A Facebreakert azok a komák dobták össze, akik a Fight Night-sorozatért is felelnek, márpedig tőlük ennél sokkal többre számítottam. Tegye fel a kezét az, aki játszott a Fight Night valamelyik felvonásával, és nem tetszett meg neki! Ha jól gondolom, nemigen tette fel senki a mancsát. Érthető is, hiszen az említett boksz-szimulátor parádésra sikeredett, hatalmas játékélmény barátainkkal együtt játszani vele. Na már most a Facebreaker nem ilyen lett, gyakorlatilag semmi hasonlóság nincs a két játék között, azt leszámítva, hogy az ökölvívás a vezető koncepció.
Megpróbálták poénra venni a témát a fejlesztők, és összehoztak egy gyermekded dizájnt –- konkrétan előkaparták a FIFA Street-sorozatban látott megjelenítést --, és eltúlozott karakterekkel egy végletekig leegyszerűsített pofozkodós játékot kapunk a dobozon lévő ár kicsengetésének fejében. Nyilván felmerül a kérdés, hogy megéri-e, hiszen nem kevés pénzről van szó, és ha az ár nem kompenzálja megfelelően az értéket, akkor bukott a terv.
Adott tizenkét egyedi karakter jópofa fizimiskával és harcstílussal, akikkel ringbe szállhatunk a különböző játékmódokban egyedül vagy többedmagunkkal, és gyépésre kéne vernünk a soron következő ellenfelet. Eddig nincs is hiba, főleg hogy egy jól kitalált arcszerkesztő rendszerrel saját arcképünket is beimportálhatjuk a játékba (akár Xbox-kamerával, akár a www.easportsworld.com oldalról feltöltve egy képet), és a meglévő 12 stílus közül kiválaszthatjuk a nekünk megfelelőt. Az ilyen saját kreálmányokat aztán megoszthatjuk a Live! rendszerén keresztül, és magunk is letölthetjük mások alkotásait (pillanatok alatt ellepték a rendszert letölthető Jokerek, Hulkok, Bruce Willisek és még sorolhatnám). Az előre elkészített játékosok közül az indításkor még a fele zárolva van, így a benga halálfejes Voodoo sámán vagy Tiki, a majom eleinte még megbújnak a lakat alatt, de ezek kioldásához csupán játszani kell az alap egyjátékos módban, és maguktól oldódnak ki a rejtett pályák, alternatív kosztümök, stb. -- túl sok fantáziát nem vittek a rendezésbe.
De akkor jöjjön a feketeleves: a játékmenet. Teljesen elfuserált hülyeség az egész, az élvezeti faktor pedig 5-10 meccs után a nullára apad. X-szel ütünk magasat, az A-val ütünk testre, az Y egy speciálisabb támadás, a B pedig a dobás. És gyakorlatilag ebben kimerül az irányítás, meglehetősen szűk ketrecbe zárva ezzel a bunyó változatosságát. Persze van védekezés is, meg ha nyomva tartjuk az ütésgombokat, akkor egy szikrázóbb nagy ütést lehet bevinni, de nem különösebben javít a helyzeten. Nem úgy a „törőkombók”, melyeket, ha sikerül összeütnünk –- szó szerint --, akkor egy látványos animáció keretében olyan pofonokat oszthatunk ki, hogy tényleg a fal vagy a padló adja a másikat. A lényege: ha sima alapütésekkel megsorozzuk az ellent, akkor szépen fokozatosan elkezd telítődni egy mérőcsík, és ha ilyenkor megnyomjuk a speciális támadás gombot, akkor a csík állásához mérten következik az egyre keményebb kombósorozat. A legnagyobb alázás mind a 4 mérőcsík telítése után hozható be egy gombnyomással, ekkor szabályosan kivégezhetjük az ellent, azaz betörjük az arcát, pontot téve a mérkőzésre. Lehet, hogy leírva jól hangzik, de a tévéképernyőn viszontlátva már kevésbé, hiszen mindig ugyanazt kell tenni, üt-üt-üt-speciális gomb, aztán vagy összejön, vagy nem. Ez nem túl szórakoztató rövid távon, hosszas időzésre meg egyenesen alkalmatlan.
A sebzésmodell sem nagy szám, az arcberendezések majdnem ugyanúgy néznek ki egy-egy kiadós vagy kevésbé arctörő bunyó után, a bevonulások egyenesen bénák és végtelenül ostobák, a mérkőzések végcélja pedig 3 K.O. elérése. A játékmódok terén sem domborít a program, van egy egyszemélyes mód, ahol 4 övet lehet összeszedni egy választott karakterrel. A nemtörődömség itt is előjön, mivel akárkivel is futunk neki, mindig ugyanabban a leosztásban jönnek az ellenfelek –- nesze neked szavatosság --, ráadásul könnyű fokozaton a harmadik öv után már irgalmatlanul bekeményítenek. Van egy másik offline játékmód, ahol barátaink között rendezhetünk házi bajnokságot –- feltéve, ha van két kontrollerünk –-, de ez sem tartogat túl érdekfeszítő kihívásokat. A világhálón is megtehetjük nagyjából ugyanezt a Live-on keresztül, különböző online ligákban, de sima összecsapásokra is van lehetőség. A játékmenet sablonossága miatt így sem sikerült különösebb örömet lelnem a játékban -– leszámítva a remek háttérzenéket --, úgyhogy levezetésképpen játszottam egy isteni Fraizer vs. Ali meccset a Fight Nighttal, és végleg elköszöntem a Facebreakertől.
