Az eredeti fejlesztők egyike, Paul Cuisset úgy döntött, hogy az ő alkotását is megilleti egy szépítő kúra a HD remake-ek virágzó korában, ami jogos követelésnek bizonyult: az 1992-ben megjelent Flashback úgy került be a rekordok könyvébe, mint minden idők legkelendőbb francia játéka. Ez köszönhető volt annak, hogy akkoriban újszerű grafikai megoldásokat használt, izgalmas történetét pedig innovatív játékmenet egészítette ki. A kézzel rajzolt hátterek lenyűgözték a játékosokat csakúgy, mint az addig nem használatos rotoszkóp technikával készített animációk, melyek folyamatos és moziszerű bejátszásokat tettek lehetővé. A masszív rajongótábor tehát reménykedve kapta fel fejét az újítás hallatán – de sajnos sem ők, sem az újoncok nem fognak elégedetten felkelni a PC mellől.
Holokockán innen és túl
A Flashback sztorija a 80-as évek cyberpunk trendjét követi, aminek legjellemzőbb vonása a memóriamanipuláció, az identitás elvesztése, a megacégek és a korrupció elharapódzása, és a kihagyhatatlan drónok. Ez a retró báj kimondottan élvezhető, szóval a műfaj kedvelőinek érdemes bepótolniuk ezt az alapművet. A történet a távoli 2142-ben játszódik, a sablonos felütés szerint Conrad B. Hart ügynök amnéziás, az idegenek pedig a Föld elpusztításán szorgoskodnak kormányzati szervek soraiba beépülve. Szerencsére hősünknek mindene megvan ahhoz, hogy harcba induljon ellenük, például egy molekuláris szemüvege, amivel könnyen kiszúrja a rejtőzködő nem humán entitásokat. Ráadásul volt annyira előrelátó, hogy egy holografikus kockába rejtse az emlékeit vész esetére (memóriáját az idegenek törölték ki, hiszen túl sokat tudott). A játék elején Conrad egy dzsungelben ébred a Titán holdon; eleinte saját emléktöredékeit kell visszaszereznie, majd visszajutnia a Földre. Ez a Flashback eredeti története, ami alapból elég ahhoz, hogy adjunk egy esélyt az újramesélésnek, plusz lesz néhány olyan csavar, ami a veteránoknak is újdonságként szolgálhat.
Ne szólj szám, nem fáj…
A játék egyik nagy hibája, hogy Conradról nehéz elhinni, hogy tényleg egy tökös csávó. Ez főleg amiatt van, mert nagyon gyenge szövegek kerültek hősünk szájába, a szinkron is csapnivaló, és csak fogjuk a fejünket, mikor a főhős bugyután így nyilatkozik a nőkkel való viszonyáról: „Micsoda, a barátnőmet? Volt nekem olyanom?” Mi is ezt kérdeznénk… A fejlesztőknek Conradot nem sikerül közel hozni a játékoshoz, és a hangulatot nagyon hamar tönkre vágja a sután megformált karakter. Pedig a nyitóképernyő bizalomgerjesztő, egészen pofás főmenüt sikerült kerekíteni, a pályákra pedig jótékony hatással volt az átszabás: a Flashback nagyon hangulatosan prezentálja a jövőbeli cyberpunkos/neonos univerzumot. Bár az animációk terén a rotoszkópos megoldást felváltotta az Unreal Engine, de hősünk így is csak egy bárgyú arc marad. Szerencsére a platformrészek a technika fejlődése miatt jóval folyékonyabbá és finomabbá váltak, emellett ezúttal már kis ikonok jelzik, mely kiszögellésekre tudunk felkapaszkodni.
Drónra fel!
Igaz ugyan, hogy Conrad arzenálja bővült az elődhöz képest, de sajnos ez nem segít a rémes harcrendszeren. Főleg az irányítás idegesítő a túlzott érzékenység miatt, kihívást viszont hiába is keresnénk a játékban, olyan egyszerű, így nem is lesz szükségünk semmiféle taktikára. Az immáron 360 fokban forgatható lőfegyverünk nagyon hamar szétkapja az ellenfeleket, és van egy gyanúnk, hogy a mordályunk épp azért lett ilyen erős, hogy ellensúlyozza az irányítás okozta frusztrációt. A levegőben megjelenő robotok képesek a semmiből előtűnni és gyorsan eltenni minket láb alól, az irányítás pedig tényleg nem a mi javunkra dolgozik. Félnünk azonban nem kell, hiszen az elhalálozásnál a checkpointrendszer túlságosan is elnéző a játékosokkal.
A harc helyett inkább a fejtörők terén erős a játékmenet, bár a feladatunk legtöbbször ajtók nyitogatása és biztonsági rendszerek kijátszása lesz. A missziók során ide-oda utazgatunk, elvétve ellenfelek próbálják utunkat állni, mindez egy idő után rettentő unalmassá válik, és ezen a mellékszálak és a nem túl fantáziadús minijátékok sem segítenek. Utóbbiak legtöbbször lopakodós vagy lövöldözős feladatok, amelyekért XP-t kapunk, mivel a játékot a fejlesztők szerepjátékos elemekkel próbálták dúsítani – nem túl sok sikerrel. A pontok különféle jellemzőkre való leosztása egyáltalán nem érezteti hatását, így inkább csak alibifunkcióként szerepelnek a játékban, mondván ennyivel is többet kapunk a pénzünkért (pedig dehogy).
A Flashback hiába volt korszakalkotó a maga idejében, mai szemmel nézve inkább vicces, és az összhatás az olcsó, gagyi sci-fi filmekre hajaz. A felújítás a pályadizájnt leszámítva nem sokat tesz hozzá az eredeti élményhez, így érdemesebb az 1992-es klasszikust előkapni, hiszen a remake csak egy erőltetett és félkész próbálkozásnak tűnik, amiből valami sokkal jobbat is ki lehetett volna hozni.
