A Sandlot fejlesztette sorozatról nem is olyan régen, a 2019/01-es számban írtam utoljára, azonban az Earth Defense Force 5 semmi lényeges újítást nem hozott, nem próbált haladni a korral. Azonban, ahogy már akkor is írtam, az evolúciós ugrás ott volt a szemünk előtt, hiszen addigra már régen bejelentették az Iron Rain című legújabb részt, ami a bemutatók alapján a megszokottól többet és jobbat ígért, ráadásul egy olyan fejlesztőcsapat keze nyomát viselve, amely már a nagy, AAA kategóriás játékok stúdiójánál, a 2K-nél is rendre bizonyított. És persze, senki nem várta, hogy a Yuke’s majd most feltalálja a spanyolviaszt, megreformálja a műfajt, a Them! és Godzilla filmekre alapozott arcade jellegű lövöldözést majd realisztikus irányba viszi, de ez szerintem soha nem is volt elvárás. Úgy gondolom, hogy a rajongók azzal is beérték volna, ha a nagyobb harcoknál a képfrissítés nem esik le a diavetítés szintjére, illetve ha összkép terén a látvány immáron túllép végre a PS3-as és X360-as generáció kezdeti évein. Hogy mindez sikerült-e? Van rá két oldalam, hogy elmondjam, tarts velem az óriáshangyák, pókok és felhőkarcoló méretű gyíkok földjére!
Megint békével jöttek
Van ám sztori is, nem csak úgy jönnek az idegenek, aztán pusztítanak mindent, amit érnek, sőt még átvezetőket is kapunk. Igen, időnként rendes jelenetekkel, beszélgetésekkel. Ez pedig már egy újdonság a szériától, legalábbis általánosságban a parancsok kiadásán, az aktuális helyzetjelentésen túl nem nagyon voltak információink arról, mi történik. Az ötödik epizódban ráadásul ugye arról szólt a felütés, hogy éppen belecsöppenünk a történések közepébe, a szörnyetegek lerohanják a főhadiszállást, aztán nyeretlen kétévesként kellett likvidálni a gyilkos hordákat, mialatt a veterán katonák csak úgy tessék-lássék alapon próbálkoztak a szükségállapot rendezésével.
Sőt, ezúttal valami hangulatfokozással is igyekeznek az alkotók egy bizonyos mederbe terelni a cselekményt, aminek az elején egy hatalmas, összpontosított támadásban vész el a sereg speciális osztagának nagyja, miközben a különleges felszereléshez szükséges magok is sérülnek. Egyvalaki azonban legény (vagy éppen leány) a gáton, ő lesz az, aki mentheti a menthetőt, évekkel később újra beleugorva a csatározásba, ami több mint ötven pályán keresztül vezeti el a harcedzett katonákat az egyre keményebb ellenfelek hullámai közé. Továbbá a földönkívüliek segítséget is kapnak a földi lázadóktól, akikkel szintén meggyűlik a bajunk, miközben lépegetőikben vandálkodnak, aztán az már csak hab azon a bizonyos tortán, mikor kiderül, hogy a rebellisek bizony az óriásszörnyek megszelídítésén dolgoznak, sőt elég jól haladnak vele, ami kihatással lehet a teljes háborúra.
Mindenből többet
Az a leírtakból kiszűrhető, hogy az Iron Rain mögött azért most már volt végre valami koncepció is, persze azon túl, ami a szokásos: az EDF-rajongók kapják meg a szokásos lövöldözős adagjukat. Kis sarkítással az új epizód összetettebb sztorit kapott, mint a sorozat eddigi részei összességében, és bizony további meglepetések jönnek a kampány elindítása után. Merthogy egyből nemet választhatunk, karaktert generálhatunk, mindenféle bőrszín, testalkat és hajforma szerint, ami ha nem is 2019-es szintű kínálatot biztosít, de több a szokásos látszatopciónál, amikor bevágnak mindössze négy eltérő fazont, aztán tessék, legyél boldog, mert van választásod. Mivel általában úgy vagyok vele, hogy nem mindegy, kit bámulok órákon át, gyorsan összeraktam egy kellemesen domborodó, csinos, vörös hölgyeményt, és láss csodát, az eredmény jól is mutatott a képernyőn, nem teljesen úgy, mint akit éppen baltával faragtak a közeli mamutfenyőből. Mindez már egyből pozitív reményekkel tölti el az embert, aztán persze a szokásos EDF-játékmenet nem hagy túl sok meglepetést, de hogy kicsit megnyugtassak mindenkit: van annyi változtatás, hogy ne pont ugyanazt kapjuk, mint eddig.
