Hat és fél év rengeteg idő. Főleg akkor, ha új számozott Final Fantasy-játékra vágysz, merthogy ennyi idő telt el a 15. fő installáció megjelenése óta. Amilyen mértékben megosztotta a játékosokat, kétséges volt, hogy mivel fog előállni a Creative Business Unit 3, de talán a leginkább épkézláb döntés mellett tették le a voksukat: fogják magukat és visszatérnek a gyökerekhez, miközben megtartanak ezt-azt a Final Fantasy modernizált játékmenetéből. Hogy mi lett ebből a mixből, azt a cikk folyamán kifejtem, de előre szeretném leszögezni, hogy ha imádtad az előző epizódot, akkor ez a rész egyáltalán nem biztos, hogy a Te játékod lesz.
Kő kövön nem marad
Valisthea világában járunk, ami egy rakat nációból álló birodalom. Ezen népeken belül meg egy tonnányi karaktert is mozgat a történet, szóval ha igazán jól nyomon szeretnéd követni a történéseket, én javaslom a toll és ceruza kombinációt, mert néhol sikerült még nekem is elvesztenem a fonalat, hogy ki kicsoda és milyen kapcsolatban áll a másikkal. Ez lehet csak az én korlátoltságomból adódik, de szerencsére a játékban van opció olvasgatni a lore-t, ami nagyban megkönnyítette, hogy össze tudjam rakni a teljes képet. A birodalmat egy, a számunkra is ismerős probléma kezdi el sújtani: az energiaválság. Természetesen a játék esetében egy teljesen másféle energiáról beszélünk: ez az Aether, aminek a mágiát köszönhetik Valisthea lakói. Az energia elfogyóban van, ráadásul a túlhasználat kővé dermedés általi halált eredményezhet – ez a válság kergeti a birodalom kisebb nemzeteit az erőforrások miatti folytonos konfliktushelyzetbe. A kiélezett háborús szituációban a legnagyobb fegyvertényt a Dominantoknak nevezett emberek jelentik, akik lényegében afféle istenségek (Eikon-ok), emberi testbe születve. Percek alatt végig tudnak gázolni mindenen és mindenkin, óvatosságra intve ezzel a bátrabb nemzeteket és visszafogva azok hódítási próbálkozásait.
Ebbe a világba belecsöppenve vesszük át az irányítást Clive Rosfield felett, aki az egyik ilyen kisebb nemzet (Rosaria) uralkodó családjának elsőszülött fia. A másodszülött pedig Joshua Rosfield, aki konkrétan a Phoenix nevezetű Eikon Dominantja, szóval a nemesi származása mellett még egy eléggé szép jövő előtt álló ifjú is – és nagyjából egy óra játék után belehal egy támadásba. Clive ezután 13 éven keresztül katonaként szolgál egy ellenséges nemzet speciális alakulatában, mi pedig itt vehetjük át felette az irányítást. Ez lenne az alapszitu, minden más, ami ezután történik, már spoileres és masszívan rombolhatja az élményt. Röviden összefoglalva: a történet és a világ kegyetlenül el lett találva, a karakterek emlékezetesek, könnyű megérteni őket, a motivációikat, a belső vívódásaikat, mivel eléggé összetett személyiségek lettek. A sztori pedig nagyszerűen lett megírva és narratíva szempontjából néhol az HBO Trónok harca sorozatának szintjét karcolja.
Hol van a ló, s lovasa?
Az alapsztoriból kiderülhet, hogy annyi sci-fi elem sincs jelen ezúttal, mint amennyi a Final Fantasy 14-be bekerült. Ez bizony egy mágiával dúsított, középkori hangulatvilágú közeg. És ezzel az égvilágon semmi baj nincs, sőt, kifejezetten jól áll a játéknak ez a megközelítés. Ami talán ennél furcsább lehet, hogy a technológia mellett a nyílt világot is kihajították, de teljes mértékben. A Final Fantasy 16 nagyrészt csőjáték, amiben van egy-két szélesebb, esetleg több irányba tekeredő, netalántán kisebb-nagyobb mezőkké duzzadó terület. Az indoklás a készítők részéről az volt, hogy nem szerettek volna leragadni egy nagy területnél, ahol megtalálható a játék minden egyes pontja, hanem szeretnék átadni a birodalom és a háború méreteit, globális hatásait. Sokkal inkább a sztorira szerették volna helyezni a fókuszt, mintsem a végtelen sztyeppéken való kóborlásra, ami sokak szemében már az előző epizódnál is egy elég nagy probléma volt.
