Az indie fejlesztőktől általában azt várjuk, hogy valami különlegeset mutassanak – ha úgy tetszik, újító, merész ötletekkel és kreativitással kompenzálják azt, hogy csupán az AAA kategóriás játékokba ölt erőforrások töredékéből gazdálkodhatnak. Ebből aztán olyan csodák tudnak kisülni, mint például a zseniális Undertale, de nyugodtan besorolható ebbe a kategóriába az aktuális tesztalany, az Everhood is, aminek már pusztán a bekategorizálása is embert próbáló feladat, hiszen a kalandjátékoktól kezdve az RPG-ken át a ritmusjátékokig több mindent is megidéz.
Nem véletlen, hogy az előbb éppen az Undertale-t hoztam fel példaként, látvány tekintetében ugyanis meglehetősen hasonlít a két játék. Ha rosszindulatú lennék, akkor simán mondhattam volna azt is, hogy az Everhood botrányosan ronda, olyan vizualitással, ami esetenként még a 8-bites érában is kínosnak számított volna, ez azonban két okból sem lenne igazságos. Az egyik, hogy a minimalista retró grafika egészen páratlan hangulatot kölcsönöz a játéknak. A másik – egyben még fontosabb – pedig, hogy az összecsapások során az Everhood olyan látványt tesz le az asztalra, amihez hasonlót garantáltan nem láttál még korábban.
A harcok leginkább a Guitar Hero-féle ritmusjátékokat idézik, csak itt nem hangjegyeket kell eltalálnunk, hanem épp ellenkezőleg: a felénk érkező „akadályokat” kell elkerülnünk síkban mozogva és ugrálva az öt sávon. Maga a mechanika némileg bonyolódik a végigjátszás előrehaladtával, igazán azonban nem játékmenet szinten ütősek ezek az összecsapások, hanem mint audiovizuális élmény. A zenéket iszonyatosan eltalálták a fejlesztők, igazi adrenalinpumpáló dallamokra csatázunk, a képi effektek terén pedig olyan kreatív, a megszokottól a lehető legtávolabb álló megoldásokkal operál az Everhood, amin csak azért nem fog leesni az állunk, mert iszonyatosan koncentrálnunk kell, amikor bekerülünk a „zóna” állapotba. Merthogy a harcok kifejezetten pörgősek és nehezek (még szerencse, hogy a regenerálódó életerő miatt bőven van lehetőség a hibázásra), mindemellé pedig szuperprecíz, reszponzív irányítás dukál, így a kihívás-élmény egyensúlyt tökéletesen sikerült eltalálni.
Nem véletlenül nem szóltam egy szót sem eddig a történetről, az Everhood ugyanis egy kegyetlenül elvont, zavaros és nehezen értelmezhető játék, telis-tele megmagyarázhatatlan karakterekkel. Ami biztos, hogy mi egy Red nevű figurát irányítunk, aki elveszett karját szeretné visszaszerezni, a kaland során pedig barátok és ellenségek tucatjaival fogunk találkozni, akiket... nos, azt nem mondanám, hogy jobban megismerhetünk majd, a játék ugyanis a lehető legritkábban él a hagyományos történetmesélés eszközeivel. Ráadásul a helyszínek is egy központi szobából nyílnak, kastéllyal, mocsárral, diszkóval és mindenféle összefüggéstelen dologgal. Érzelmi szinten ugyanakkor mégis hibátlanul összeáll a végére az egész – azzal együtt is, hogy az idő előrehaladtával csak még inkább zavarossá válik minden. Tényleg csak egy nagyon elvont művészfilmhez tudom hasonlítani az egészet, amit nagyon kevesen értenek, de valójában nem is ezzel a céllal készült.
Kiszámíthatatlan? Értelmezhetetlen? Zseniális? Mindez egyszerre? Vagy inkább egyik sem? Az Everhood tipikusan az a játék, amiről nyugodt szívvel lehet véleményt mondani, objektíven azonban majdhogynem lehetetlen megítélni, az általa nyújtott élmény ugyanis olyannyira nem hasonlítható semmihez, hogy megjósolhatatlan, miként fogsz reagálni rá. Engem a zenés részek teljesen elvarázsoltak, de maga a kaland is végig lekötött, hiába volt az egész olyan érzés, mintha zuhannék az ismeretlen felé. Te lehet, hogy 5 perc után visítva fogod visszaigényelni a pénzedet a Steamen. Egy biztos: maga az élmény végtelenül egyedi – emiatt pedig Chris Nordgren és Jordi Roca alkotásának mindenképpen megérte megszületnie.