Megpróbálták poénra venni a témát a fejlesztők, és összehoztak egy gyermekded dizájnt –- konkrétan előkaparták a FIFA Street-sorozatban látott megjelenítést --, és eltúlozott karakterekkel egy végletekig leegyszerűsített pofozkodós játékot kapunk a dobozon lévő ár kicsengetésének fejében. Nyilván felmerül a kérdés, hogy megéri-e, hiszen nem kevés pénzről van szó, és ha az ár nem kompenzálja megfelelően az értéket, akkor bukott a terv.
Agymosott bunyósok
Adott tizenkét egyedi karakter jópofa fizimiskával és harcstílussal, akikkel ringbe szállhatunk a különböző játékmódokban egyedül vagy többedmagunkkal, és gyépésre kéne vernünk a soron következő ellenfelet. Eddig nincs is hiba, főleg hogy egy jól kitalált arcszerkesztő rendszerrel saját arcképünket is beimportálhatjuk a játékba (akár Xbox-kamerával, akár a www.easportsworld.com oldalról feltöltve egy képet), és a meglévő 12 stílus közül kiválaszthatjuk a nekünk megfelelőt. Az ilyen saját kreálmányokat aztán megoszthatjuk a Live! rendszerén keresztül, és magunk is letölthetjük mások alkotásait (pillanatok alatt ellepték a rendszert letölthető Jokerek, Hulkok, Bruce Willisek és még sorolhatnám). Az előre elkészített játékosok közül az indításkor még a fele zárolva van, így a benga halálfejes Voodoo sámán vagy Tiki, a majom eleinte még megbújnak a lakat alatt, de ezek kioldásához csupán játszani kell az alap egyjátékos módban, és maguktól oldódnak ki a rejtett pályák, alternatív kosztümök, stb. -- túl sok fantáziát nem vittek a rendezésbe.
De akkor jöjjön a feketeleves: a játékmenet. Teljesen elfuserált hülyeség az egész, az élvezeti faktor pedig 5-10 meccs után a nullára apad. X-szel ütünk magasat, az A-val ütünk testre, az Y egy speciálisabb támadás, a B pedig a dobás. És gyakorlatilag ebben kimerül az irányítás, meglehetősen szűk ketrecbe zárva ezzel a bunyó változatosságát. Persze van védekezés is, meg ha nyomva tartjuk az ütésgombokat, akkor egy szikrázóbb nagy ütést lehet bevinni, de nem különösebben javít a helyzeten. Nem úgy a „törőkombók”, melyeket, ha sikerül összeütnünk –- szó szerint --, akkor egy látványos animáció keretében olyan pofonokat oszthatunk ki, hogy tényleg a fal vagy a padló adja a másikat. A lényege: ha sima alapütésekkel megsorozzuk az ellent, akkor szépen fokozatosan elkezd telítődni egy mérőcsík, és ha ilyenkor megnyomjuk a speciális támadás gombot, akkor a csík állásához mérten következik az egyre keményebb kombósorozat. A legnagyobb alázás mind a 4 mérőcsík telítése után hozható be egy gombnyomással, ekkor szabályosan kivégezhetjük az ellent, azaz betörjük az arcát, pontot téve a mérkőzésre. Lehet, hogy leírva jól hangzik, de a tévéképernyőn viszontlátva már kevésbé, hiszen mindig ugyanazt kell tenni, üt-üt-üt-speciális gomb, aztán vagy összejön, vagy nem. Ez nem túl szórakoztató rövid távon, hosszas időzésre meg egyenesen alkalmatlan.
Bedobták a törülközőt
A sebzésmodell sem nagy szám, az arcberendezések majdnem ugyanúgy néznek ki egy-egy kiadós vagy kevésbé arctörő bunyó után, a bevonulások egyenesen bénák és végtelenül ostobák, a mérkőzések végcélja pedig 3 K.O. elérése. A játékmódok terén sem domborít a program, van egy egyszemélyes mód, ahol 4 övet lehet összeszedni egy választott karakterrel. A nemtörődömség itt is előjön, mivel akárkivel is futunk neki, mindig ugyanabban a leosztásban jönnek az ellenfelek –- nesze neked szavatosság --, ráadásul könnyű fokozaton a harmadik öv után már irgalmatlanul bekeményítenek. Van egy másik offline játékmód, ahol barátaink között rendezhetünk házi bajnokságot –- feltéve, ha van két kontrollerünk –-, de ez sem tartogat túl érdekfeszítő kihívásokat. A világhálón is megtehetjük nagyjából ugyanezt a Live-on keresztül, különböző online ligákban, de sima összecsapásokra is van lehetőség. A játékmenet sablonossága miatt így sem sikerült különösebb örömet lelnem a játékban -– leszámítva a remek háttérzenéket --, úgyhogy levezetésképpen játszottam egy isteni Fraizer vs. Ali meccset a Fight Nighttal, és végleg elköszöntem a Facebreakertől.