Mert ugye lootot, fegyvereket és felszerelést eddig is szerezhettünk. Ezúttal is indítunk egy küldetést, nekiugrunk az opponenseknek, leamortizáljuk a fél várost, megmentjük, akit meg kell (ha van ilyen, mert többnyire azért a mészárlás a cél), gyűjtögetjük az ellenfelekből hulló köveket, felszedjük, amit lehet, aztán az értékelés után kapunk némi extra ajándékot, testre szabunk, majd mehetünk a következő misszióba. Színkódos, ritkaság szerint jelölt fegyverből van bőven, ahogy kiegészítőből is, így gatling gun, shotgun, távcsöves, lézerfegyver, rakétavető, kard is lehet nálunk (vagyis kettő fajta a felsoroltakból), emellé gránátot, életerőtöltőt, csalit vagy éppen egyszerűbb support berendezéseket is magunkkal vihetünk a csatákra. Sőt, lehet járműveket is szerezni, azokkal közlekedni vagy éppen gyilkolni, egy-egy esetben a sztori is ad valamilyen mech szerkezetet, továbbá az sem mindegy, hogy milyen exoskeleton van rajtunk. Az egyikkel repülhetünk, a másiknak a lomhább mozgás mellett nagyobb a védelme, a harmadikkal pedig az óriásskorpiókat és óriáshangyákat is meglovagolhatjuk, így saját társai ellen fordítva a behemót monstrumokat. Na, van itt azért meglepetés, nem igaz?
A kötelező lépcsőfok
Mindez természetesen egyedül és offline ketten, online többen is játszható, ami különösen mókás és izgalmas helyzeteket szül – éppen úgy, ahogy eddig. Vannak emotikonok, amikkel a chaten túl is kommunikálhatunk, lobbit pillanatok alatt generálhat bárki, a becsatlakozás általában problémamentes, aztán mehet a többes hadakozás, ami néha lagos, de tényleg nagyon szórakoztató. Pláne olyankor, ha mondjuk, nehezebb fokozaton állunk neki egy missziónak, 5 további társsal az oldalunkon. Egymás támogatása, a taktikázás ilyenkor elkerülhetetlen, ami az őrült lövöldözésbe is ad némi extra mélységet, miközben itt is van egy speciális képesség, ami lassan töltődik fel, ezért nagyon meg kell fontolni, mikor használjuk el.
Igazság szerint féltem egy kicsit, hogy az Iron Rain csak egy csilli-villi kis bőrlehúzás lesz a hamarosan érkező új Godzilla-mozi előtt, de a Yuke’s és a D3 szerencsére nem csak arra ment rá, hogy a kaiju-rajongókat jól lehúzza, hanem végre sikerült néhány olyan változtatást eszközölni, ami már régóta váratott magára. Személy szerint már annak is örültem volna, ha szimplán javítanak a látványon, így nem kell azt éreznem, hogy egy PS2-es akciójátékot futtatok, de a grafikai minőségen túl azért több minden változott. Persze, ez még mindig az EDF, abból sem AAA kategória, de összességében meglepően jól mutat egy-egy sivatagi, éjszakai küzdelem, miközben a grafika még így is jócskán le van maradva az elvárásokhoz és jelenlegi sztenderdekhez képest. Éppen így a kidolgozottabb történetvezetés is üdvözölendő, de az eredmény még mindig nagyon arcade, nagyon egyszerű, ahogy a mechanika is. Persze öröm, hogy kellőképpen alakíthatjuk a karaktert, megválaszthatjuk a harcstílust, de a percenként előözönlő 100 hangya továbbra sem az, amiről úgy nyilatkozhatunk, mint a műfaj csúcsa. Szóval azért remélem, lesz még további fejlődés, esetleg némi extra tartalom, de az biztos, hogy a Yuke’s egyetlen epizóddal többet haladt előre, mint a korábbi legénység egy évtized alatt, aminek hála kíváncsian várom, merre megy tovább a földönkívüliekkel folytatott végtelennek tűnő háború. Mert azt senki ne gondolja, hogy itt majd véget ér a csata, sőt én kifejezetten remélem, hogy hamarosan visszatérhetünk a frontvonalra – remélhetőleg egy újabb evolúciós ugrás kíséretében.
