Kétszázezer darab eladott példány az első részből elég szép teljesítmény, főleg akkor, ha hozzáveszem azt, hogy mennyire pofátlanul keveset kaptak a játékosok a pénzükért cserébe. A fejlesztők, látva az eladási mutatókat, örömükben felvásárolgatták egymást, és megalakult a Wanadoo Edition, így új névvel és újult erővel vághattak neki a második rész elkészítésének.
Első ránézésre nem volt nehéz dolguk, hiszen az előző résszel nem volt különösebb gond: korrekt kalandjáték, sötét történettel, hangulattal, ami remekül igazodott a Drakula kultuszhoz. Amiért viszont joggal húzhatták a szájukat a játékosok, az a mennyiség volt: arcpirítóan kevés karakter, zene, játékidő, rejtvény, mindennek tetejébe semmi kihívást nem nyújtott, hiszen se meghalni, se elakadni nem lehetett benne. Más kalandjátékokban az intró alatt történik annyi minden, mint itt az egész játék alatt. Érthetetlen, hisz látszott, hogy tudnak valamit a fejlesztők, mutatja ezt az említett 200 ezres szám is. Viszont, hogy megcáfoljam kicsit a fentebb leírtakat, azért olyan nyugodtan mégsem dőlhettek hátra a srácok egy „bővítünk rajta egy kicsit, aztán mehet a gyártószalagra” kíséretében, ugyanis a nép nem örülne egy olyan folytatásnak, ami gyakorlatilag annyiban különbözik az első résztől, hogy eggyel több karakter és használható tárgy van hozzá pluszban. Ezen tények ismeretében lássuk akkor, hogy mit is nyújt ez a rész!
Rögtön induláskor megkapjuk a már megszokott animációt, ezúttal logikusan az első rész záró képsorait, vagyis Jonathan bosszút esküszik, és mihelyst Londonba ér, nekilát, hogy beteljesítse azt a végzetet, amit a sztoriírók szántak neki (ezt a kis bejátszást láthattuk már az előző rész végén is egyébként). Aztán kapunk egy új videoanyagot is: Drakula az egyik csatlósának summázza, hogy Jonathan megszökött, de nem kell csüggedni, mert közel a győzelem órája. Látunk még egy őrültet is (Hopkins), ám a közte és a gróf között kialakuló sejtelmes párbeszédből nem fogunk semmit se kideríteni, hogy mégis mi folyik itt.
Ezután érkezünk a menübe, ami megint ugyanolyan arcpirítóan puritán, mint amit már megszokhattunk az első részben; még egy flashjátéknál is volt/van „beállítások” funkció... Pedig 2000-ben nem is volt még válság, ami esetleg indokolná ezt a fajta spórolást. Csak egyetlen menekülési utunk maradt (ha nem vesszük figyelembe a Kilépést), az „Új játék” opció. Ezt választva újabb animáció bukkan fel, ami röviden vázolja, hogy merre is kezdjük majd a nyomozást és a többi, és a többi. Gyorsan hozzáteszem, hogy ezek a kis bejátszások képezik a játék legjobb elemét: remekül kötik össze a helyszíneket, cselekvéseket, valamint gördítik előre a történetet. Nincs változás ezen a téren, de nem is volt rá szükség.
A másik ismerős elem a grafika lesz. Renderelt hátterek között fogunk belső nézetben kattintgatva haladni, valamint tárgyakat használni. Ugyanaz a motor, ugyanazok a felemás, néhol csúnya, néhol szép textúrák. Mondjuk egy év alatt nem vártam csodát, de legalább frissíthették volna a repertoárt az urak, hiszen az első részben se volt már odaverős. Itt azért már kezdtem azt hinni, hogy bizony másodszor is átvágtak minket azon a bizonyos palánkon, de lassacskán csak rábukkantam új dolgokra is.
Tessék kapaszkodni: immár kombinálhatjuk is a tárgyakat egymással, éljen-éljen! Gyufát a gyertyával, majd ezt az égő gyertyát rá a tartóra, és lőn világosság. Mondjuk időnként feleslegesnek éreztem ennyire szétbontani a folyamatokat, de üsse kő, legalább ennyivel is többet járatjuk a szürkeállományunkat (mondjuk úgy pár ezredmásodperccel tovább). Sőt, vannak igazán szellemes és jópofa kombinációk is, mint gyufásdoboz plusz kockacukor és hasonlók. Már ezekből a kombinálgatásokból is ki lehet találni, hogy maga a játék sokkal nehezebb lett. Talán a legékesebb példa erre az, hogy ebben a részben már simán elhalálozhatunk: Drakula szépséges vérfarkasai, valamint csatlósainak túlnyomó része azon mesterkedik, hogy idő előtt megpillantsuk a Game Over feliratot. A trükk csupán annyi, hogy ezek a találkozások mind időkorlátosak, tehát ha túl lassúak vagyunk, és nem jönnénk rá, hogy miként kell kicselezni az aktuális gonoszt, akkor bizony halál lesz a jutalmunk. Ezen túlmenően pár feladat is időhöz kötött, így sokszor kell észnél lennünk, és/vagy mentenünk.
