A Nintendo számláján elég tetemes mennyiségben találhatók olyan játékok, melyek még évtizedek múltán sem kapták meg a nyugati kiadásukat. Ez persze nem meglepő egy ennyire nagy múlttal rendelkező kiadó esetében, legalábbis akkor, ha nem gondolunk bele, hogy a NES-/SNES-kínálat egy szelete újra és újra reflektorfénybe kerül egy új Nintendo-hardver elstartolását, és annak retró-irányultságú szolgáltatásának megjelenését követően. Talán nincs olyan DSi-, 3DS-, Nintendo Switch-tulajdonos, akinek ne lett volna meg minimum egyszer a Link's Awakening, a Donkey Kong, vagy épp az Ice Climber. Ennek fényében pedig azért már fáj, hogy például a Mother 3-ról még csak beszélni sem hajlandóak, a Fire Emblem: Thracia 776 már-már meme-státuszba emelkedett a hiányzása okán – és ezek csak az ismertebb játékok, a Nintendo kínálatában bőven van olyan tartalék, amiről nyugaton még csak nem is hallottunk. Ebbe a kategóriába tartozik a Famicom Detective Club is, amely hazájában egyszer már remake-et is kapott, hordozható formában is megjelent, de egy kósza rajongói fordítást leszámítva nyugaton nem vetette meg a lábát. Eddig! Megérkezett ugyanis a harmadik újragondolása, amely szó szerint az alapoktól építi újra. Duplán.
HOBBINYOMOZÓK
A Famicom Detective Club ugyanis egy sorozat, amely alapvetően egy duológiából áll (de volt egy kvázi harmadik epizódja, egy kevésbé ismert platformon, a Satellaview-on), azaz két epizódot is számlál. Az első az 1988-as The Missing Heir, a második pedig a The Girl Who Stands Behind, amely egyszerre folytatás és előzmény. Legyen szó bármelyikről, alapvetően mindkettő pontosan ugyanolyan vizuális novella, mint a mára már rendkívül aktív műfaj olyan későbbi titánjai, mint a Danganronpa, az Ace Attorney, a Zero Escape, vagy a Steins;Gate. Azzal a különbséggel, hogy itt a felsoroltakhoz képest lényegesen kevesebb az interakciós lehetőség, és igazából csak külső szemlélői vagyunk egy olyan történetnek, melynek két fejezete sokkal szorosabban összefonódik, mint azt elsőre gondolnánk.
Ez már csak azért is meglepő, mert az első epizód, a The Missing Heir alapvetően egy ma már teljesen hagyományosnak tűnő krimi, amiben egy rendkívüli befolyással rendelkező gazdag família, az Ayashiro-család feje váratlanul elhuny, ám az őket évtizedek óta szolgáló komornyik a körülményeket gyanúsnak találja, ezért felbérel egy magándetektívet, hogy járjon utána, vajon nem gyilkosság áll-e a háttérben. Mondani sem kell, az események elég gyorsan eszkalálódnak, és az álmos faluban megismert szereplők egy jelentős része a részesévé válik az ügy felgöngyölítésének.
Ezzel szemben az évekkel korábban játszódó The Girl Who Stands Behind már egy talán ennél is komorabb epizód: itt egy egyértelműen gyilkosság áldozatául esett diáklány a katalizátora azoknak eseményeknek, melyek elég gyorsan egy több évtizedes legendába és egy felderítetlen gyilkossággal kapcsolatos nyomozásba fordulnak át, eközben pedig még a horror műfajából is mer meríteni, és olyan irányba terelni az eseményeket, melyekre elsőre nem is gondolna az ember.
HŐSKALAND
Mi a közös kapocs a két fejezet között? Te magad, egész pontosan az általad irányított főhős, aki a második részben még csak alig 15 éves, és az eltűnt szülei utáni kutatás során kerül egy magánnyomozó mellé, míg a Missing Heirben ugyanez a karakter pár évvel öregebben, tapasztaltabban, némi amnéziával folytatja tovább a múltjával kapcsolatos részletek kiderítését, miközben mindent megtesz, hogy a rejtélyes halálozás körülményei is kiderüljenek.
