Nézzük hát, milyen egy lepusztult, modern vadvilág!
A helyszín az Egyesült Államok, az idő a nem is olyan távoli jövő. Történetünk szerint az apokalipszis által lepusztított emberiség csekély képviselővel maradt fenn. Akiknek sikerült, csoportokban vagy magányos harcosként bujkálnak a fajunkat rabszolgasorba kényszerítő mechák ellen. Utóbbi módszert választja főhősünk… legalábbis egy darabig. A Monkey nevet használó, Perzsia hercegét meggyalázó reflexekkel és mászóképességekkel rendelkező vadembert egy rabszállítón ismerjük meg. A sztori kezdetén a járművet baleset éri, ezt kihasználva, fogolykapszulájából „kikelve” kezdi meg útját a zárkózott hérosz. Fegyvereinek visszaszerzése után egy menekítőkabinhoz siet, azonban egy titokzatos lány, nevezetes Trip is ezzel a céllal közelít arrafelé, és mivel csak egy gömb maradt, potyautaslétre kényszerülve menekül meg Monkey az elmaradhatatlan női szereplővel.
Földet érésük és magukhoz térésük után Trip egy fejpánttal „illeti” újdonsült cimboráját, ami megakadályozza, hogy távol menjen tőle, ezzel biztosítva azt, hogy segítsen neki hazatérni, és megtalálni családját.
Erről ennyit, ugyanis a történet magával ragadó fordulatait lelőni nagyon csúnya dolog ugyebár. Ezekből lesz is bőven, úgyhogy ugorjunk.
MECHAnika, mechanika…
Essen, mert esnie kell (nem, most nem az őszi esőnek) pár szó a harcrendszerről. Sőt, inkább jó pár, platform / hack and slashről lévén szó. Mint mondottam volt, ellenfeleink a mechák. Ők egyszerűbben fogalmazva robotok. Többféle tűnik fel belőlük a játék során, és itt meg is jegyzem az első negatívumot: mégsem elég. Lesznek olyanok, akiknek a feje fölött egy számláló villog, ami ha nullára ér, riasztja a barátait, lesznek sima kiadású gyártmányok, és ezek bedühödött, óriás és lövöldöző változatai. Igen, ergo ennyi. Semmilyen más ellenfél.
Az irányításról is szólhatok úgy hiszem, hiszen szorosan függ a bekezdés fő témájával. Erről azt tudom elmondani, hogy egyszerű. Nincs, nagyon nincs túlbonyolítva, nem szükséges keresztbe nyúlni, csuklót kitörni: a sémakiosztás megelégszik néhány, csak az Enslavedre jellemző paranccsal. Ez viszont a harcot is kissé túl egysíkúvá teszi: üt, üt, kitér, néha egy-egy speckó mozdulatot beereszt, üt, meghalt, megy tovább. Kb. ennyi az egész, és bár nagyon pörgős és élvezetes az akció, hosszú távon nem túl kecses.
Apropó, speciális mozdulatok és fejlesztések! Ezekből nem mindegyik fog a kezdetektől rendelkezésünkre állni. Apró, a God of War játékokban látottakhoz hasonló piros gömbökkel, orbokkal vehetjük meg őket, minél nagyobb értékű dolgot szeretnénk, annál több „pénzért”, akárcsak a videojáték-piacon. Csak míg kint kemény munka, itt figyelmesség szükséges, mert az orbok a pályákon elszórva találhatók -- néhány elég fondorlatosan --, és bőven elég lesz belőlük mind a special movement, mind pedig a szintén upgrade-képes pajzzsal, életerővel és fegyverrepertoárral is… ami ugyan nem túl bő. Arzenálunk ugyanis egy sugárbotból áll, aminek végei alkalmasak fagyasztó- és plazmagolyók kilövésére. Utóbbiakat kis csomagokban szedhetjük fel, az egyszerre magunknál tartható mennyiség szintén fokozható.
A bunyó azonban nem az egyetlen eleme a programnak. A platforer-részek ugyanúgy jelen vannak, de talán kissé elhanyagolt mértékben. Élvezetesek, és nagyon dinamikusak, öröm a szemnek nézni Monkey perdülő-forduló ugrásait, de a világító téglák és az egygombos mászás kicsit megölik az élvezetet. Üdítő momentum ugyanakkor a súlyos harcok között, hogy bár kevésszer (igaz, pont ettől az igazán nagy jóság), de Majmunk egyik különleges eszközére pattanhatunk. Fegyverünk, a plazmabot ugyanis ütéskor egy rácsatolt pajzzsal reagál szükségszerűen. Ez a pajzs, önállóan (és persze a megfelelő környezetben) deszkaként használható, amikor is szörfözve oldhatjuk meg az adott feladatot.
A játékban eltévedni nehéz, és még sokféle egyszeri elem is feltűnik; a finom ízekről való nyáladzás kiesik a feladatkörömből, de azt garantálom, hogy mindenki jó étvággyal fogyasztja majd.
