Dying Light 2 teszt – Ember embernek farkasa

Be kell vallanom, a Dying Light 2 fejlesztése körül felröppent hírek, botrányok, a sorozatos csúsztatások komolyan aggasztottak a játékot illetően. Féltem tőle, hogy egy technikai katyvasz lesz, vagy csak szimplán félkészen adják ki, és még évekig imádkozhatunk a patchekért és javításokért. Pláne, hogy 2021 kifejezetten gyenge év lett – még ha akadt is egy-két kiemelkedő játék –, és eddig 2022 sem indult túl rózsásan… Apropó, 2021: a Dying Light 2 eseményei épp ebben az évben játszódnak, szóval, ha innen nézzük, nem is olyan rossz a helyzet, mert Villedor városában egy átlagos kedd este is sokkal ótvarabb, mint nekünk az egész évünk volt. De a viccet félretéve, még sosem örültem ennyire játéknak, ami meghazudtolta aggodalmaimat. És talán nem árulok el túl nagy titkot azzal, ha elárulom, hogy nem azért, mert nem lett annyira rossz, mint amennyire tartottam tőle. Hanem a részek összessége sokkal, de sokkal jobb annál, mint amit az előzetesek alapján várhattam volna.

Evolúciós ugrás

A Dying Light 2 története nem épp ott kezdődik, ahol abbamaradt: 15 évvel a Bukás után vagyunk. Harranból ugyan nem szabadult ki a járvány, de a jótevőként pózoló GRE foga valójában a vírusra fájt, és a kimenekített minták felhasználásával kísérletezésbe kezdett. A vírus pedig elszabadult és letarolta az emberiséget, sorra kerültek karanténba a városok, melyek falai eleinte a külvilágot voltak hivatottak megóvni, de nem telt bele sok idő, és a helyzet megfordult. Ez persze nem jelenti azt, hogy mentesek lennének a fertőzéstől – de legalább kintről nem érkezik több sétáló hulla. A városok közti pusztaságot küldöncök, úgynevezett zarándokok járják, ezek egyike Aiden is, akinek a jelen mellett a múlttal is meg kell küzdenie. A jövő viszont a mi kezünkben van, és ez alatt nemcsak főhősünk jövőjét értem.

Ennél mélyebben nem is mennék bele a sztoriba, mert az igen hangsúlyos pontja a játéknak. Személy szerint az előző rész kissé klisés és kiszámítható sztoriját is élveztem, és bizton állíthatom, hogy ezúttal sincs miért aggódni: igencsak masszív és tartalmas már a bevezetés is, és így is kénytelen voltam ignorálni pár mellékküldetést (amikhez száz százalék, hogy mielőbb visszatérek), hogy az embargó lejártáig minél többet tapasztalhassak meg a főszálból.

A mellékküldetéseket járva folyvást The Witcher 3-utánérzésem támadt, de talán nem is véletlenül, hiszen számos írót leszerződtettek abból a gárdából. Nem is tudok közülük olyat mondani, amelyikben ne lett volna egy-egy emlékezetes karakter vagy szituáció, és hál istennek a nyílt világú játékok rákfenéje, a lélekölő, egykaptafa menj oda-nyírd ki-hozd vissza, vagy gyűjts be tízet csicskamelóknak semmi nyoma. Persze akad toronymászás, generátorindítás és területfelszabadítás, meg különféle kihívások, gyűjtögethető cuccok és elpusztítandó spéci zombik is előfordulnak, de a küldetésekhez hasonlóan azért ezek is viszonylag változatosra sikerültek, és nem tucatszám kell dolgozni velük.

A küldetések láttán azt is kijelenthetem, hogy Dying Light a jelen második részre már bizony szerepjátékká nőtte ki magát, mert komoly döntéseket hozhatunk, melyekkel nemcsak a világ megjelenését, hanem magát a történetet és a végkifejletet is befolyásolhatjuk. Ehhez társul a jelentőségteljes karakterfejlődés, melyben nemcsak százalékokat pakolgatunk, hanem rendkívül hasznos képességekre tehetünk szert. De ha a százalékpakolás kell, akkor arra ott a loot-rendszer, ahol akár különféle szetteket, egyedi tárgyakat is begyűjthetünk, karakterünket négy „osztály” felé terelgetve, preferált játékstílusunknak megfelelően. Ezen rendszerek mindegyikébe erősen bele van szőve a játék egy másik alappillére, a felfedezés, ugyanis tulajdonságpontokat csak úgynevezett inhibítor-injekciók begyűjtése és beadása után oszthatunk magunknak, melyeket nem találunk minden sarkon. Ahogyan a legjobb tárgyakért sem árt alapos felfedezésbe kezdeni. és bevetni pók- izé, akarom mondani túlélő-érzékünket sem, mely a közelünkben rövid időre megmutatja az ellenfelek körvonalát és a rejtettebb cuccokat is.