A két epizód során ez pontosan ugyanúgy zajlik, gyakorlatilag csak minimális fejlődés/változás tapasztalható abban a játékmenetben, aminek a túlnyomó része nem áll másból, mint az éppen elérhető helyszíneken tartózkodó karakterek kikérdezéséből. Ehhez minden esetben több lehetséges kérdés is rendelkezésre áll, idővel pedig újabbak nyílnak meg. Ha már sikerült minden információt kisajtolni, a történet visz tovább, méghozzá vagy a következő fejezetbe, vagy egy új fordulat felé, és ez egészen addig így megy, míg 7-8 óra elteltével le nem gördül a stáblista.
A FIATAL COLUMBO
A párbeszédek bár jól megírtak, a karakterek pedig kifejezetten kidolgozottak (bár ennyi év elteltével rendkívül sztereotip mindegyik, de ez a műfajjal jár), ugyanakkor az ehhez asszisztáló játékmeneten azért már erősen meglátszik a kor. Ez elsősorban a beszélgetésekre vonatkozik: szó szerint újra és újra végig kell menni ugyanazokon a kérdéseken, reménykedve abban, hogy a sokadik próbálkozás kivált egy új információ-morzsát, és ezáltal előrébb lendíti a történetet. Ennek szükségességét a játék gyakorlatilag semmilyen formában nem jelzi (csak a teljesen új témákat színezi meg), semmi indikátora nincs annak, hogy mikor és mit kellene ismét megkérdezni, ez pedig az idővel kilométer hosszúságúra nyúló lehetőségek esetében azért már kicsit képes rontani a játékélményen – de mindenképp behozza a monotonitást.
Hasonló mondható el a szinte egyetlen másik interakciós lehetőségről, a nyomok kereséséről is, melynek során az amúgy teljesen statikus háttereket kell végigpásztázni egy nagyítóval, és a nevesített pontokat megvizsgálva új információhoz, új nyomhoz jutni. Ez valamennyire a pixelvadászattal is felér, és bár a The Missing Heir esetében túl sokszor nincs rá szükség, a második résznél viszont ezt azzal sikerült megcsavarni, hogy már az első ilyen képernyőn is egy olyan elemet kell megtalálni és úgy használni, hogy arra még csak utalást sem tesz a játék. Ez a fajta következetlenség elég furcsa egy kvázi folytatás esetében, és nem lett volna rossz, ha a játékmenet a két epizód között teljes egészében egységes.
Már csak azért sem lett volna mindez hátrányos, mert ezen kívül gyakorlatilag teljesen passzív szereplői vagyunk a történetnek, avagy a Famicom Detective Club két része tényleg sokkal inkább vizuális novella, semmint kalandjáték, így kifejezetten előnyös lett volna, ha sok esetben nem küzdelem a továbbjutás, és ha némi modernizálás a játékmenetnek is kijut. A tálalás ugyanis bőven kapott belőle: ez tényleg egy, az alapoktól újraépített remake, amely pazarul megrajzolt karakterekkel, hátterekkel, teljes szinkronnal, nagyzenekari zenével (de akár a régi, 8 bites zenék is bekapcsolhatók) hozta át a modern korba a két történetét. Látszik rajta, hogy nem éppen ismeretlen készítői (Steins;Gate alkotói, a Mages) nemcsak kívülről fújják a műfajt, de az alapanyagul szolgáló NES-es játékokat is. Ennek azonban megkérik az árát, a két fejezet ugyanis egyáltalán nem olcsó, de aki magánnyomozót bérel fel, az jó előre készüljön fel arra, hogy mélyen a zsebébe kell nyúlnia – a végeredményért garantáltan megéri!
