A 2005-ös gyenge év után idén, ha nem is záporoznak a jobbnál jobb autós játékok, de minden hónapra jut legalább egy valamirevaló próbálkozás a virtuális benzinszag kedvelőinek. Itt egy meglepetés garázsfejlesztés (Crashday), ott egy profi folytatás (TOCA 3), emitt egy tökéletes felújítás (Outrun) - most pedig egy igen kellemes, enyhén elvont játéknak érkezett meg a második felvonása. A Flatout 2 az egyre erősödő konkurencia mellett nem nyújt ugyan akkora felüdülést, mint tette azt az első epizód 2004 végén, öröm látni, hogy a manapság ennyire a konzolok felé húzódó játékstílus ismét felüti fejét PC-n.
A Flatout alapkoncepciója hasonlóan az előző számunkban tesztelt Outrunhoz nem túl összetett, de annál élvezetesebb. Itt is agyontuningolt benzinfalókkal fogunk furikázni változatos tájakon, a viszonylag nyugodt farolgatás és száguldás helyett azonban itt roncsderbit kapunk, ahol célunk nem csupán az első helyen való célba érés, de ellenfeleink és a környezet minél brutálisabb módon történő lezúzása is. A fejlesztők a legprimitívebb történet vagy átvezető mozik megalkotását sem tartották szükségesnek, így tulajdonképpen nem is tudjuk, kik és miért gyepálják egymást a kanyargós utakon, még a játék gerincét képező bajnokság módban is csak simán kapjuk sorra a megmérettetéseket bármiféle magyarázat, esetleg a TOCA-ban látott sztoriféleség nélkül. Nem mintha erre feltétlenül szükség lenne (ki nem nyomta tovább egy idő után a TOCA bajnokságok közti szócséplését?), de azért valami minimális összekötőt összeüthettek volna a versenyek közé, esetleg humoros közjátékokkal, rövid akciójelenetekkel tarkíthatták volna a kicsit egysíkú bajnokság módot.
A versenyek elsősorban abban különböznek a millió többi hasonló programtól, hogy nem csak a végső helyezésünkre kell odafigyelnünk, de arra is, hogy lehetőleg minél több vetélytársunkat és környezeti elemet amortizáljunk le. A pályákon több ezer megsemmisíthető, összedönthető épület, tereptárgy található (nem számoltam meg, de a hivatalos álláspont szerint mintegy 4500 pályánként), ezek pedig - hála a vadonatúj fizikai motornak - teljesen valósághűen zúzhatók össze. Keresztülszáguldhatunk kirakatokon, bevásárlóközpontokon, benzinkutakat robbanthatunk fel, de legfőképpen tartóoszlopokat dönthetünk ki - utóbbi után nem csak pontokat kapunk, de riválisaink életét is jelentősen megnehezítjük, lévén az összeomló hidak alatt vagy a lezúduló szikladarabokat kerülgetve jelentősen nehezebb tartani a közel sem a környezethez illő sebességet. A kisebb tereptárgyak, sziklák, bóják fizikája bár nem a legvalósághűbb, nagyon látványos: minden, amibe belemegyünk, hatalmas ívet leírva gördül vagy repül tovább, a valóságbéli fizikához hasonló, de azt erősen eltúlzó módon.
A pályákhoz hasonlóan, sőt annál még egy nagyságrenddel szebben amortizálódnak a járgányok is: akár az alvázig lezúzhatjuk mind magunkat, mind ellenfeleinket. Némi deformálódás után elveszítjük motorháztetőnket, lökhárítónkat, ajtóinkat, és kis túlzással akár kocsink utolsó csavarjait is lebonthatjuk. Furcsa módon megfelelő ütközések és falra kenések segítségével ellenfeleinket végleg kiiktathatjuk a forgalomból, de a mi kocsink csak külsőre sérül, az első Flatouttal ellentétben semmilyen változást nem tapasztaltam az autó viselkedésén, irányításán. Ez elsőre kicsit csalódásként érintett, de be kellett látnom, hogy ez a módosítás nehezen lett volna elkerülhető, ugyanis a Flatoutban a jó versenyző nem csak az élen végez, de a körök során leamortizálja úgy ellenfeleit, mint a teljes környezetét. Míg a jó befutóért egyszerű pontokat kapunk a bajnokságban (aminek végén, dobogós helyezés esetén némi pénzmagot kapunk és új lehetőségek nyílnak meg előttünk), addig a versenyek közbeni eredményeink azonnal jelentkeznek bankszámlánkon. Négy, egymással is összefüggő kategóriában bizonyíthatjuk rátermettségünket, melyek közül csak egyik függ össze sebességünkkel, a többi a pályán végzett látványos megmozdulásokhoz, illetve brutalitásunkhoz kapcsolódik. Az igazi profik természetesen úgy végeznek az első helyen, hogy közben ezeket a díjakat is elhódítják - ez viszont a játék első harmada után már egyáltalán nem könnyű feladat.
