A játék másik baja, hogy nem tud dönteni, kinek is készült - az óvodáskorú generációnak és szüleiknek közös csapatáshoz, vagy a patológiai Fable rajongásuk miatt bármit megvásároló felnőtteknek. Ráadásul a FH olyan, mint az infantilis barát, aki rajszöget tesz a székedre, hashajtót kever a teádba és komolyan azt hiszi, vele fogsz nevetni. De nem.
A Heroes négyfős csapatban játszható, side scrolling stílusú akció-hentelős darab, ami a Fable sorozatot híressé tevő elemeket (mint izgalmas karakterfejlődés, vagy a világ eseményeit befolyásoló döntések meghozása) teljes mértékben nélkülözi. Történet nincs, csak baktatni kell előre, minden pályarészleten kiirtani a szörnyfelhozatalt kompániáddal, közben felszedve az elhullott ellenfelekből eső aranyat és életerő szíveket. Aki meghal, szellemként bolyong, míg új szívet nem talál magának, a játék sosem áll meg. És bár sok, Fable karakterek karikatúráinak szánt alakból (Garth, Reaver, Hammer és a többiek) válogatjuk össze a csapatot, egyetlen valódi különbség van: hogy távolsági vagy közelharc fegyvert használnak. Sajnos az összes lőfegyver rögtön kiesik a pikszisből, óriási hátrány ugyanis, hogy a hulló érmék mindig a szörnyek mellett landolnak, így aki nem közelről üti őket, annak nem jut semmi. Pedig az arany fontos, az XP megfelelője, ebből tudsz fejlesztéseket venni a végigtolt pályák után megjelenő társasjátékban.
Találni még az úton ládákban rejtőző power-up bónuszokat - átvitt értelemben, mert 80%-ban inkább vicces büntetések. Mondjuk óriássá nő, de zavaróan lomha lesz a karaktered, vagy hobbe álcát ölt, akkor meg alig látod magad a csata közepén. Néha pedig tréfás módon a láda fogakat növeszt, és az alapból is téged ölő szörnyekhez csatlakozva a torkodra veti magát. Ó, Fable Heroes, milyen nagyokat nevettünk! Kivéve, hogy én nem nevettem.
Azok a pillanatok a legjobbak, mikor a FH társasjátéknak képzeli magát. Egyszerű, aranyos táblán lépkedünk kockadobások által a négy karakterrel, a különféle mezőkre jutva pedig karakterfejlesztéseket és extrákat vehetünk a begyűjtött aranyból. Hogy hány dobást kapunk egy körben, az előzőleg felvett érmék mennyisége határozza meg, és persze szerencse kell, hogy az áhított mezőig dobjunk. Társast idéz a pályák közti mozgás is, kockákon álló, bábjáték stílusú diorámákon át jutunk olyan Fable helyszínekről elnevezett pályákra, mint Millfields vagy Bowerstone. Vizuálisan bájos világ ez, gyerekmesébe illő zenével és aranyos animációkkal - ám sajnos van itt egy “játékmenet” nevű szempont is, amin a külcsín sajnos nem segít.
A coop on- és offline is ugyanúgy működik, a három társad szabadon ki-be lépkedhet. Az AI simán veszi át helyüket, és az élményen fikarcnyit sem változtatnak a hús-vér társak. Hogy a játék nem buzdít csapatmunkára, az enyhe kifejezés - a coop dinamikája inkább egymás gáncsolását díjazza. A pályák végén a legtöbb aranyat gyűjtő játékost dobogón álló győztesként, a legkevesebbet szerzőt pedig megalázó effektekkel kigúnyolt lúzerként látjuk. Vagyis a harcban mindenki könyökölve tülekedik a lehulló érmékért (kivéve az esélytelen távolsági fegyveresek), ráadásul szellemként aranyat nem tudsz felvenni, így társaidnak direkt jobb, ha nem hagynak feléledni, mert így harcolni tudsz mellettük, ám nem gyűjtöd be előlük a lóvét. Tiszta Éhezők Viadala.
Szerencsére van Family nehézségi mód, ahol a party osztozik a közösen harácsolt aranyon. Az ajánlott mégis a Challenging mód, amit kiválasztva a játék figyelmeztet, hogy ez csak terminátoroknak való, már a töltőképernyőn meg fogsz halni... Elárulom: ez nem igaz. Csak élvezhetőbb a hent, bár kevesebb szívet kapsz, viszont a power-upok végre nem arról szólnak, hogy egy reménykeltő külsejű láda bokán harap.
A FH legfőbb elméssége abban mutatkozik meg, hogy ügyesen palástolja elképesztő rövidségét. Ennek fő módja a pályák végén található útelágazás, ahol irányt kell választani. Az egyik, versenyzős minijátékhoz vezet (pl. szánkózás, kajakozás, robbanó csirkék által üldözve futás egy arénában), a másik pedig egy kvázi főellenséghez, akit a többi szörnyecskénél tízszer tovább kell gyepálni a győzelem érdekében. Hogy mindkét észbontóan izgalmas lehetőséget megnyisd, kétszer kell végigmenned minden pályán... A másik okos csel, hogy amint eljutsz a térkép utolsó kockájára, a világ átformálódik Dark Albionná - vagyis ugyanaz, mint eddig, csak lila filter van a textúrákon, meg minden hátborzongatóan gonoszkodó és darkos. Az emós Albion az újbóli végigjátszásért friss achievementeket és élményeket ígér. Érzitek, ahogy ezekkel a praktikákkal négyzetre emeljük a játékidőt? Zseniális!
Ha szereted a Fable-t, van gyereked és szoktál passzióból pénzt kidobálni az ablakon, akkor is várd meg inkább a Fable: The Journey-t. Vagy vegyél egy ládát, ami véletlenszerűen leharapja a lábad.