Szemem majom, fülem majom, egyikkel sincsen bajom
Most jön az a rész, ahol az enyémtől sokkal erősebb szemüveg kell a hibák megtalálásához – a hangok és a grafika. Most szögezzük le, hogy az Enslaved egy audiovizuális csoda. Egy bődületesen, elképesztően kidolgozott cucc, ami technikai téren sok nála újabb címet is gyaláz. A leomlott épületek között burjánzó egészen zöld, dús növényzet, a szakadt zászlók, a karakterek izmai, a víz hullámai: mind-mind úgy kényezteti a szemedet, hogy az példátlan. Nem azt mondom, hogy nem létezik szebb, de hogy ilyen összhatású, iszonyat részletes látványt még nem láttam a generációban, az meggyőződésem. Ami még mesteri szintet ölt, az az arcmimika, szinte siklanak a hangok az érzelmeket tükröző orcák szépen mozgó ajkain. A szinkronhangok pedig, akik ez szolgáltatják, kapnak tőlem egy USA méretű pacsit. Andy Serkis (ugye nincs olyan, akinek új a név…? Bizony, ő a dágaszágosz Gollam) Monkey bőrében egy egészen új stílusát mutatja meg -- zseniálisan. Le a kalappal persze a többi hangszerész és technikus előtt is. A zenék is mind rendben vannak, a legjobbkor, a legjobb ütemben szólalnak meg mind.
Érett banán, finom gyümölcs
A játékot külön feldobja, hogy nem árulom el, milyen körülmények között, de kapunk egy harmadik főbb szereplőt, Pigsyt. Ő, mint Trip szeretett nagybátyja kötelező feladatának érzi a folytonos versengést és oltogatást Monkey-val szemben. Sokszor felnevettem hangosan a beszólásain, ahogy a sztori folyamán egyre jobban kibontakozó két hős néhány megmozdulásán is. A komoly és feszült téma ellenére is megtartotta jó hangulatát a produktum, nem is csak úgy kényszeredetten, hanem tényleg élesen vicces cselekedetekkel olykor. Nem, a történések nem úgy követik egymást, mint minden hasonló műben. Ez több. Mélyebb, szeretetteljesebb, és átjön, bármilyen képernyőn, milyen csodálatosan meg lett alkotva az egész történet. A borító hátán lévő feliratot eleinte túlzónak találtam, de már belátom, hogy teljesen reális: One Legendary Journey.
A játékidőt hagytam a végére, mivel ez kényes témám. Nem szeretek beszélni róla, mert nem lehet szerintem egyértelműen megmondani, hogy kinek hány óra lesz az adott végigjátszás. Ki fogja hozzám hasonlóan még egyszer elkezdeni a megmaradt fejlesztésekkel, és nekiállni a maszkok és orbok gyűjtésének, avagy ki adja tovább a csodálatos krónika megismerése után, valamint játékstílustól is függ a szempont. Viszonyítva egy normális tempóhoz, minimális gyűjtögetéshez, a kaland nem rövid, nem egy féldélutános hepaj, de nem is egy Skyrim.
Legendás útra kélsz
Összességében más hibát a fentebb említett kis szegénységeknél nem tudok mondani. Konkrét negatívumot sem nagyon tudok sorolni ezeken és azon kívül, hogy a lezárás kicsit gyenge lett, de ez talán betudható annak, hogy a játék trilógiának készült -- habár ezt a pénztárak sikeresen meggátolták, főleg a sokkal nagyobb húzócímek dömpingje okán. Az Enslaved egy nagyszerű játék. Nálam nagyon gyorsan kedvenc lett, és egy lapon említem a Red Dead Redemption, a Heavy Rain, vagy a God of War III címekkel, amik nálam erősen favoritok. Tudom, sokszor használom ezt a szót, de érzékeknek mutatott téren szimplán csoda. Érzetekbe markoló tekintettel pedig egy megnyugtató, de mégis epikusan izgalmas és nagyszerű munka, ami jelenleg nálam a témán belül senkivel sem vetekszik -- magasan a legjobb.
Azt azonban nem tudom biztosítani, hogy mindenkit lenyűgöz majd. Néhány stílusjegy és megoldás, ami számomra varázslatos és kompakt módon odaillő, másnak nem biztos, hogy jól adagolt fűszer kategória lesz. Sajnos ezért is daráltam meg kicsit a pontszámot. Nálam a játék magasan 90%+, de mivel az, hogy nálam kilincsnél fogva törte be az ajtót, nem garancia arra, hogy az összes játékosnak bejön majd, kiegyeztem a kritikusabb énemmel egy kissé lefaragott értékben, az oldalt látható végsőben.
Ettől függetlenül annak, akinek van néhány szabad órája, pár ezrese, amit néhány Mátyásnál sokkal többet érő játékra szeretne költeni, és igénye arra, hogy átéljen egy nagyszerű élményt, ami egy kimoshatatlan, mély foltot hagy benne, ha engedi kiöblíteni az elméjét minden felesleges gondolattól, annak az Enslaved: Odyssey to the Westet csak ajánlani tudom.
Nem érdemes kihagyni, mert ritkán születik ilyen gyöngyszem a videojátékok sok sík, sikerhajhász egyedének tengerében.