Amellett, hogy a rombolásra és végső helyezésünkre egyaránt oda kell figyelnünk, a pályákat is alaposan ki kell ismernünk, ugyanis a széles utakon rengeteg elágazás, levágási lehetőség található, ezek megismerése nélkül nem nagyon lesz esélyünk a későbbi bajnokságokon. Emellett azt is ki kell tapasztalnunk, mit lehet, és mit érdemes egyáltalán megsemmisíteni a pályákon: a fák például sohasem kidönthetők, de például az út mentén parkoló repülőgépek és a benzinkutak látványosan felrobbanthatóak. Meg kell találnunk, miért éri meg egy kis kitérőt tenni és mi az, ami nem lassít a sebességünkön sem túlságosan. Azt viszont nagyon hiányoltam, hogy menet közben egyáltalán nem látjuk, miért mennyi pontot kapunk, vagy hogy az adott dolog egyáltalán beszámít-e az értékelésbe, így kicsit zsákbamacskának tűnt, hogy megkapom-e a verseny után a legdurvább versenyzőnek járó pénzdíjat (főleg, hogy a többiek teljesítményét se láthatjuk menet közben). Ezzel ellentétben ellenfeleink szívatásának rendszere elég részletesen lett megvalósítva: a különböző belemenések más és más elnevezéssel vannak illetve, és eltérő pontszámot érnek, ha pedig a sofőrt is sikerül kirepítenünk a szélvédőn át, vagy végleg kivonjuk a forgalomból kocsit, azért még magasabb pontszám jár.
A játékmenet a fentebb felsoroltaknak hála elég sokszínű, sőt kihívással teli. Ellenfeleink nem csalnak az érdekünkben, nem várnak be folyton, mint a Need for Speedekben; itt bizony két komolyabb ütközés után már semmi esélyünk sincs, hogy utolérjük őket (annak ellenére, hogy alkalmanként ők is hibáznak, ráadásul rendszerint azokon a helyeken, ahol mi is belefutunk egy-egy buktatóba). Ha jól megyünk, okosan használjuk a turbózási lehetőségeinket - amit a trükközésekért, trancsírozásokért kapunk -, taktikus módon terepakadályokat sodrunk az ideális ívekre, akár negyed pályányira is elhúzhatunk riválisainktól. A Flatout nem teszi mesterségesen „izgalmassá” a játékmenetet azzal, hogy bármilyen jól megyünk, előbb-utóbb biztosan felzárkóznak mögénk - igaz, a későbbi pályákon már elszakadni se tudunk igazán az egyre erősödő mezőnytől. A bajnokság szokásos módon több versenyből álló turnusokra van osztva, amik mellett található extra kaszkadőr-szerű megmérettetés is. A marketingkampányban egy tucat ilyen speciális próbatételt külön játékmódokként tüntettek fel, de sajnos ez erős túlzásnak tekinthető. Mindegyik eszement „verseny” lényege, hogy verdánkból minél pontosabban „lőjük ki” a sofőrünket, aki látványos repüléssel próbálja elérni célját. Már most várjuk az első pert, amiben a Flatoutot teszik felelőssé a biztonsági öv kikapcsolva hagyása miatt…
Egyszer minél távolabbra, máskor minél magasabbra kell eljuttatnunk szerencsétlen, elég gyenge, rongybaba fizikával rendelkező sofőrünket, de található néhány még agyamentebb mód is. Repüljünk át minél több tűzkarikán, lőjünk darts-táblára vele, üssünk le vele minél több bowling bábut, de egy igen egyedi autós pókerezésben is részt vehetünk - a kilőtt emberünkkel eltalált lapokat kapjuk meg… Ezek a játékmódok minden csűrés-csavarás ellenére teljesen ugyanúgy épülnek fel: pár másodperces gyorsítás, esetleg kerülgetés után egy gombot nyomva tartva határozhatjuk meg kilövési szögünket, az irány és sebesség pedig attól függ, hogyan és milyen sebességgel sikerült kocsinkkal irányba állni. Nem bonyolult rendszer, mégis elég sokat kell gyakorolnunk, ha a dobogóra szeretnénk állni, mert ellenfeleink rendszerint igen magas pontszámokkal kápráztatnak el, vagy éppen dühítenek fel.
