Mikor először hallottam a Dying Light 2 első kiegészítőjéről, egyből felcsillant a szemem. Aztán, amint azt is megtudtam, hogy itt bizony egy arénában fogunk harcolni, ez a csillogás igen gyorsan átcsapott aggodalommal teli kényszeredett mosolyba. Az „arénaharc a dicsőségért” ugyanis a valaha létezett egyik leglustább megoldás arra, hogy „minőségi” tartalommal töltsünk meg egy kiegészítőt. Egy halvány reménysugár még azért átsütött a gyülekező baljós fellegeken, hiszen számomra a Dying Light 2 mégiscsak az elmúlt év egyik legjobb játéka, és gondoltam, a Techland most talán megmutatja, hogyan kell minőségi arénaharcot készíteni egy játékhoz, ami alapvetően nem erre lett kitalálva. Hááát...
„Nagyon gyolsan gladiátolképzőben találhatod magad!”
Már a történet is furcsán kezdődik: egy ismeretlen rádiózó szerint egy bizonyos Skullface állítólag el akarja pusztítani Villedort, meg kell akadályoznunk, vagy különben... ööö... baj lesz. Ez a bizonyos Skullface pedig a környékbeli Carnage Hall éppen ügyeletes bajnoka, általában ott tengeti hétköznapjait, és hogy a közelébe férkőzhessünk, fel kell verekednünk magunkat a ranglétrán. Mi persze ugrunk azonnal, mert hát persze, miért ne... A sztori az elejétől fogva a végéig klasszikus esete a szerepjátékos körökben „railroading”-nak nevezett játékmesteri hibának; magyarán akarhatsz bármit, dönthetsz bárhogy, az égadta világon semmi, de semmi hatásod nincs az eseményekre.
Ami még bocsánatos bűn lenne, ha maga a történet feledhetetlenül jó volna, de a felvett szálakat és mellékküldetéseket a narratíva nevetve gyűri össze és dobja el, gyakorlatilag jelentéktelen jutalmakért, és a végkimenetel tekintetében nullához konvergáló kihatásokért. Az, hogy egyik-másik szereplő egy félmondat erejéig felemlegeti, hogy mit csináltunk és/vagy mondtunk az elején, az nem változtat jottányit semmin, az se nem dinamikus, se nem magával ragadó, csak simán szánalmas. Azt meg már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a történet végi „csavar” olyan botrányosan klisés, hogy már az első pár órában megjósoltam előre. Slusszpoén, hogy a szereplők egy papírmasé figura vastagságával és jellemével bírnak, cselekedeteik logikátlanok, üresek, és egyikük sem szerethető egy cseppet sem.
„Ilyen lohadt viselkedéssel!”
A Bloody Ties magját jelentő arénaharcok pedig csak még jobban kiemelik, hogy ezt a játékot a parkour, a felfedezés és a történet hármasa vitte a hátán, relatíve kis adagokban adagolt összecsapásokkal. Itt viszont szinte mást sem csinálunk, csak harcolunk. Meg fel-alá rohangálunk a harcok között, hogy előrelendítsük a végletekig unszimpatikus Ciro és az ő elfuserált, semmiben sem jobb kvalitású családjának a történetét. Na, jó, a „spectacle” kihívásokat még lehet is élvezni, de összességében elmondható, hogy orrvérzésig ismételgetett, régi ötletek újrahasznosításából áll az egész Bloody Ties kiegészítő. Az egész tartalmilag alig pár óra pluszt jelent, már ha nem akarjuk magunkat minden mellékküldetés, minden arénaharc, és minden kihívás kimaxolásával kínozni. Apropó kínzás, olyan bugokkal találkoztam, melyeknek hála teljesíthetetlenné váló küldetésből kettő is akadt, az egyik konkrétan egy végtelen ciklusba dobott, melyből csak egy eggyel korábbi mentés visszaállításával tudtam menekülni.
Értem én, hogy kilenc hónap alatt ne várjon csodát az ember, de a teljes visszafejlődésre ez nem lehet mentség. Inkább hagyták volna az egészet a fenébe, és az amúgy jó ötleteket nem egy unalmas, az eddig felépített világból amúgy is iszonyatosan kilógó tartalom közepébe erőltették volna bele, hanem inkább egy épkézláb frissítésbe. Például egyik-másik szörny kifejezetten jó anomália, vagy miniboss lehetett volna, de így csak elkótyavetyélték őket a lehető legelcsépeltebb formulában. Teljességgel csalódás, a 10 eurós árcédula láttán a fejlesztők is érezhették, hogy ez bizony karcsú lesz, és ez lehet az egyetlen mentsvára a csomagnak. Szóval a Dying Light 2 amilyen sikeresen szerepjátékosította a zombi-apokalipszist, nagy, történetet befolyásoló döntésekkel, árnyalt szereplőkkel és önmagához képest egy kifejezetten jó történettel, a Bloody Ties kiegészítő most olyan könnyen dobja mindezt az „oloszlánok közé”.
