Az indonéz fejlesztésű Dreadout egyike volt az utóbbi évtized legnagyobb indie sikertörténeteinek. A fejlesztők egy sikeres Indiegogo-kampányát követően lényegében elhozták a korábban csak konzolosok által ismert, nyomasztó, idegborzoló Fatal Frame-/Project Zero-széria hangulatát PC-re, miközben a játékosok feladata egy természetfeletti rejtély felderítése mellett különböző szellemek és szörnyek levadászása volt egy okostelefon kamerája, majd később, egy régi, paranormális képességekkel megáldott fényképezőgép segítségével. A játék rendelkezett kisebb-nagyobb hiányosságokkal – grafikája a PS2-es generációt idézte, helyszínein iszonyatosan könnyű volt akár tíz percekre eltévedni és céltalanul bolyongani, majd máskor elsiklani fontos részletek és tartalmak felett –, mégis sikernek bizonyult, 2014-es megjelenését követően kapott standalone kiegészítőt (Keepers of the Dark), mangát, majd tavaly egy élőszereplős horrorfilmes adaptációt is.
Ezek mellett természetesen nyílt titok volt, hogy javában készül a második rész, melynek az előd sikerét követően lényegében egyszerű feladata volt: megőrizni mindent, ami már működött, folytatni a cliffhangerrel zárult történetet, és csiszolni, javítani azokat a hiányosságokat, amelyek megakadályozták abban, hogy egy Amnesiához, Outlasthez (vagy épp az eredeti Fatal Frame-hez) hasonló, széles körben ismert, népszerű klasszikus legyen.
Linda-gyűlölők klubja
Linda Meilinda ugyan túlélte a túlvilági borzalmakat, élete közel sem folytatódott nyugodt kerékvágásban. Iskolatársai őt hibáztatják az első rész során elhunyt barátai haláláért, és tanárnőjük Ms. Siska eltűnéséért, méghozzá annyira, hogy iskolájában egyfajta közösségi hagyomány valamelyik Linda-gyűlölő/zaklató klubba tartozni. Ha ez nem lenne elég, a Blorong nevű hüllőszerű démoni borzalom elszabadulását követően a túlvilági erők továbbra is Linda nyomában vannak, megnövekedett erejüknek köszönhetően pedig immár képesek arra is, hogy akár fényes nappal magukkal rántsák hősünket a Distorted Reality néven emlegetett, torz párhuzamos dimenzióba, ahol egyrészt Linda szellemvadász ereje hatástalan, ellenfelei pedig kivétel nélkül hús-vér formát is ölthetnek.
Ez játékmenet szempontjából két fontos változást eredményezett a Dreadout 2-ben: egyrészt a játék több része is nappali helyszíneken játszódik, ahol viszonylagos biztonságban érezhetjük magunkat, másrészt az első részből ismerős fényképezgetés ugyan időről-időre felbukkan, sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak a Silent Hill-szériát idéző, Distorted Realityben játszódó szegmensek, ahol kameránk vakujával mindössze elkábítani tudjuk az életünkre törő, kifacsart teremtményeket, majd egy közelharci fegyverrel kaszabolhatjuk le őket, bizonyos ellenfelek esetében pedig muszáj elrejtőzni, lopakodni. Ezek a részek szerencsére nem mentek a hangulat rovására – a Dreadout 2 továbbra is iszonyatosan nyomasztó, ráadásul az első részhez hasonlóan továbbra is üde színfolt, hogy ellenfeleit elsősorban az indonéz folklór kevésbé ismert, színes tárházából meríti.
Frusztráló rémisztgetés
A legfőbb problémák sajnos a megvalósítás terén jelentkeznek. A Dreadout 2 helyszínei jóval lineárisabbak, mint az első részben, ám továbbra is könnyű néha akár percekig bolyongani rajtuk. Nagyobb gond a játékmechanikák változása: mivel a fényképezős szellemvadászat mellett megjelentek lopakodós, illetve közelharci részek, a fejlesztőknek vadiúj elemeket kellett megvalósítaniuk – és ez sajnos nemhogy nem sikerült hibátlanul, helyenként igen frusztráló szegmenseket eredményezett. A gondot az alábbi módon tudom a legjobban megfogalmazni: a Dreadout 2 előbb bemutat egy új játékmechanikát, majd pár perccel később egy olyan helyzetbe hoz, ahol ezt vagy már-már mesteri precizitással kell végrehajtani, vagy nem is működik megfelelően.
Ezzel rögtön az első főellenfélnél szembesülnöm kellett, akit az első részből ismert kamerás módszerrel kellett volna levadásznom, viszont mivel a harc egy szinte átláthatatlanul füstös, szűk teremben játszódott, a boss pedig képes volt akár a terem túlsó végéből indítani egy kivédhetetlen támadást, nem túlzok, ha azt mondom, hogy majdnem félórámba és durván öt próbálkozásomba telt legyűrni ezt a részt. Ráadásul úgy, hogy a végén a legaljasabb módszert alkalmaztam – közel maximumra húztam fel a játék fényerejét, az effekteket és árnyékokat levettem a legalacsonyabb opcióra, csalásom ellenére pedig ugyan még mindig egy iszonyatosan frusztráló harc volt, legalább követni tudtam, hogy hol van és honnan készül támadni a rém. Az ehhez hasonló unfair, indokolatlanul nehéz pillanatok pedig valamilyen formában visszatérő jelenséggé váltak szinte minden fejezet során.
Ezért kár, ugyanis a frusztráló, rosszul megtervezett harcok és bujkálós részek ellenére a Dreadout 2 az első rész méltó utódja. Egy nagyon jó hangulattal, érdekes történettel megáldott túlélőhorror. Játékmenet, letisztultság terén azonban sokkal többet lehetett és kellett volna letenni az asztalra, így a második rész legalább annyira, ha nem még inkább rétegjáték, mint az elődje, és számtalan erénye ellenére valószínűleg nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését. Ettől függetlenül továbbra is kíváncsi vagyok, hogy a Digital Happiness hogyan folytatja majd Linda történetét, és bízom benne, hogy összejön legalább egy harmadik rész, esetleg néhány spinoff kíséretében.
