Bármilyen fura, de a játéknak története van. Bár így utólag belegondolva a sztori leginkább csak alibiként szolgál a készítőknek, hogy miért nincs legalább egy olyan pálya, ahol némi élet is jelen van. De kezdjük az elején. Az autókat önvezető járművek váltották le, és a versenyeket is betiltották. Csakhogy akad néhány remek férfi, akik fittyet hányva a törvényre autókat építenek a leselejtezett alkatrészekből, és távol a kíváncsi tekintetektől az erdőben, sivatagban és gyártelepeken versenyeznek. Persze tét is van: pénz vagy kocsi.
Csapás a múltból
A történetet bármelyik C64-es játék megirigyelhetné, ez tény, de manapság azért inkább vicces. Tipikusan az az eset, amikor inkább ne lenne. Ugyanakkor nemcsak a sztori hajaz a régi időkre, hanem kompletten az egész megvalósítás is. Az alapjáraton alacsony gépigény eleve nem sok jóval kecsegtet, és nem is kell csalódnunk. A Fast Dust nyilván nem indul majd a legszebb grafika kategóriában, de a külső összességében nem olyan vállalhatatlan. Az autók viszont látványosan unalmasak. Cserébe mindegyik fekete vagy sötétkék színben pompázik, aminek következtében készségfejlesztőként is megfelel megkülönböztetni őket egymástól.
Tehát ezekből a csodákból kapunk egyet a játék elején, és kezdetét veszi a móka. Összesen háromféle pályát járhatunk be: sivatag, erdő és gyártelep. Elméletileg ezek több részre vannak bontva, gyakorlatilag viszont alig van köztük különbség. Ez mondjuk nem is csoda, hiszen egy sivatagon túl sokat nem lehet variálni. A táj tehát ennek megfelelően egyhangú, és ha ezt összevetjük az autók semmilyen kinézetével, végeredményképpen azt kapjuk, hogy a hirtelen jött nagy izgalomban vezetés közben ráborulhatunk a billentyűzetre. Bár ha, mondjuk, lenne valamicske kihívás a játékban, akkor az sokat dobna az összképen, de mivel az ellenfelek AI-ja mindig ugyanazt az előre szkriptelt sémát követi, nem itt fogunk rászokni a nyugtatókra.
A meccsek előtt lehetőségünk van fogadásokat kötni, és így tehetünk szert több pénzre vagy új autóra, a shopban pedig megvásárolhatjuk az útrövidítéseket tartalmazó térképeket. Túl sok értelme nincs, mivel ezek nélkül is simán nyerhetők a menetek.
A hangok is alacsony színvonalon mozognak. Van három zenei track, amit mi változtathatunk meg a menüben, egyébiránt mindig ugyanaz az egy nóta szól a versenyek alatt, ami egy idő után fenemód idegesítő. Az autók hangja meg sokkal inkább hasonlít inuit torokéneklésre, mint versenymotor hangjára. Van valami mély dörmögés, duruzsolás és nagyjából ennyi.
A kontrollerrel való mókázás tovább rontja a helyzetet, mivel a gombkiosztást nem lehet beállítani, vagyis marad az alapbeállítás, ami egyetlen analóg karra koncentrálódik. Ugyanazzal a karral adunk gázt, fékezünk és kanyarodunk. Az irányítás mondjuk még így sem teljesen élvezhetetlen, mivel az autók egész korrekten reagálnak. És nagyjából ennyi az összes pozitívum, amit el tudok mondani.
Minimális móka teljes áron
A játék minden negatívumát figyelembe véve kijelenthetjük, hogy a Fast Dust nem jó. Unalmas, minden kihívást nélkülöz, alvásra készteti az embert, a grafika is csak épphogy elmegy, de ennek ellenére az árazását sikerült valami irreálisan magasra belőni. Közel 10 000 forintot kérnek érte, ami nonszensz. Reálisan jó, ha 2-3000 forintot ér, de inkább az alsó határ felé tendál.
Nagyon félkész érzetet kelt a játék, és abban is biztos vagyok, hogy ezen az online rész sem segít. Bár ehhez az kellene, hogy legyenek olyanok, akik hajlandóak ennyi pénzt kiadni a Fast Dustra, ami, valljuk be, jelen pillanatban nem épp reális elvárás.