A bajnokságban nyert pénzösszegeket természetesen nem a játék kiadójánál válthatjuk be valódi valutára, hanem új autókat vehetünk rajta, illetve a meglevőket tuningolhatjuk tovább. Sajnos itt sem vitték túlzásba a lehetőségek számát: összesen hat alkatrészt cserélhetünk le folyamatosan enyhén javuló kütyükre, amik közt még csak választanunk se kell, mert csaknem mindegyik felfér a verdánkra. Ráadásul kocsink külsejét ezek semmilyen észrevehető módon nem befolyásolják. Helyenként elég érdekes árakat találunk, sőt, egy kreatív lehúzási mód keretében régi autóinkat el sem adhatjuk, így elég sokat kell versenyeznünk, ha új kárpitot szeretnénk érezni magunk alatt.
Most pedig ömlesztve néhány további súlyos negatívum. Nagyon hiányoltam, hogy a játékot szinte semmiben nem lehet konfigurálni. Nehézségi szintet nem tudunk beállítani még az egyszerű versenyek esetén sem, sőt a körök vagy ellenfeleink számát se határozhatjuk meg. Némi napszakváltakozást, urambocsá’ időjárási effekteket is tehettek volna a játékba, a puritán menü pedig hosszútávon szintén kicsit illúziórombolóan hat. Szintén nem lett volna rossz egy normális tanító mód, mert így a versenyeken sok alapvető dolgot magunknak kell kitapasztalnunk.
Annak ellenére, hogy a második rész alapvetően az első Flatout rész grafikus motorját használja, a látványvilággal kapcsolatban semmilyen hiányosságot nem tapasztalunk, sőt! A kocsik még az előző résznél is gyönyörűbben modellezettek és fantasztikusan látványosan leamortizálhatóak, a tereptárgyak szintén elég részletesen lettek képernyőre vive. Még a terep is elég változatos, nem ugyanazok a fák és házak suhannak el mellettünk folyamatosan, és a háttérkörnyezet is igen változatos. Ezek ellenére a grafikából, a gyönyörű kocsikat leszámítva valahogy hiányzik a stílus, a művésziség, nem áraszt valahogy igazi hangulatot, amihez pedig nem kellenek poligonhegyek sem, mint azt a Crashday is bebizonyította. Szintén hiányoltam, hogy az alkalmankénti látványos naplementét és az alagutakat kivéve szinte semmi fény-árnyék hatás nincs a játékban, a belső helyszíneken pont ugyanolyan a megvilágítás, mintha a szabadban száguldanánk, és az a néhány nagyobb tereptárgy is csak alig észrevehető árnyékot vet. Az ütközések és robbanások feldobják az összképet, bár ezeknél meg a brutális hangeffektusokat hiányoltam, mert így valahogy nem túl hihető hogy most aztán tényleg százötvennel száguldottunk bele a benzinszállítóba.
A zenei aláfestéssel kapcsolatban hasonlóan vegyes érzéseim vannak. A zene alapvetően hozzájárul és meghatározza a játék hangulatát, ez pedig esetünkben kizárólag populárisabb stílust képviselő rock számokból épül fel. Nem csak amiatt lett elegem a sok brit, Szigetet idéző együttesből, mert személy szerint inkább az elektro stílusokat részesítem előnyben, hanem mert túlságosan is egy kaptafára épülő számok kerültek a játék alá. Kis túlzással olyan, mintha egy-két együttes játszotta volna fel az összes számot, pedig a credits listán kereken tizenöt rockbanda nevét olvashatjuk, köztük Rob Zombie-ét és a Megadeath-ét is. A környezeti hangok megalkotására az ordító rockzene mellett hallhatóan csak minimális erőfeszítést tettek, bár a folyamatosan búgó és karambolozó verdák mellett ezekre amúgy se nagyon figyelnénk oda.
