Meglepő, hogy mennyire kevés azon szerepjátékok száma, melyek vagy az általunk ismert világban játszódnak, vagy arra építik fel a maguk alternatív, mégis hiteles univerzumát. Nem csoda, hogy ez volt a kifejezetten jó fogadtatásra lelt Kingdom Come Kickstarter-kampányának egyik sarokköve is, büszkén hirdetve, hogy se sárkány, se szörny, se mágia nincs a játékban, csak hígítatlan és hiteles középkori küzdelem, és egy ehhez alkalmazkodó, nem éppen könyörületes világ. Éppen ezért is örömteli minden olyan alkalom, amikor a műfajban mások is ezzel próbálkoznak – és az Expeditions-sorozat, valamint az azt gondozó dán Logic Artists pontosan ezt teszi, immáron kilencedik éve keltve életre a történelemkönyvek egy-egy fejezetét.
AZ IMPERÁTOR
A harmadik alkalomhoz ráadásul a történelem egyik leggazdagabb, legismertebb korszaka ágyazott meg, hiszen az Expeditions: Rome a római birodalmat kelti életre, annak is egy nem éppen problémamentes korszakát, amikor Lucius Licinius Lucullus vezetésével Róma több fronton is háborút vívott, harcból azonban otthon sem volt hiány, csak azt nem kardokkal vívták meg, hanem ármánykodással és politikai cselszövéssel. Az Expeditions: Rome főhőse ezt első kézből tapasztalja meg: egy nemesi ház sarjaként nemcsak apja hirtelen és váratlan halálával kell megküzdenie, de azzal a veszéllyel is, hogy rá is hasonló sors vár, így kénytelen sürgősen elhagyni a várost, hogy Leszbosz szigetén próbáljon szerencsét. A sors azonban mást tartogat: az ifjú legatus belekeveredik a görög felkelőkkel vívott háborúba – és ez még csak a bajok kezdete...
Az Expeditions: Rome ezt a kalamajkát ráadásul a sorozathoz képest is összetettebb, komolyabb szerepjáték formájában meséli el, amely több rétegből áll. Kezdődik mindez a masszív, 40-50 órára is elhúzódó kampányt felvezető karakterkreálással, melynek során a négy fő kaszt egyikét kiválasztva (leegyszerűsítve tank, harcos, íjász és támogató) indulhatunk meg a hódítás útján. Szerencsére ezen karakter – sőt később minden társ – többféleképpen is kusztomizálható, az alkasztoktól kezdve az egyedi képességeken át egészen a felszerelésig.
GLADIÁTOROK
A Rome nagyrésze ugyanis most is a harcokkal telik, és itt alapvetően a korábbi rendszer finomhangolása vár. Az összecsapások körökre osztva zajlanak, alapesetben láthatatlan hatszögekre osztott csatatereken, ahol általában sokszoros túlerőt kell legyőzni. Minden karakter korlátozott mennyiségű mozgásponttal és alapvetően egy támadási lehetőséggel rendelkezik a körében, és ezeket kiaknázva kell kihasználni mind a terep, mind az adott szereplő tulajdonságait – na meg lehetőség szerint ezeket összedolgozni egymással úgy, hogy annak a vége a lehető legnagyobb sebzés legyen. Az alapvetően egyszerű szabályrendszer meglepő mélységgel rendelkezik, a számos paraméter – mint a vágással, szúrással, ütéssel kapcsolatos ellenállások – mértéke mellett a legtöbb problémát a páncélok, pajzsok jelenléte jelenti, melyek számos támadási formát teljesen felfognak, így előbb ezeket kell lefejteni, és csak aztán lehet apasztani az életerőt. Így alapvetően nem is a felszerelés nyom sokat a latba, hanem a csapat felépítése, valamint a tagok jó elhelyezkedése a néha kifejezetten hatalmas csatatéren.
Ez pedig nem teljesen kötött: bár a történet során a nevesített társakat bizonyos küldetésekre kötelezően vinni kell, de rengeteg esetben olyan zsoldosokkal kell feltölteni a partit, akik ugyanolyan tulajdonságokkal bírnak, ráadásul teljesen testreszabhatók a felszerelésüket, képességeiket tekintve. Ennek pedig van egy másik fő oka: az Expeditions grandiózus, több fejezeten, több éven átívelő kampánya egyúttal a főszereplő politikai- és katonai karrierjének lenyomata, így nem csupán egy kisebb csapatot kell menedzselni, de időről időre egy komplett hadsereget is.
A három fejezet során három alkalommal kell kisebb országrészeket uralom alá vonni, melyekhez el kell foglalni azok régióit, és az ott található bázisokat. Az ilyen nagyobb összecsapások stilizáltak, a csaták alapvetően automatikusak, nekünk csak bizonyos pontokon kell döntést hoznunk, kiválasztva az éppen aktuális támadási formát, mérlegelve, hogy megéri-e az azzal járó kockázat, emberveszteség vagy más egyéb következmény. Ehhez egy képzeletbeli kártyapakliból húz a játék, mely szintén fejleszthető, új lapokkal bővíthető, így a második-harmadik hódításra már egészen gazdag stratégiai lehetőségek állnak rendelkezésre. Szerencsére az idő nem sürget, a Vikingsszel ellentétben itt nincs időkorlát, így mindenki addig kalandozik, ameddig csak szeretne. A hátránya viszont az, hogy ez a hódítás totálisan önismétlő: az első kampány során mindent látni, és azt megismételni másodszorra és aztán harmadszorra már kifejezetten monoton és ebben a formában felesleges, és alapvetően csak a játékidő elnyújtását szolgálja.
Sajnos nagyjából ez mondható el a társakról és a hozzájuk rendelt egyedi missziókról is. Van pár kifejezetten érdekes próbálkozás, de alapvetően mindenki egy sablonszerepet játszik el, kifejezetten felületesen kidolgozva – és pont ez az, ami igazából elválasztja az Expeditions: Rome-ot a "marandó" vagy épp korszakalkotó játékoktól és az élvezetes, de újat mutatni nem képes RPG-ktől. Ami kicsit fájó: messze ez a sorozat legjobb darabja, és a római korban játszódó játékok közül is toronymagasan kiemelkedik hiteles, a kényes, erőszakos, gyomorforgató témáktól egyáltalán nem megijedő történetmesélésével és eseményeivel, grandiózus léptéke pedig egy komplett karriert, egy komplett életet fest le. Méltó Róma régi, nagy híréhez!
