik. Ebben a műfajban muszáj elkapni a flowt, és ebben segít is minket a játék. Bár hallottam olyan kritikákat a baráti körből, hogy Arthur irányítása öreges, én azt mondanám, hogy más kontrollal ez már nem Ghosts ‘n Goblins lenne. A zenei anyag szépen hangszereli a régi témákat, de ha valami, akkor a sokadik újrakezdés után, hát, ez a fajta muzsika baromi unalmas tud lenni. Régen is eleget hallottuk ezeket a dallamokat…
Lehet vitatkozni, hogy hány pontot kapjon egy ilyesfajta, főleg régi rajongókat kiszolgáló folytatás. Az ellenfeleket, mechanikákat, pályaelemeket mind-mind láthattuk korábban, még ha nem is pont ebben a formában. Viszont az élmény így is közel tökéletes. Ezzel a fejlesztői alázattal jöhetne egy olyan folytatás is, amiben kicsit kilépnek a régi megszokások kereteiből, és nem a jelenbe emelik, hanem a jövőbe röpítik az amúgy értékes sorozatot. Exkluzívként azonban így is érdemes feltenni a Switch-es kívánságlistára.