Az Outrun után ismét egy belevalós arcade autóverseny látott napvilágot PC-inken, ami önmagában is örömteli esemény. Kicsit kevés játékmód van, de azt a kettőt jó ideig eltart majd kitapasztalnunk, a felhőtlen roncsderbik pedig tökéletes kikapcsolódásként szolgálnak a forró nyári napok alatt. Hideg sör (opcionálisan üdítő) mellett fogyasztandó.
Flatline helyett Flatout
A Flatout alapkoncepciója hasonlóan az előző számunkban tesztelt Outrunhoz nem túl összetett, de annál élvezetesebb. Itt is agyontuningolt benzinfalókkal fogunk furikázni változatos tájakon, a viszonylag nyugodt farolgatás és száguldás helyett azonban itt roncsderbit kapunk, ahol célunk nem csupán az első helyen való célba érés, de ellenfeleink és a környezet minél brutálisabb módon történő lezúzása is. A fejlesztők a legprimitívebb történet vagy átvezető mozik megalkotását sem tartották szükségesnek, így tulajdonképpen nem is tudjuk, kik és miért gyepálják egymást a kanyargós utakon, még a játék gerincét képező bajnokság módban is csak simán kapjuk sorra a megmérettetéseket bármiféle magyarázat, esetleg a TOCA-ban látott sztoriféleség nélkül. Nem mintha erre feltétlenül szükség lenne (ki nem nyomta tovább egy idő után a TOCA bajnokságok közti szócséplését?), de azért valami minimális összekötőt összeüthettek volna a versenyek közé, esetleg humoros közjátékokkal, rövid akciójelenetekkel tarkíthatták volna a kicsit egysíkú bajnokság módot.
A versenyek elsősorban abban különböznek a millió többi hasonló programtól, hogy nem csak a végső helyezésünkre kell odafigyelnünk, de arra is, hogy lehetőleg minél több vetélytársunkat és környezeti elemet amortizáljunk le. A pályákon több ezer megsemmisíthető, összedönthető épület, tereptárgy található (nem számoltam meg, de a hivatalos álláspont szerint mintegy 4500 pályánként), ezek pedig - hála a vadonatúj fizikai motornak - teljesen valósághűen zúzhatók össze. Keresztülszáguldhatunk kirakatokon, bevásárlóközpontokon, benzinkutakat robbanthatunk fel, de legfőképpen tartóoszlopokat dönthetünk ki - utóbbi után nem csak pontokat kapunk, de riválisaink életét is jelentősen megnehezítjük, lévén az összeomló hidak alatt vagy a lezúduló szikladarabokat kerülgetve jelentősen nehezebb tartani a közel sem a környezethez illő sebességet. A kisebb tereptárgyak, sziklák, bóják fizikája bár nem a legvalósághűbb, nagyon látványos: minden, amibe belemegyünk, hatalmas ívet leírva gördül vagy repül tovább, a valóságbéli fizikához hasonló, de azt erősen eltúlzó módon.
Törd össze mind!
A pályákhoz hasonlóan, sőt annál még egy nagyságrenddel szebben amortizálódnak a járgányok is: akár az alvázig lezúzhatjuk mind magunkat, mind ellenfeleinket. Némi deformálódás után elveszítjük motorháztetőnket, lökhárítónkat, ajtóinkat, és kis túlzással akár kocsink utolsó csavarjait is lebonthatjuk. Furcsa módon megfelelő ütközések és falra kenések segítségével ellenfeleinket végleg kiiktathatjuk a forgalomból, de a mi kocsink csak külsőre sérül, az első Flatouttal ellentétben semmilyen változást nem tapasztaltam az autó viselkedésén, irányításán. Ez elsőre kicsit csalódásként érintett, de be kellett látnom, hogy ez a módosítás nehezen lett volna elkerülhető, ugyanis a Flatoutban a jó versenyző nem csak az élen végez, de a körök során leamortizálja úgy ellenfeleit, mint a teljes környezetét. Míg a jó befutóért egyszerű pontokat kapunk a bajnokságban (aminek végén, dobogós helyezés esetén némi pénzmagot kapunk és új lehetőségek nyílnak meg előttünk), addig a versenyek közbeni eredményeink azonnal jelentkeznek bankszámlánkon. Négy, egymással is összefüggő kategóriában bizonyíthatjuk rátermettségünket, melyek közül csak egyik függ össze sebességünkkel, a többi a pályán végzett látványos megmozdulásokhoz, illetve brutalitásunkhoz kapcsolódik. Az igazi profik természetesen úgy végeznek az első helyen, hogy közben ezeket a díjakat is elhódítják - ez viszont a játék első harmada után már egyáltalán nem könnyű feladat.