Világnak vándora

És ha már a felfedezésnél tartunk, a szabadon bejárható városban változatos módon alkalmazhatjuk a parkour-mutatványokat, és később a siklóernyővel való kaszkadőrködést is. Mindez pedig olyan simán és intuitívan kivitelezhető, illetve hihetetlenül folyékony, hogy azt Ezio és komplett rokonsága megirigyelheti. Persze nem mindenhova juthatunk be egykönnyen: nappal az épületekbe visszahúzódó zombihad miatt szinte öngyilkos vállalkozás egy-egy nagyobb épület belső terének felfedezése. Célszerű megvárni az éjjelt, amikor a bentlakók kicsődülnek az utcára portyázni, és kevesebben maradnak a házakban – de még ekkor sem lehetünk teljesen nyugodtak, mert Villedorban szerzett első élményeink egyike egy baráti Volatile-harapás, melynek nyomán a kórt a már említett inhibitor-injekciók mellett UV-sugárzással tudjuk csak kordában tartani. Magyarán a sötétben folyton ketyeg egy számláló, és szó szerint csak perceink vannak a halálig. Még szerencse, hogy egy kis varázsgombával (és annak különféle származékaival) mindent megoldhatunk (nem, nem úgy).

A harcrendszer nem sokat változott az előző részhez képest, a jól időzített blokkolások és kitérések jelentik a siker kulcsát, és persze nem árt egy jól feltuningolt fa- vagy inkább fémből készült testápoló sem. Bár a fegyverek három pontjára aggatható, különféle módosítások nélkül is lehet boldogulni, a megfelelő célszerszám nagyon sokat könnyíthet a dolgunkon, a mindenféle eldobható kütyükről nem is beszélve. Egy jól időzített tőr, vagy megfelelő pillanatban eldobott petárdacsomag életmentő lehet, az UV-rúd előnyeit meg az eddig elmondottak után talán nem kell ecsetelnem. A már ismert spéci mutációk mellett újakkal is hamar megismerkedünk, bár a zombik ezúttal kicsit a háttérbe szorulnak, és sokkal nagyobb szerep jut az emberi tényezőnek. És nemcsak a harcokban.

Az ember pedig sok szempontból rosszabbak, mint az élőholt horda: a zombikról ugyanis tudod, hogy mi hajtja őket, mit akarnak, egyértelmű ellenségek. Míg az emberek közül nem tudhatod, hogy kiben bízhatsz és kiben nem – senki sem fekete-fehér. Ez a színes kettősség tetten érhető akkor is, mikor a hamis nyugalmat árasztó naplementében felhangzanak az éjszaka közeledtére figyelmeztető harangok és szirénák: lassan eltűnnek a színek, és velük a kiszámíthatatlanság helyét a minden sarkon ott leselkedő, de legalább kiszámítható halál veszi át. De még az éjszakát sem kell megvárni, hogy egyértelmű legyen ez az ellentét. A tetőkertekben fák növekednek, színpompás virágok nőnek, méhek zümmögnek és nyüzsög az élet; míg az utcaszinten csak a halál, a pusztulás és a rohadó világ csontjain marakodók kószálnak.

Részben ennek a kontrasztosságnak köszönhetően elég egyedi hangulattal rendelkezik a Dying Light 2, mely szinte lemászik a képernyőről. Alig találok rajta fogást, és túlzás nélkül állíthatom, hogy egy igazi mestermű – egyetlen említésre méltó negatívumként a kissé fura, kizárólag automatikus mentési rendszert tudnám felhozni. Komolyabb bugba egyszer futottam bele, amikor berepültem egy ablakon, ami mögött nem volt szoba, így beestem a modellbe. Ezen kívül még egyszer sikerült beszorulnom olyan helyre, ahonnan nem tudtam kijönni, illetve a szellőzőkbe bejutni és onnan kijutni lehetne egyszerűbb is. Azt is díjaznám, ha a beltéri, alacsonyan lógó lámpákba Aiden nem akarna minden áron belekapaszkodni harc közben. De végeredményben az egy kezemen megszámolható kisebb gondok eltörpülnek a játék összessége mellett.

Félreértés ne essék: a Dying Light 2 a látszólag vég nélküli dicsérő szavaim mellett sem forradalmi, „csupán” egy kiemelkedően jó játék, ami azokon a pontokon fejlődött, ahol a leginkább ráfért. Gyönyörű, változatos, átgondolt, van lelke, személyisége, karaktere és mondanivalója. Csak a legnagyobbakkal említhető egy lapon, és itt most nem a tizenkettő-egy-tucat openworld játékokra gondolok (hadd ne soroljam a szériákat), hanem az olyan nagyokra, mint amilyen Fallout: New Vegas és a The Witcher 3. Kicsit sajnálom azért, hogy év végére meg fog kopni az emléke, így kisebb eséllyel kapja meg a különféle év játéka-díjakat, de azért nem dőlök a kardomba. Nálam már most garantált dobogós, és remélem, hogy ebben az évben innentől fogva csak ilyen csalódások érnek majd.