Noha az utóbbi években, indie körökben rendre előkerült a zsáner, manapság már nem olyan népszerű a brawler műfaj, a beat ’em upok rajongói pedig nagy szeretettel gondolnak vissza az aranykorszakra, mikor a játéktermek tele voltak a Capcom nagyágyúival, és amikor mindenki addig nyüstölt egy kabinetet, míg egy darab 20-assal végig nem tudta vinni az adott játékot. Persze, a verekedős anyagok végül a konzolok segítségével meghódították az otthonokat is, majd ahogy teltek az évek, a jó öreg bunyós arcok mind nyugdíjba vonultak. Most azonban, hogy eljött az apokalipszis, leszármazottjaik előbújtak a rejtekhelyükről, hogy végre ismét rendet tegyenek.
A nagy impulzus
Van valami kis háttérsztori is a gombpüföléshez, persze ez ilyenkor inkább csak máz, hogy ne ok nélkül verjünk bucire mindenkit. Ebben az esetben a távoli jövőben járunk, mikor egy apokaliptikus eseményt követően a bolygó elektronikus eszközei mind kipurcantak (nesze neked, „minek manapság a print, mikor minden ott van a neten?!”), az embereket pedig rabigába hajtották a különböző mutánsok, akiknek a vezére a The Boss névre hallgat. Furfangos, mondhatom!
Ebben az áldatlan állapotban kíván rendet tenni a három főszereplő, avagy Gal, az emberkereskedőktől szökött leányzó, aki bugyit villantani is nagyon tud; Ricardo, az emberjogi aktivista, egyben pedig pankrátor mutáns; illetve F. Norris, a nindzsucu mestere, akinek múltja homályba vész. Ők hárman jelentik az emberiség utolsó reményét és mentsvárát, így természetesen velük kell pépesre verni a mindenféle gonosz mutánst, az óriási patkányokat, macskákat és legyeket.
Alapesetben pedig erre természetesen a jobbra scrollozó pályák nyújtják a lehetőséget, amiken lassan haladva csaphatunk össze az ellenlábasokkal, három gombot bevetve, tereptárgyakat szétzúzva és azokból életerőpótló élelmet vagy éppen fegyvereket kiütve (ezek amúgy az opponensekből is hullnak). A küldetések végén általában egy vagy több főellenfél is megjelenik, továbbá egyre erősebb és egyre összetettebb mozdulattal rendelkező ellenfelek állják utunkat. Avagy minden a megszokott, minden a régi. De valóban így van?
Elég masszív tartalom
A Steamen már 2017 óta elérhető, de konzolokra csak most megjelent akciójáték azért is maradt a célkeresztünkben (korábban nem írtunk róla), mert egészen szép tartalommal bír, emellett itt-ott a megszokott mechanikákat is megkavarja, kicsit összetettebbé teszi. Kezdjük ott, hogy vannak kombók, de ez a leginkább alapnak mondható összetevő. A háromgombos mechanikát ugyanis könnyű eltanulni, de aki komolyabban el szeretne merülni a harcokban, igyekszik minél előbb a sztori végére jutni, annak ki kell ismernie a verekedés mélységeit.
Emellett a pályák sem fix sorrendben kerülnek elénk, időnként lehet választani, a sztorit a saját szájízünk szerint variálhatjuk. Persze vannak biztos pontok, de elég sok esetben rajtunk múlik, merre tovább. Alapesetben 1 óra alatt is végig lehet érni a kampányon, de ha az alternatív útvonalakat és a multit, a több karaktert vesszük alapul, valamint a bukásokat és újrakezdéseket is belekalkuláljuk, máris jóval nagyobb időmennyiség áll rendelkezésünkre. Merthogy ugye három karakter választható, emellett még lokális trióban is nyomhatjuk az őrületet, amiben a mindenféle mutánsokat akár CRT-monitoros látványorgia mellett is elgyepálhatjuk.
Nem beszélve arról, hogy minél többet játszunk, annál több mindent nyithatunk meg. Új játékmódok, rengeteg új karakter (lényegében az ellenfelek), kismillió lehetőség vár az egymás elleni küzdelemtől kezdve az extra nehézségig, szóval tényleg van miért küzdeni. Ha ehhez hozzávesszük a stílusos látványvilágot, az olajozott és remek játékmenetet és harcrendszert, a túltolt nemiséget a női karaktereknél (mindenki kellően domborodik, emellett szexi, mélyen dekoltált ruhába lett öltöztetve), vagy úgy önmagában a hangulatot, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a programra bármelyik platformon megéri beruházni. Anno imádtam a Gang Warst és társait, a Fight’N Rage pedig egy az egyben ezt az örökséget viszi tovább.