Rossz: A játékmenet, úgy egészben
A Heroes négyfős csapatban játszható, side scrolling stílusú akció-hentelős darab, ami a Fable sorozatot híressé tevő elemeket (mint izgalmas karakterfejlődés, vagy a világ eseményeit befolyásoló döntések meghozása) teljes mértékben nélkülözi. Történet nincs, csak baktatni kell előre, minden pályarészleten kiirtani a szörnyfelhozatalt kompániáddal, közben felszedve az elhullott ellenfelekből eső aranyat és életerő szíveket. Aki meghal, szellemként bolyong, míg új szívet nem talál magának, a játék sosem áll meg. És bár sok, Fable karakterek karikatúráinak szánt alakból (Garth, Reaver, Hammer és a többiek) válogatjuk össze a csapatot, egyetlen valódi különbség van: hogy távolsági vagy közelharc fegyvert használnak. Sajnos az összes lőfegyver rögtön kiesik a pikszisből, óriási hátrány ugyanis, hogy a hulló érmék mindig a szörnyek mellett landolnak, így aki nem közelről üti őket, annak nem jut semmi. Pedig az arany fontos, az XP megfelelője, ebből tudsz fejlesztéseket venni a végigtolt pályák után megjelenő társasjátékban.
Találni még az úton ládákban rejtőző power-up bónuszokat - átvitt értelemben, mert 80%-ban inkább vicces büntetések. Mondjuk óriássá nő, de zavaróan lomha lesz a karaktered, vagy hobbe álcát ölt, akkor meg alig látod magad a csata közepén. Néha pedig tréfás módon a láda fogakat növeszt, és az alapból is téged ölő szörnyekhez csatlakozva a torkodra veti magát. Ó, Fable Heroes, milyen nagyokat nevettünk! Kivéve, hogy én nem nevettem.
Jó: Társasjátékba oltott karakterfejlesztés
Azok a pillanatok a legjobbak, mikor a FH társasjátéknak képzeli magát. Egyszerű, aranyos táblán lépkedünk kockadobások által a négy karakterrel, a különféle mezőkre jutva pedig karakterfejlesztéseket és extrákat vehetünk a begyűjtött aranyból. Hogy hány dobást kapunk egy körben, az előzőleg felvett érmék mennyisége határozza meg, és persze szerencse kell, hogy az áhított mezőig dobjunk. Társast idéz a pályák közti mozgás is, kockákon álló, bábjáték stílusú diorámákon át jutunk olyan Fable helyszínekről elnevezett pályákra, mint Millfields vagy Bowerstone. Vizuálisan bájos világ ez, gyerekmesébe illő zenével és aranyos animációkkal - ám sajnos van itt egy “játékmenet” nevű szempont is, amin a külcsín sajnos nem segít.
Egy kis csapatnyi ellenség
A coop on- és offline is ugyanúgy működik, a három társad szabadon ki-be lépkedhet. Az AI simán veszi át helyüket, és az élményen fikarcnyit sem változtatnak a hús-vér társak. Hogy a játék nem buzdít csapatmunkára, az enyhe kifejezés - a coop dinamikája inkább egymás gáncsolását díjazza. A pályák végén a legtöbb aranyat gyűjtő játékost dobogón álló győztesként, a legkevesebbet szerzőt pedig megalázó effektekkel kigúnyolt lúzerként látjuk. Vagyis a harcban mindenki könyökölve tülekedik a lehulló érmékért (kivéve az esélytelen távolsági fegyveresek), ráadásul szellemként aranyat nem tudsz felvenni, így társaidnak direkt jobb, ha nem hagynak feléledni, mert így harcolni tudsz mellettük, ám nem gyűjtöd be előlük a lóvét. Tiszta Éhezők Viadala.
Szerencsére van Family nehézségi mód, ahol a party osztozik a közösen harácsolt aranyon. Az ajánlott mégis a Challenging mód, amit kiválasztva a játék figyelmeztet, hogy ez csak terminátoroknak való, már a töltőképernyőn meg fogsz halni... Elárulom: ez nem igaz. Csak élvezhetőbb a hent, bár kevesebb szívet kapsz, viszont a power-upok végre nem arról szólnak, hogy egy reménykeltő külsejű láda bokán harap.
Letölteni hosszabb, mint végigjátszani
A FH legfőbb elméssége abban mutatkozik meg, hogy ügyesen palástolja elképesztő rövidségét. Ennek fő módja a pályák végén található útelágazás, ahol irányt kell választani. Az egyik, versenyzős minijátékhoz vezet (pl. szánkózás, kajakozás, robbanó csirkék által üldözve futás egy arénában), a másik pedig egy kvázi főellenséghez, akit a többi szörnyecskénél tízszer tovább kell gyepálni a győzelem érdekében. Hogy mindkét észbontóan izgalmas lehetőséget megnyisd, kétszer kell végigmenned minden pályán... A másik okos csel, hogy amint eljutsz a térkép utolsó kockájára, a világ átformálódik Dark Albionná - vagyis ugyanaz, mint eddig, csak lila filter van a textúrákon, meg minden hátborzongatóan gonoszkodó és darkos. Az emós Albion az újbóli végigjátszásért friss achievementeket és élményeket ígér. Érzitek, ahogy ezekkel a praktikákkal négyzetre emeljük a játékidőt? Zseniális!
Ha szereted a Fable-t, van gyereked és szoktál passzióból pénzt kidobálni az ablakon, akkor is várd meg inkább a Fable: The Journey-t. Vagy vegyél egy ládát, ami véletlenszerűen leharapja a lábad.
