Nagyjából ötven évvel járunk a Fable 2 eseményei után, a hős király (az előző epizód főhőse) már elhalálozott, két utódot hagyott hátra, egyikük a trónon ül, és kegyetlen zsarnok, a másik mi magunk vagyunk, s már a kezdet kezdetén világossá válik számunkra, hogy a játék során nem kisebb dolog lesz a feladatunk, mint az Albiont vasmarokkal, kérlelhetetlenül irányító bátyánk hatalmának megdöntése és a korona megszerzése. Az alapvetés igazi epikus kalandot ígér, azonban jó, ha tudjuk, hogy a Fable III-mal játszani olyan érzés, mint egy királyságot irányítani: van jó oldala, meg rossz is.

Felnőni a feladathoz

A játék természetesen tutorial momentumokkal indít, s habár az alapok elsajátítása lényegében egybe van szőve a történet kibontásával, azoknak, akik már játszottak a Fable II-vel, egy kisebb kínszenvedés lehet újra végigjárni a már tökéletesen ismert mozzanatokat. Miközben átvezetnek minket az irányítás alapkövein – a második részhez képest szinte semmi nem változott –, megtudjuk, hogy a bátyánkat csak úgy győzhetjük le, ha megfelelő számú támogatót állítunk az oldalunkra, így be kell járnunk Albion minden zegét-zugát, hogy meggyőzzük a népeket arról, mi leszünk a kívánatos alternatíva a trónoló zsarnok ellenében. A történet egyébként teljesen lineáris, választásunk nincs, hogy kit kívánunk előbb meggyőzni a rátermettségünkről, haladunk szépen abban a sorrendben, ahogy azt a fejlesztők megszabták nekünk, s bár lesznek olyan órák a játékban, mikor kedvünkre kalandozhatunk Albionban, a fő szál esetében a „haladok előre egy folyosóban” érzés egy pillanatra sem fogja magára hagyni a játékost. Összesen négy nagyobb támogatót kell magunk mellé állítani, ami nagyjából annyit jelent, hogy el kell küzdenünk magunkat egy adott területre, ott meg kell oldani egy-két, „a királyságra érett” mivoltunkat bizonyító küldetést, megfelelő számú követőt kell szereznünk, ígéreteket kell tennünk, hogy segítünk, ha hatalomra jutunk, aztán már mehetünk is a következő állomásra.

A Fable III játékmenetének egyik számottevő újítása egyébként itt érhető tetten, hiszen már nem tapasztalati gömböket gyűjtünk, hanem a játék követőket számol fel nekünk a cselekedeteinkért (harc, küldetések megoldása, interakció Albion lakóival stb.), ezek céhpecsétponttá állnak össze, és az így szerzett „javakat” mindenféle „fejlesztésekre” költhetjük. Na de nem ám egy sivár menüben, hanem valóban egy utat kell bejárnunk, amelyen mérföldkövek vannak (ezek lényegében kapuk), és minden egyes mérföldkő megtétele után megnyílik egy újabb szakasz, és minden egyes újabb szakaszon ládákból vehetünk magunknak újabb és újabb képességeket. Értjük ezalatt a közelharci, lőfegyveres, mágikus képességeink turbózását, a varázslatokat, de még az olyan apróságokat is, mint hogy beszínezhessük a ruháinkat, üzletet, vagy házat vehessünk, házasodhassunk, vagy trükköket mutathassunk az embereknek. A megoldás, hogy szó szerint – vizuálisan, játéktérként megoldva – bejárhatunk egy fejlődési utat, nem rossz, újszerű, bár kicsit felesleges csicsának tűnik, főleg annak fényében, hogy az előző részhez képest például csupán egyetlen új varázslatot sikerült berakni a játékba, sőt igazából tovább szűkült a repertoár (tűzlabda, sokkolás, jégvihar, örvény, erőlökés, pengék), hiszen vannak olyan bűvigék (időlassítás, lényidézés), amelyek már csak varázsital formájában érhetők el. Ha pedig már szóba került a varázslás, akkor vegyük elő a Fable III legnagyobb rákfenéjét, a harcrendszert. Nagy változás itt sem történt, csupán itt is az egyszerűsödés áldozatai leszünk. Életerőcsíkunk egyáltalán nincs, és ha ne adj’ isten nagyon leamortizálnak minket hadakozás közben, azt csak a heves szívdobogás jelzi, azonban a D-paddel segítségül hívhatunk néhány varázsfőzetet, többek között a gyógyitalt is, ami visszatölti az életerőnket. Persze akkor sincs baj, hogyha meghalunk, ugyanis a helyszínen (!) azonnal újraéledünk, és csak néhány megszerzett követőnk (pontunk) bánja a vereséget. Amúgy elhalálozni külön kihívás, a játék végigjátszható anélkül, hogy akár egyszer a földre kerülnénk (achievement is jár érte!) – ami egy casual játékosnak lehet öröm, de egy vérbeli gamer ezek láttán csak a fejét vakargatja.