A feladványokról, fejtörőkről is elmondható, hogy a készítők pár fokkal megemelték a nehézségi szintet, sőt, néha még át is estek a józan paraszti ész határán, de aki odafigyel MINDENRE (!), az fél kézzel is boldogul fog. Ez utóbbi mondatot viszont tessék szó szerint értelmezni, ugyanis van egy tárgy, amit ha nem veszünk fel az elején, akkor bizony csúnya meglepetés érhet a játék végén. Nagyon cseles húzás, annyi szent...
Az első rész egyik legfájóbb pontja volt, hogy alig voltak NPC-k (értsd: nem játékos karakterek), akikkel kényszeredetten kapcsolatba kerültünk, így segítve az előrehaladásunkat a történetben. Jelentem, a helyzet változatlan, ugyanis ezúttal se léphetünk több emberrel interakcióba, mint a múltkor. Számokban kifejezve ez három főt jelent (kettő új, egy régi arc), ami kalandjátékszinten (és úgy minden szinten) egyenlő a nullával, talán még kicsit alatta is van, s ugyanúgy, mint a múltkor, most is a teszt elején már említett animációk és szinkronhangok javítanak valamennyit ezen a siralmas helyzeten. A színészek kihozták a maximumot, mind az angol, mind a magyar változatban; különösen tetszett, amikor találunk egy naplót, és mindig annak a hangját halljuk narrátorként, akié eredetileg a könyvecske. Ám az továbbra is érthetetlen számomra, hogy miért nem lehetett még több karaktert, ezáltal több szálat beleszőni a történetbe. Nem kicsit növelte volna meg a játékidőt, valamint a bolyongásunkat a különböző helyszíneken.
Hiszen helyszín van bőven. Látogatást teszünk egy régi családi házban, csatornákban, egy elmegyógyintézetben, temetőkben, és a sors különös akaratából Erdélyben is. Csak hab a tortán, hogy rengeteg helyet többször is meglátogatunk, és ilyenkor újabb lehetőségek tárulnak fel előttünk. Elmondható tehát, hogy ezen a téren is odatették magukat a fejlesztők.
Summázva az eddig leírtakat azt kell mondanom, hogy most jóval többet kaptunk, mint a múltkor, sőt helyenként még pár remek ötlettel is találkoztam, de azért lehetett volna még pakolgatni bele egyet s mást, példának okáért még több karaktert. Mennyivel jobban jártunk volna, ha egy ilyen szintű tartalmas első részt kapunk annak idején, akkor most még lehetne tovább fokozni a dolgokat!
A játék során akadnak szép pillanatok, amik egy igen komoly kalandjáték képét festik elénk, ám ott a sötét oldal, ami mételyként húzta vissza mind a két részt az örökre emlékezetes címek közül. Én azt mondom, hogy kicsit kár érte, ugyanis sokra vihette volna, ám így csak egy próbálkozó, aki ugyan célba ért, de legalább egy kör hátránnyal. Egyszer azonban mindenképp érdemes nekiállni, hogy ilyet is lássunk. Bajunk nem származik belőle...
Első ránézésre nem volt nehéz dolguk, hiszen az előző résszel nem volt különösebb gond: korrekt kalandjáték, sötét történettel, hangulattal, ami remekül igazodott a Drakula kultuszhoz. Amiért viszont joggal húzhatták a szájukat a játékosok, az a mennyiség volt: arcpirítóan kevés karakter, zene, játékidő, rejtvény, mindennek tetejébe semmi kihívást nem nyújtott, hiszen se meghalni, se elakadni nem lehetett benne. Más kalandjátékokban az intró alatt történik annyi minden, mint itt az egész játék alatt. Érthetetlen, hisz látszott, hogy tudnak valamit a fejlesztők, mutatja ezt az említett 200 ezres szám is. Viszont, hogy megcáfoljam kicsit a fentebb leírtakat, azért olyan nyugodtan mégsem dőlhettek hátra a srácok egy „bővítünk rajta egy kicsit, aztán mehet a gyártószalagra” kíséretében, ugyanis a nép nem örülne egy olyan folytatásnak, ami gyakorlatilag annyiban különbözik az első résztől, hogy eggyel több karakter és használható tárgy van hozzá pluszban. Ezen tények ismeretében lássuk akkor, hogy mit is nyújt ez a rész!
