„Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed”
Aki valamilyen okból lemaradt volna egy jeles pályázatíró Fate-ről szóló tesztjéről, az egyrészt súlyos, ám pótolható mulasztást követett el, másrészt kövesse az alábbi sorokat, mikor is összegzem egy mondatban, miről szól a játék: egy felülnézetes akció-RPG, amelyben a városlakóktól kapott küldetések végrehajtásáért tapasztalati pontokat, illetve tárgyakat kapunk, és társunk (kutya vagy macska) segítségével egyre mélyebbre ereszkedünk különféle gyanús labirintusok mélyére — tulajdonképpen a Fate nem más, mint egy Diablo-klón tarka meseországi környezetben.
A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész abbamaradt: hősünk a főgonosz legyőzését követően ünnepi mámorban mulatozik Grove városában, mikor is egy idegen szólítja meg és templomba zárt ősi titkokról mesél neki, aminek utána kellene nézni. A kalandvágyó ifjúnak pedig több nem is kell, meg sem áll a titokzatos Végzet Templomáig, ahol is szobrok, néhány villódzó portál és egy nekromanta fogadja. Hogy ez utóbbi milyen istenséghez imádkozik, az érdekes vita tárgya lenne, a lényeg, hogy a portálokon keresztül két új városba nyerünk retúrjegyet. Typhonban hűvös a fogadtatás, már ami az időjárást illeti — hó, jég és mínuszok uralkodnak —, ezzel szemben Druantia városa egy erdő közepén némiképp barátságosabb képet fest. A két város két új labirintusnak ad otthont, melyekben egyre mélyebbre haladva juthatunk el a már említett ősi titkokig (nem akarok ünneprontó lenni, de ezek a rejtélyek kimerülnek néhány nagyobb méretű szörnyben). Ha mindkét útvesztőt kipucoltuk, nincs más dolgunk, mint a templomból megnyíló harmadik portálon keresztül eljutni magához Kaoshoz.
Van valami újdonság?
Magáról a játék kezeléséről, felületéről nem sokat elmélkednék: ha valaki játszott már a Diablóval (gyanítom, vannak páran ilyenek) vagy bármelyik klónjával, annak a Fate-ben is hamar rááll majd a keze az egérre. Ha pedig valami nem tiszta, a játék kézikönyve bármikor segítségünkre siet (a környezetkímélés jegyében ez a könyvecske nem papír, hanem PDF formátumban áll rendelkezésünkre, automatikusan feltelepül a játék könyvtárába), ráadásul időről-időre játék közben is hasznos tippablakok bukkannak fel.
Hadd szóljak inkább az újdonságokról! Előre leszögezem, hogy ez a rész nem fog vetekedni semelyik szappanopera forgatókönyvének hosszával... A karaktergenerálás például maradt a régiben, adott viszont a Hardcore mód, ami valahonnan már ismerős lehet, és lényegében nehezebb játékmenetet kínál, egyébként pedig az első részből is áthozhatjuk nagy nehezen feltápolt karakterünket. A város lakóitól újfajta küldetéseket is kapunk, olykor megbíznak minket egy lény elkísérésével valamelyik labirintusig, vagy ránk bízzák egy szentély védelmét vagy éppenséggel lerombolását. A korábban említett templombeli szobroknak amúgy szerepük van, addig nem is mehetünk tovább egy bizonyos szint után a labirintusban, amíg felszereléseiket vissza nem szerezzük nekik. Aki pedig itt-ott elszórtan kártyalapokkal találkozna, azokat a városban hármasával beválthatja különféle csecsebecsékre — jómagam legtöbbször csupán csekély aranyat vagy egy követ kaptam.
Fantasy fantázia nélkül
Nagyjából ennyi, ami újítás az előző részhez képest, és ez sajnos nem sok. Nem hiszem el, hogy három év alatt csupán ennyire futotta. Ami nagyon hiányzott nekem az elődből, nevezetesen az átvezető videók, teljesen kimaradtak. Hozzáteszem, hogy a többjátékos mód továbbra sem tartozéka a játéknak. De a legnagyobb baj az, hogy a tisztelt játékos nem is igazán a szörnyekkel fog küzdeni az Undiscovered Realms végigjátszása során, hanem magával az unalommal. Semmi másból nem áll a feladat, mint rátapadni a bal egérgombra (vagy a jobbra, azzal varázsolni tudunk), és aprítani a szörnyeket. Rendben, vannak véletlenszerűen előállított pályák, de ezek rettentő szögletesek és sablonosak. Remek ellenpélda mondjuk a Diablo második része, ahol nyílt tereken is harcolhattunk — ennyi év korkülönbség után a Fate négyzet alakú pályái enyhén szánni valóak.
A szörnyek nagy része ismerős lesz az alap Fate-ből, maga a karakterfejlődés pedig semmit sem változott. A fegyverválasztékot ugyan nagyon bőségesen méri a játék, de sajnos alig egy-két használható tárgy akad. Én például lándzsára specializáltam a hősömet, és sokáig nem is találtam erősebb példányt belőle; amikor az egyik rém legyőzése után kezembe akadt egy varázslatokkal bőségesen ellátott példány, széles lett a mosolyom — egészen addig, míg az egyik varázsüllő le nem szedett róla minden extrát, egyszerű rozsdás bökővé degradálva...