Erősebb a kardnál…

A küzdelmek során varázsolhatunk (B), lőhetünk (Y), csapkodhatunk kézifegyverrel (X), illetve kitérhetünk a csapások elől (A). Ha a támadás gombok valamelyikét nyomva tartjuk, akkor erősebb csapást vihetünk be, ami főleg a varázslásnál fontos, hiszen itt igazán számottevő a hatás – minél tovább tartjuk nyomva a B gombot, annál erősebb lesz a mágiánk sebzése, és ez lehet területre ható, illetve az analóg kar segítségével rá is irányíthatjuk valakire a támadásunkat. A hiba a rendszerben ott van, hogy a varázslatok túl erősek, a játék felétől lényegében már nincs kihívás a küzdelmek során, még a királyi vár ostrománál és a játék „főellenfelénél” sem – elsőre, halál nélkül megoldhatók. A dolog egyébként úgy néz ki, hogy elsütünk egy területre ható varázslatkombót (két mágikus kesztyűvel összekapcsolhatunk két varázslatot, összesen tizenöt kombinációt hozhatunk létre, hogyha minden varázslatot megvásárolunk), és aki ebbe nem hal bele, azt két kardcsapással elintézhetjük – és ez még akkor is igaz, hogyha egyszerre tizenöt agresszív lény támad ránk. Amúgy a rendszer kidolgozatlanságát, egyszerűségét tovább prezentálja, hogy hiába vannak gyűjthető, vásárolható tápos fegyverek, lényegében semmi szükség rájuk, hiszen az alap lőfegyverrel és karddal is végigtolható a játék, ha a varázslásra koncentrálunk. A végtelenül egyszerű harc viszont egy idő után borzasztó monoton, ami azért sem használ a Fable III megítélésének, mert a küldetések 90%-ában mindenféle teremtményeket kell átjuttatni a másvilágra.

A hatalom hálójában

Ha már szót ejtettünk a Fable III legnagyobb gyengeségéről, akkor érdemes szót ejteni az egyik legpozitívabb eleméről is. Amíg a legtöbb játék megelégedne azzal, hogy megszerezzük a koronát, addig a Fable nem áll meg itt, hanem ténylegesen felültet minket a királyi trónra. Ez nagyjából a játékidő 2/3-ánál következik be, és egy nem várt fordulatot hoz magával, olyat, amitől garantáltan kiül a libabőr az ember karjára (igazából már csak ezért is érdemes belevágni a programba). A korona megszerzését követően egy olyan feladattal találjuk szembe magunkat, ami megmutatja, hogy bizony néha kemény döntéseket kell hozni, és olykor egyszerűen nincs lehetőség csakis jónak lenni. Ezen a ponton kell majd beváltanunk a támogatóinknak tett ígéreteket is, és bizony a választás egyáltalán nem lesz olyan egyértelmű, mint ahogy az ígéret megtételekor tűnt. A Fable III alapvetően egy igen komoly atmoszférával rendelkező játék, azonban a királycsinálással Molyneux és csapata olyan pluszt adott hozzá a játékhoz, amire más programban eddig nemigen volt példa. Persze az élmény itt sem tökéletes, maga a megoldás és a vele teremtett hangulat briliáns, a kivitelezés azonban alig több mint közepes. Habár a döntések súlyát tényleg átérezzük, a játék ezen része alig tesz ki három órát, az egész kissé kidolgozatlannak és túl gyorsnak hat, és – bár ez ízlés kérdése is lehet – a lezárás korántsem olyan katartikus, mint ahogy azt az ember az első pillanatban gondolná. Őszintén szólva egy kicsit olyan érzésünk lehet, mintha az utolsó 1/3 egy DLC lenne a Fable III-hoz.