A harc 100%-ban valós idejű, amit még mindig nehezen vesz be a gyomrom, de tény, hogy legalább működik. Szépen lassan adagolja az új képességeket, szóval mindig lesz valami új, amivel lehet próbálkozni, és persze mindig lesz valami, amire millió képességpontot el lehet szórni. Mindezek mellett egy picit egyhangúnak éreztem a harcokat, főképp miután rájöttem, hogy melyik az a 2-3 képesség, amivel úgy igazán oda lehet sózni az ellenfeleknek. A két nehézségi szint közül én a Sztori-módot választottam, de azt hiszem, jól tettem, lévén nem éreztem annyira változatosnak és érdekesnek ezt a harcrendszert, hogy extra kihívást akarjak magamnak generálni. Bekerült emellett pár tárgy is a játékba, amik megkönnyítik a harcokat, ha a játékos úgy érzi, szüksége van rájuk – persze ezek használata abszolút opcionális.
De a szimpla daráló csak a harc egyik fele – illetve harmada. Vannak még afféle QTE-részek, amik igazából teljesen feleslegesek. Átvezetők közben jönnek be néha a jó öreg négyzet-gyepálós szekvenciák, amiktől én vért kezdek izzadni minden egyes alkalommal, mivel sokkal szívesebben nézném a csodálatosan megkoreografált jeleneteket, bármiféle interakció nélkül. Aztán van még titánok harca, az eszelősség eszelőssége, amikor is két Eikon egymásnak rongyol. Na, hát a játék ezen pontjain marad csak igazán tátva az ember szája az elé táruló látványt szemlélve! Ezek a harcok általában két gomb nyomogatásán túl nem okoznak nagy fejtörést (idővel azért bonyolódik), ami nem is baj, mivel ilyenkor úgyis a grafikán hüledezünk. Ez egyébként úgy az egész játékra igaz: itt-ott nem annyira szép (főleg mikor egy két méternél szélesebb folyosóról átvált egy nyíltabb terepre), de úgy általában szemet gyönyörködtető a Final Fantasy 16 grafikai megvalósítása. Ahogy említettem, a harcok eszméletlenül epikusak, és talán még a God of War is meghajolna egyik-másik Eikon bunyó előtt (az Asura’s Wrath mondjuk még mindig verhetetlen ezen a téren!). Ilyen mértékű minőséget nagyon kevesen tudnak csak produkálni. Le a kalappal, a Square Enix most teljes mértékben rendbe tette a fejemben a Forspoken és a Babylon’s Fall okozta mentális károkat.
Jé, RPG!
Hangok és zenék terén nehéz nem áradozni, de azt hiszem ez a megszokott minőség, és alig várom, hogy megjelenjen a soundtrack és rá tudjak startolni. A japán szinkron nagyon rendben van, az angol szinkron pedig egy japán játéknál eleve azonnal átváltandó, szóval nem is mondok semmit. A főküldetés mellett természetesen jelen van egy jó nagy adag mellékküldetés is, amik egy-két kivételtől eltekintve eléggé semmilyenek lettek. Semmi igazán érdekes mondanivaló, semmi különös sztori, inkább csak a sablon és érdektelen "megtámadták a farmomat a darazsak, legyél oly kedves, verd már le a potrohukat, köszi, itt van 1000 gil!" típusúak. Főhadiszállásunk a kívülállók csoportosulásának egyik búvóhelye, és itt tudunk olvasgatni, esetleg az összegyűjtött zenéket berakni a kocsmai zenegépbe, tréningezni, vagy épp újrajátszani korábbi szekvenciákat. Negatívumokkal nem nagyon tudok szolgálni, talán a szokásos JRPG-s fapadosságot és korlátoltságot tudnám felhozni, de ez már inkább a műfaj sajátossága és az alkotók döntésének eredménye. Talán tartalom tekintetében vagyok picit csalódott, mert bevallom, ennél azért többre és nagyobbra számítottam, de így is sikerült pár nap alatt jó 60 órát belepakolnom a játékba.
És hogy feltegyem az i-re a pontot: a Final Fantasy 16 végigjátszása során EGYETLEN EGY bugot sem találtam. Nem mondom, hogy nagyon kerestem, meg azt sem mondom, hogy egy nagyrészt ennyire lineáris játékban indokolt lenne az ilyesmi, de azért ez 2023-ban, ennyi gyengén teljesítő és hibákkal teli AAA-játék után elég meglepő fordulat. Főleg attól a kiadótól, akik tudjuk jól, hogy miket dobáltak utánunk az elmúlt pár évben. A Final Fantasy 16 viszont más. Köszönjük Square, ez most csúcskategóriás lett!