Amellett, hogy a rombolásra és végső helyezésünkre egyaránt oda kell figyelnünk, a pályákat is alaposan ki kell ismernünk, ugyanis a széles utakon rengeteg elágazás, levágási lehetőség található, ezek megismerése nélkül nem nagyon lesz esélyünk a későbbi bajnokságokon. Emellett azt is ki kell tapasztalnunk, mit lehet, és mit érdemes egyáltalán megsemmisíteni a pályákon: a fák például sohasem kidönthetők, de például az út mentén parkoló repülőgépek és a benzinkutak látványosan felrobbanthatóak. Meg kell találnunk, miért éri meg egy kis kitérőt tenni és mi az, ami nem lassít a sebességünkön sem túlságosan. Azt viszont nagyon hiányoltam, hogy menet közben egyáltalán nem látjuk, miért mennyi pontot kapunk, vagy hogy az adott dolog egyáltalán beszámít-e az értékelésbe, így kicsit zsákbamacskának tűnt, hogy megkapom-e a verseny után a legdurvább versenyzőnek járó pénzdíjat (főleg, hogy a többiek teljesítményét se láthatjuk menet közben). Ezzel ellentétben ellenfeleink szívatásának rendszere elég részletesen lett megvalósítva: a különböző belemenések más és más elnevezéssel vannak illetve, és eltérő pontszámot érnek, ha pedig a sofőrt is sikerül kirepítenünk a szélvédőn át, vagy végleg kivonjuk a forgalomból kocsit, azért még magasabb pontszám jár.
Eszelős ugratások
A játékmenet a fentebb felsoroltaknak hála elég sokszínű, sőt kihívással teli. Ellenfeleink nem csalnak az érdekünkben, nem várnak be folyton, mint a Need for Speedekben; itt bizony két komolyabb ütközés után már semmi esélyünk sincs, hogy utolérjük őket (annak ellenére, hogy alkalmanként ők is hibáznak, ráadásul rendszerint azokon a helyeken, ahol mi is belefutunk egy-egy buktatóba). Ha jól megyünk, okosan használjuk a turbózási lehetőségeinket - amit a trükközésekért, trancsírozásokért kapunk -, taktikus módon terepakadályokat sodrunk az ideális ívekre, akár negyed pályányira is elhúzhatunk riválisainktól. A Flatout nem teszi mesterségesen „izgalmassá” a játékmenetet azzal, hogy bármilyen jól megyünk, előbb-utóbb biztosan felzárkóznak mögénk - igaz, a későbbi pályákon már elszakadni se tudunk igazán az egyre erősödő mezőnytől. A bajnokság szokásos módon több versenyből álló turnusokra van osztva, amik mellett található extra kaszkadőr-szerű megmérettetés is. A marketingkampányban egy tucat ilyen speciális próbatételt külön játékmódokként tüntettek fel, de sajnos ez erős túlzásnak tekinthető. Mindegyik eszement „verseny” lényege, hogy verdánkból minél pontosabban „lőjük ki” a sofőrünket, aki látványos repüléssel próbálja elérni célját. Már most várjuk az első pert, amiben a Flatoutot teszik felelőssé a biztonsági öv kikapcsolva hagyása miatt…
Egyszer minél távolabbra, máskor minél magasabbra kell eljuttatnunk szerencsétlen, elég gyenge, rongybaba fizikával rendelkező sofőrünket, de található néhány még agyamentebb mód is. Repüljünk át minél több tűzkarikán, lőjünk darts-táblára vele, üssünk le vele minél több bowling bábut, de egy igen egyedi autós pókerezésben is részt vehetünk - a kilőtt emberünkkel eltalált lapokat kapjuk meg… Ezek a játékmódok minden csűrés-csavarás ellenére teljesen ugyanúgy épülnek fel: pár másodperces gyorsítás, esetleg kerülgetés után egy gombot nyomva tartva határozhatjuk meg kilövési szögünket, az irány és sebesség pedig attól függ, hogyan és milyen sebességgel sikerült kocsinkkal irányba állni. Nem bonyolult rendszer, mégis elég sokat kell gyakorolnunk, ha a dobogóra szeretnénk állni, mert ellenfeleink rendszerint igen magas pontszámokkal kápráztatnak el, vagy éppen dühítenek fel.