Mese habbal

Ha kicsit visszanézzük, eddig jobbára csak siránkoztunk a Fable III felett, azonban hiba lenne azt hinni, hogy a játék nem lett jó. Tény, hogy a nagyjából tizenkét órányi játékidőt biztosító fő szál nem hozza az elvárt epikus színvonalat, azonban a program nemcsak a központi sztoriból áll, hanem ott van még mellé a cselekmény során jobbára kihasználatlanul maradó Albion mesés világa, amiben – ha magunktól szánunk rá időt – ismét szabadon garázdálkodhatunk. Az egyes frakciók meggyőzése közepette, illetve a királyi korona megszerzése után is lehetőségünk lesz a sandbox játékmenetre, és szerencsére Albion rengeteg lehetőséget kínál az időnk szórakoztató eltöltésére, és ezúttal is megmártózhatunk mind a jó, mind a rossz oldal örömeiben. Minden településen küldetések várnak ránk (szerencsére már lehet utazni a Menedék menüben található térképen), és ezek a kalandok helyenként oltári viccesek. Lesz olyan, hogy bekerülünk egy játékon belüli szerepjátékba, színdarabban kell helytállnunk, csirkének öltözve kell szárnyasokat összefogni, és találkozhatunk majd régi ismerősökkel is a második részből – ezeknél a misszióknál jön elő igazán a játék helyenként igencsak elborult humora, ami jó sokszor fog mosolyt csalni az arcunkra. De persze nem csak küldetések vannak, ezúttal is számos gyűjtögethető elem (fegyver, kulcs, kerti törpe, könyvek stb.) került a játékba, vannak titkos kapuk és felfedezésre váró helyek, és kedvünkre változtathatjuk, csinosíthatjuk a karakterünket, arról nem is beszélve, hogy szinte minden szembejövő karakterrel interakcióba keveredhetünk (viccelhetünk, gonoszkodhatunk, produkálhatjuk magunkat…), dolgozhatunk (pitesütés, kovácsolás, lantjáték), felvásárolhatjuk az üzleteket, a házakat, ez utóbbiakat kedvünkre csinosíthatjuk, sőt, ismét adott az asszonyok/férfiak elcsábításának lehetősége, a házasság, a gyereknemzés. És mindez még csak az egyszemélyes játék, a Fable III-ban már rendes kooperatív mód is helyet kapott, a saját világunkat megnyithatjuk mások előtt, és ezúttal nemcsak arról van szó, hogy együtt oldhatjuk meg az egyes küldetéseket, de két Xbox 360 játékos karakterei össze is házasodhatnak, lehet közös gyerekük, sőt, mindkét félnek jövedelmező vállalkozásokat is létrehozhatnak. Albion világa tehát helyenként nagyobb szórakozást nyújt, mint maga a fő szál, és ezeknek az értékes és nagyszámú apróságnak köszönhető, hogy az ember mégis képes szemet hunyi a korábban emlegetett hiányosságok felett.

A hab a mesén

Végezetül érdemes kicsit elidőzni a körítésnél, ami bár abszolút megállja a helyét, korántsem olyan lenyűgöző, mint ahogy az ember várta – a grafika esetében mindenképp. A helyszínek alapvetően szépek és hangulatosak, azonban az egyik legerősebb Xbox 360-as címtől azért egy kicsit többet vártunk, a látvány nem változott számottevően az előző rész óta. A vidéki és városi helyszínek (Albion világa belépett az iparosodás korába, és ennek bizony jól látható nyoma van) jól néznek ki, szépen kidolgozottak, azonban a karakterekről ugyanez már nem mondható el, ha közelről nézzük őket, kicsit baltával faragottnak tűnnek, számos más játék komoly előnyben van ezen a téren a Fable III-hoz képest.

Szerencsére a hanganyagba már nem lehet belekötni, annak ellenére sem, hogy számos ismerős taktus fog felcsendülni a második részből. A komoly dicséret amúgy is a szinkronhangokat illeti, hiszen az egyes karaktereket olyan ismert emberek keltik életre, mint például Stephen Fry, John Cleese, Sir Ben Kingsley vagy éppen Simon Pegg, méghozzá kiváló minőségben, ami nagyban hozzájárul az egyébként is remek hangulathoz.

Happy end

Ahogy azt a bevezetőben írtuk, a Fable III-mal játszani olyan érzés, mint egy királyságot irányítani, van jó oldala, meg rossz is. Tesztünkben igyekeztünk megmutatni mindkét oldalt, és zárásként már csak annyit tennénk hozzá az eddig írtakhoz, hogy a Fable sorozat legújabb tagja tényleg egy kellemes mese, kevés kihívással, de rengeteg jó pillanattal, és eddig nemigen látott megoldásokkal. A Fable harmadik része továbbra is az Xbox 360 egyik legerősebb címe, érdemes a játékosok fokozott figyelmére, azonban azt is tudni kell, hogy összességében nem több egy jól összerakott, egyszerű, mégis tartalmas játéknál. A valódi forradalomtól például igencsak messze van.