A CD Projekt RED nemrég bejelentette, hogy újabb 21 napot csúszik a Cyberpunk 2077 megjelenése, így a játék november 19. helyett már csak december 10-én várható, aggodalomra azonban semmi ok! Nemrég ugyanis befutott a One More Level legújabb alkotása, a Ghostrunner, mely egy ízig-vérig cyberpunk program, ráadásul fenemód szórakoztató is. Elvégre ki ne akarnak cybernindzsaként egyetlen katanával komplett diktatúrákat megdönteni?
Egy toronyház a világ
A Ghostrunner sztorija a messzi jövőben játszódik, mikor az emberiség már a kipusztulás szélére sodródott. A túlélő kevesek egyetlen hatalmas megastruktúrába, az úgynevezett Dharma toronyba húzódtak vissza, azonban itt is csak újabb megpróbáltatások vártak rájuk. A torony feletti irányítást ugyanis egy puccs során átvette a Mara néven futó zsarnok, aki rövid úton végzett az emberiség vezetőivel és a védelmükre felesküdött összes cybernindzsával avagy ghostrunnerrel is. Vagyis, majdnem az összessel.
Mi ugyanis rendünk utolsó tagjaként túléljük a tisztogatást, és készen is állnánk végezni Marával, azonban ezzel a tervvel akad egy kis gond. A puccs során ugyanis lezuhantunk a Dharma torony legaljáig, a liftek irányítása pedig ellenségeink kezébe került. Így nincs más választásunk, szó szerint meg kell másznunk az egész megastruktúrát, ha le akarunk számolni a diktátorral. Ez pedig akkor sem lenne könnyű feladat, ha Mara komplett magánhadserege nem állna az utunkba.
Hotline Titanfall
A Ghostrunner legfontosabb mechanikája, hogy itt mindenkinek egy élete van, azaz akit eltalálnak, az meghal. Ez már önmagában is jelent némi kihívást, a helyzetet pedig tovább nehezíti, hogy nekünk egy szál katanával kell boldogulnunk, míg többszörös túlerőben lévő ellenfeleink lőfegyverekkel vitézkednek. Nincs azonban minden veszve, ugyanis vérbeli nindzsaként természetesen tudunk a falon futni, a levegőben irányt váltani, sőt még teleportálni is, így ha elég gyorsak és ügyesek vagyunk, játszva kikerülhetünk minden lövést, míg mi lekaszaboljuk ellenfeleinket.
Ahogy haladunk előre a kampányban, úgy nyithatjuk meg az újabb és újabb képességeket, azonban nem árt résen lenni, ugyanis ellenfeleink is folyamatosan fejlődnek. Az egyszerű, pisztolyt lóbáló urak mellett hamar feltűnnek a pajzsos és a gépfegyveres arcok is, a különböző robotokról vagy épp a főellenfelekről már nem is beszélve. Épp ezért a Ghostrunner ellenfelei kellemesen változatosak és a játék végéig kellően nagy kihívást jelentenek, garantálva, hogy egy pillanatig se kényelmesedjünk el bosszúhadjáratunk közepette.
Végeredményben pedig a Ghostrunner olyan, mintha a Titanfall (netán az Apex Legends) mozgási rendszerét keresztezték volna a Hotline Miami játékmechanikáival, hogy utána az egészet nyakon öntsék a Ruiner végtelenül pózőr, szándékosan túltolt cyberpunk stílusával. Avagy a kampány jó részében villámgyorsan cikázunk majd az egyes platformok között, falon futással és becsúszásokkal megőrizve a lendületünket, miközben körülöttünk a pálya szó szerint tocsog a neonfénytől, a fülünkben pedig bömböl a minimalista techno.
És most komolyan, lehet az ilyen játékmenetet nem szeretni? Mert az ugyan igaz, hogy a Ghostrunner elsőre kifejezetten nehéznek, sőt helyenként akár egyenesen frusztrálónak is érződhet, azonban, ha egyszer sikerül elkapnunk a ritmust, onnantól kezdve nem lesz megállás, és végtelenül elegánsan és gyorsan vághatunk le bárkit, aki az utunkba áll. A program ráadásul minden pályán méri az időnket és a halálaink számát, így bármikor visszatérhetünk a korábbi szintekhez, hogy egy kicsit javítsunk ezeken.
Mario beájulna
Akkor pedig, amikor épp nem a rosszfiúk lövéseit kerülgetjük, előtérbe kerülnek a Ghostrunner platformer elemei is. Akárcsak a harcok, ezek is viszonylag egyszerűen indítanak, és csak a falon futást kell kombinálnunk a teleportálással, azonban rövid úton feltűnnek a meghackelhető objektumok, a lézerrácsok és egy csomó ezekhez hasonló nehezítés, aminek hála a Dharma torony megmászása legalább olyan embert próbáló feladat, mint a nyakig felfegyverzett gonosztevők levágása.
Akad azonban itt egy nem szándékos nehezítés is, ugyanis platformozás közben jön elő igazán a játék egyetlen komoly hibája, a néha kicsit döcögős irányítás. Karakterünk például nem mindig kezd el futni a falakon, van, hogy inkább csak leesik róluk, ha pedig túlságosan felgyorsulnánk, simán előfordulhat, hogy egy ugrás vagy teleportálás után szó szerint elszállunk a fenébe, ami azért a kiélezettebb szakaszoknál elég frusztráló tud lenni.
Amikor pedig se nem harcolunk, se nem ugrálunk, akkor a Mátrix helyi megfelelőjében fogunk bolyongani, ahol leginkább logikai feladványok megoldásával tudunk továbbjutni. Ezek igazából ilyen kisebb, egyszerűbb fejtörők, de arra tökéletesek, hogy a folyamatos pörgést megtörjék, plusz azért a háttérsztori egy jelentősebb részét is ezen lassabb szakaszok alatt kapjuk meg.
We have a tower to climb
Mindent összevetve a Ghostrunner az idei ősz egyik legkellemesebb indie meglepetése, amiről akkor is kár lenne lemaradni, ha a Cyberpunk 2077 megjelenését nem halasztották volna el decemberre. Gyors, stílusos és pörgős játékmenetével egy pillanat alatt képes beszippantani az embert, és bár szereplőnk mozgása nagy sebességeknél néha kicsit érdekes, erről egy pillanat alatt el fogunk feledkezni, mikor katanánkat kézbe kapva belevetjük magunkat a Dharma torony megmászásába.
Épp ezért azoknak, akik szeretik a kegyetlen iramot diktáló és kifejezetten nehéz címeket, gyakorlatilag kötelező vétel a Ghostrunner, de a cyberpunk stílus kedvelőinek is érdemes lehet ránézni a One More Level legújabb alkotására.