A bajnokságban nyert pénzösszegeket természetesen nem a játék kiadójánál válthatjuk be valódi valutára, hanem új autókat vehetünk rajta, illetve a meglevőket tuningolhatjuk tovább. Sajnos itt sem vitték túlzásba a lehetőségek számát: összesen hat alkatrészt cserélhetünk le folyamatosan enyhén javuló kütyükre, amik közt még csak választanunk se kell, mert csaknem mindegyik felfér a verdánkra. Ráadásul kocsink külsejét ezek semmilyen észrevehető módon nem befolyásolják. Helyenként elég érdekes árakat találunk, sőt, egy kreatív lehúzási mód keretében régi autóinkat el sem adhatjuk, így elég sokat kell versenyeznünk, ha új kárpitot szeretnénk érezni magunk alatt.
Most pedig ömlesztve néhány további súlyos negatívum. Nagyon hiányoltam, hogy a játékot szinte semmiben nem lehet konfigurálni. Nehézségi szintet nem tudunk beállítani még az egyszerű versenyek esetén sem, sőt a körök vagy ellenfeleink számát se határozhatjuk meg. Némi napszakváltakozást, urambocsá’ időjárási effekteket is tehettek volna a játékba, a puritán menü pedig hosszútávon szintén kicsit illúziórombolóan hat. Szintén nem lett volna rossz egy normális tanító mód, mert így a versenyeken sok alapvető dolgot magunknak kell kitapasztalnunk.
Törés és rock mindenütt
Annak ellenére, hogy a második rész alapvetően az első Flatout rész grafikus motorját használja, a látványvilággal kapcsolatban semmilyen hiányosságot nem tapasztalunk, sőt! A kocsik még az előző résznél is gyönyörűbben modellezettek és fantasztikusan látványosan leamortizálhatóak, a tereptárgyak szintén elég részletesen lettek képernyőre vive. Még a terep is elég változatos, nem ugyanazok a fák és házak suhannak el mellettünk folyamatosan, és a háttérkörnyezet is igen változatos. Ezek ellenére a grafikából, a gyönyörű kocsikat leszámítva valahogy hiányzik a stílus, a művésziség, nem áraszt valahogy igazi hangulatot, amihez pedig nem kellenek poligonhegyek sem, mint azt a Crashday is bebizonyította. Szintén hiányoltam, hogy az alkalmankénti látványos naplementét és az alagutakat kivéve szinte semmi fény-árnyék hatás nincs a játékban, a belső helyszíneken pont ugyanolyan a megvilágítás, mintha a szabadban száguldanánk, és az a néhány nagyobb tereptárgy is csak alig észrevehető árnyékot vet. Az ütközések és robbanások feldobják az összképet, bár ezeknél meg a brutális hangeffektusokat hiányoltam, mert így valahogy nem túl hihető hogy most aztán tényleg százötvennel száguldottunk bele a benzinszállítóba.
A zenei aláfestéssel kapcsolatban hasonlóan vegyes érzéseim vannak. A zene alapvetően hozzájárul és meghatározza a játék hangulatát, ez pedig esetünkben kizárólag populárisabb stílust képviselő rock számokból épül fel. Nem csak amiatt lett elegem a sok brit, Szigetet idéző együttesből, mert személy szerint inkább az elektro stílusokat részesítem előnyben, hanem mert túlságosan is egy kaptafára épülő számok kerültek a játék alá. Kis túlzással olyan, mintha egy-két együttes játszotta volna fel az összes számot, pedig a credits listán kereken tizenöt rockbanda nevét olvashatjuk, köztük Rob Zombie-ét és a Megadeath-ét is. A környezeti hangok megalkotására az ordító rockzene mellett hallhatóan csak minimális erőfeszítést tettek, bár a folyamatosan búgó és karambolozó verdák mellett ezekre amúgy se nagyon figyelnénk oda.
Flatt?
Az Outrun után ismét egy belevalós arcade autóverseny látott napvilágot PC-inken, ami önmagában is örömteli esemény. Kicsit kevés játékmód van, de azt a kettőt jó ideig eltart majd kitapasztalnunk, a felhőtlen roncsderbik pedig tökéletes kikapcsolódásként szolgálnak a forró nyári napok alatt. Hideg sör (opcionálisan üdítő) mellett fogyasztandó.
