A végtelennek tűnő ürességben magányosan lebegve egy vörössapkás kobold épp azon töpreng, hogy vajon meghalt-e, mikor magához hívja… a gravitáció. Hősünk teste ugyanis hirtelen olyan sebességgel kezd a föld felé száguldani, mint Sonic az aranykarikák után, hogy aztán egy nagy cuppanóssal üdvözölje Földanyát. Valami csoda folytán épp bőrrel ússza meg a nem kifejezetten elegáns landolást, feltápászkodva pedig egy Robin nevű tünde, és eleinte elég bizalmatlankodó, apró szárnyas társasága, Marigold fogadja. Újdonsült barátaink gyorsan elregélik, hogy a hely, ahol földet értünk, Egglia, mely sajnos aprócskára zsugorodott, mivel az egykor hatalmas birodalom darabjait tojásokba zárták. Mivel ezeket a tojásokat úgy tűnik, hogy csak erős kobold mancsaink képesek szétfeszíteni, kiszabadítva a bennük rejlő vidékeket, a feladat adott: felkeresni mindet, és Kinder-tojás nyitogatást rendezve visszaállítani Egglia egykori méretét.
Tojásban rekedt világ
Rengeteg más platformokon már sikert aratott, vagy pont, hogy elbukott cím próbált már újra szerencsét Nintendo Switchen, melyekhez most újabb játék csatlakozott. Az eredetileg 2017-ben, mobil eszközökön bemutatkozott Egglia: Legend of the Redcap ugyancsak a Nintendo platformján igyekszik új életre kelni, ezúttal Egglia: Rebirth címen. A többek között a Mana-sorozat látványvilágért felelős művészek, Kameoka Sinicsi és Cuda Kodzsi közreműködésével készült játék grafikai stílus tekintetében le sem tagadhatná alkotóit. A 3D-s és kézzel rajzolt elemeket vegyítő megoldás igazán bájos külsőt kölcsönöz a játéknak, ráadásul sokat javult az eredeti verzióhoz képest. A ráncfelvarrás persze nem minden, az Egglia: Rebirth ugyanis mobilos elődjéhez képest az új platformra átszabott irányítás és kezelőfelület, valamint egyensúlyi változtatások mellett rengeteg új eseményt, küldetést és karaktert is tartogat.
Fő feladatunk a már említett tojások felkutatása és kinyitása, amikhez többnyire mókás közjátékok és szintekre bontott pályák vezetnek. Az összecsapások során a közvetlen támadás mellett a kalandjainkon velünk tartó, fejleszthető lelkek képességeit is kölcsönvehetjük, már ha futja rá manából. A pályákon kockadobással közlekedve vághatunk ki fákat az alapanyagért, nyithatunk ki kincseket rejtő ládákat, vagy épp küzdhetjük át magunkat az utunkba akadó szörnyeken, a már említett eszközökkel. Ez a kockadobós megoldás eleinte jópofának tűnik, azonban elég hamar kiütközik a súlytalansága, ugyanis míg az összecsapások során fontos mechanikáról van szó, hiszen a dobott számmal arányos mértékben sebzünk, és egy esetleges meneküléskor sem mindegy, hogy mennyit tudunk hátrálni, a navigálásban inkább csak felesleges időhúzásnak érződik.
A héjon túl
Az új területeket felfedezve újabb és újabb mókás karakterekbe – no meg hozzájuk kapcsolódó történetekbe – futva népesíthetjük be szép lassan, tetszésünk szerinti nevet viselő városkánkat. Egyre élettel telibb birodalmunkat új épületekkel, bútorokkal és más dekorációkkal is otthonosabbá tehetjük, a kötelező tojásvadászaton kívül pedig rengeteg mellékszál felgöngyölítésével üthetjük el az időt, folyamatosan javítva a különböző karakterekkel való kapcsolatunkat, no meg persze felmarkolva a jócselekedeteinkért járó ajándékokat.
Az Egglia: Rebirth egy bájos, a klasszikusokat idéző kaland, érdekes háttérrel, azonban még második nekifutásra is kiforratlannak érződő mechanikákkal. Nem kifejezetten műfaja gyöngyszeme, összecsapásai és küldetései kissé ismétlődőnek hatnak, valamint pár, láthatóan a mobilos elődből visszamaradt várakoztatós eleme is furcsa, azonban tartalom tekintetében tényleg hosszú ideig el lehet szöszölni vele, mókás párbeszédei pedig hol megmosolyogtatják, hol inkább lefárasztják az embert. A Mana-sorozat és a hasonló japán szerepjátékok kedvelőinek megérhet egy próbát.
