Bármennyire is fájó, hogy mennyire háttérbe szorultak a klasszikus stílusú Metroid- és Castlevania-játékok, az mindenképp vigasztaló tényező, hogy az indie fejlesztők milyen szinten megkedvelték a kettő kombinációjából született metroidvania műfajt, és hogy csak az utóbbi évek során hány klasszikus született a stílusban. Ezek sorát gazdagítja az Ender Lilies is, egy kimondottan sötét, nyomasztó és szomorú metroidvania, mely igen erősen merít a From Software Souls-szériájától, mind a tematika, mind a játékmenet tekintetében, és melynek az Early Access-cikkben kimondottan fényes jövőt jósoltam – ez pedig a végleges változat alapján be is igazolódott.
Ugyan az Early Access-változat kapcsán emlegetett kontrolleres problémába ismét belefutottam, mely miatt hiába, hogy gamepaddel fényévekkel kényelmesebb a játék irányítása, PC-n legalább három különböző típust kellett végigpróbálnom, mire egy végre megfelelően, túlérzékenység nélkül, helyes gombfelismeréssel működött (még szerencse, hogy ilyen tekintetben krónikus gyűjtögető vagyok). De lényegében ez a kis hardveres baki az egyetlen negatívum, amit ki tudok emelni az Ender Lilies kapcsán. Minden más eleme vagy remekül működik, vagy egyenesen kiemelkedő, kezdve a gyönyörű vizuális tálalástól, a csodálatos, NieR-szériát idéző hanganyagon (melyért ráadásul az ikonikus Mili zenei csoport felel) és a Nintendo DS-re megjelent Castlevaniákból merített játékmeneten át a kiváló történetig.
Elsorvadt birodalmak
Land’s End idilli fantasy birodalmát megtámadta egy, csak Blight néven (szabadfordításban Rontás vagy Penész) emlegetett kórság, mely a fertőzötteket szép lassan megtébolyította, és élőhalott, meghalni képtelen, önmagukból kifacsart szörnyekké változtatta. A megváltást egyedül a Fehér Papnők jelentették, akik képesek voltak véget vetni a fertőzöttek szenvedéseinek, ám ez a feloldozás iszonyatos áldozatot követelt tőlük, melynek eredményeképp végül sorra elbuktak. Az utolsó papnő bukásával pedig megkezdődött a Halál Esője, egy mágikus, szüntelen vihar, melynek minden cseppje magában hordozta a halálos kórt. Hősnőnk Lily, egy hosszú, mágikus álomból ébredő amnéziás kislány, egyben az utolsó Fehér Papnő, aki immunis a járványra és képes feloldozni a fertőzötteket. Az őt kísérő testtelen lovag oldalán indul útra, hogy kiderítse saját múltját és a járvány eredetét.
Mivel Lily képtelen harcolni, a számtalan borzalmas rémség ellen eleinte a lovagot, majd a már leölt/feloldozott főellenfelek és minbossok szellemeit tudja segítségül hívni, melyek között van, amelyik csak egy-egy támadás erejéig bukkan fel, de olyan is akad, amely akár permanens védelmezőként követi. Míg a lovag és a nagyobb főellenfelek idézése korlátlan mennyiségben használható, a minibossok csak megadott alkalommal vethetők be, ezt követően használatukat vagy az itt-ott elszórt virágszirmokkal kell újratölteni (melyek egy fajtája a Lily öngyógyítására alkalmas, szintén korlátozott mennyiségben használható imáit is képes visszatölteni) vagy megpihenve a különböző checkpointokon, melyek azonban a főellenfelek kivételével a szörnyeket is feltámasztják. A szellemek ezeken a checkpointokon cserélgethetők (Liliynél összesen hat lehet egyszerre, két szettre lebontva) és fejleszthetőek az ellenfelektől szerzett lootból, valamint Lilyre is különböző ereklyék aggathatóak, melyek a folyamatos szintlépéseken és a begyűjtött, maximális életerőt bővítő amuletteken felül is megnövelhetik egyes alaptulajdonságait .
Tragikus küzdelem
Attól függetlenül azonban, hogy mennyire fejlesztjük fel hősünket és kísérőit, a játék végig meglehetősen kemény kihívást képes támasztani, különösen az egyes területeket záró főellenfelek formájában. Utóbbiak túlzások nélkül a játék fénypontját jelentik: nemcsak az ellenük vívott harcok emlékezetesek, de szinte mind remek háttértörténetet kaptak (feloldozásuk során bepillantást nyerhetünk emlékeikbe, abba, hogy hogyan próbáltak az utolsó leheletükig ellenállni a fertőzésnek és igyekeztek védelmezni szeretteiket), ráadásul nemcsak egyszerű szellemként csatlakoznak Lilyhez, de ők adják a játék metroidvania jellegének lelkét is. Mindegyikük lehetővé tesz egy olyan új mozdulatot vagy képességet, mellyel addig elérhetetlen területeket és útvonalakat érhetünk el (a játék pedig kis segítségként még meg is jelöli a térképen, ha egyes zónákban felfedezetlen útvonalak és tárgyak akadnak).
Az egész egy olyan lebilincselő, szomorú és gyönyörű egésszé áll össze, melynek révén ki merem jelenteni, hogy az Ender Lilies az év egyik legjobb (eddigi) indie játéka – de még azt is megkockáztatom, hogy akár az év végi toplistámon is előkelő helyet fog majd elfoglalni. Egyértelműen ajánlott a műfaj kedvelőinek.