Mint a régi szép időkben
Rögtön induláskor megkapjuk a már megszokott animációt, ezúttal logikusan az első rész záró képsorait, vagyis Jonathan bosszút esküszik, és mihelyst Londonba ér, nekilát, hogy beteljesítse azt a végzetet, amit a sztoriírók szántak neki (ezt a kis bejátszást láthattuk már az előző rész végén is egyébként). Aztán kapunk egy új videoanyagot is: Drakula az egyik csatlósának summázza, hogy Jonathan megszökött, de nem kell csüggedni, mert közel a győzelem órája. Látunk még egy őrültet is (Hopkins), ám a közte és a gróf között kialakuló sejtelmes párbeszédből nem fogunk semmit se kideríteni, hogy mégis mi folyik itt.
Ezután érkezünk a menübe, ami megint ugyanolyan arcpirítóan puritán, mint amit már megszokhattunk az első részben; még egy flashjátéknál is volt/van „beállítások” funkció... Pedig 2000-ben nem is volt még válság, ami esetleg indokolná ezt a fajta spórolást. Csak egyetlen menekülési utunk maradt (ha nem vesszük figyelembe a Kilépést), az „Új játék” opció. Ezt választva újabb animáció bukkan fel, ami röviden vázolja, hogy merre is kezdjük majd a nyomozást és a többi, és a többi. Gyorsan hozzáteszem, hogy ezek a kis bejátszások képezik a játék legjobb elemét: remekül kötik össze a helyszíneket, cselekvéseket, valamint gördítik előre a történetet. Nincs változás ezen a téren, de nem is volt rá szükség.
Valami változik, de Drakula mindig örök
A másik ismerős elem a grafika lesz. Renderelt hátterek között fogunk belső nézetben kattintgatva haladni, valamint tárgyakat használni. Ugyanaz a motor, ugyanazok a felemás, néhol csúnya, néhol szép textúrák. Mondjuk egy év alatt nem vártam csodát, de legalább frissíthették volna a repertoárt az urak, hiszen az első részben se volt már odaverős. Itt azért már kezdtem azt hinni, hogy bizony másodszor is átvágtak minket azon a bizonyos palánkon, de lassacskán csak rábukkantam új dolgokra is.
Tessék kapaszkodni: immár kombinálhatjuk is a tárgyakat egymással, éljen-éljen! Gyufát a gyertyával, majd ezt az égő gyertyát rá a tartóra, és lőn világosság. Mondjuk időnként feleslegesnek éreztem ennyire szétbontani a folyamatokat, de üsse kő, legalább ennyivel is többet járatjuk a szürkeállományunkat (mondjuk úgy pár ezredmásodperccel tovább). Sőt, vannak igazán szellemes és jópofa kombinációk is, mint gyufásdoboz plusz kockacukor és hasonlók. Már ezekből a kombinálgatásokból is ki lehet találni, hogy maga a játék sokkal nehezebb lett. Talán a legékesebb példa erre az, hogy ebben a részben már simán elhalálozhatunk: Drakula szépséges vérfarkasai, valamint csatlósainak túlnyomó része azon mesterkedik, hogy idő előtt megpillantsuk a Game Over feliratot. A trükk csupán annyi, hogy ezek a találkozások mind időkorlátosak, tehát ha túl lassúak vagyunk, és nem jönnénk rá, hogy miként kell kicselezni az aktuális gonoszt, akkor bizony halál lesz a jutalmunk. Ezen túlmenően pár feladat is időhöz kötött, így sokszor kell észnél lennünk, és/vagy mentenünk.
A feladványokról, fejtörőkről is elmondható, hogy a készítők pár fokkal megemelték a nehézségi szintet, sőt, néha még át is estek a józan paraszti ész határán, de aki odafigyel MINDENRE (!), az fél kézzel is boldogul fog. Ez utóbbi mondatot viszont tessék szó szerint értelmezni, ugyanis van egy tárgy, amit ha nem veszünk fel az elején, akkor bizony csúnya meglepetés érhet a játék végén. Nagyon cseles húzás, annyi szent...
London, a kihalt város
Drakula ismét magyarul
Az első részhez hasonlóan a második is szinkronizálva jelent meg hazánkban a Travelbox Hungária Kft.-nek köszönhetően. A főbb szerepekben megmaradtak a már megszokott hangok: Seder Gábor (Jonathan Harker), illetve F. Nagy Erika (Mina/Dorkó /torzítva/).
Hiszen helyszín van bőven. Látogatást teszünk egy régi családi házban, csatornákban, egy elmegyógyintézetben, temetőkben, és a sors különös akaratából Erdélyben is. Csak hab a tortán, hogy rengeteg helyet többször is meglátogatunk, és ilyenkor újabb lehetőségek tárulnak fel előttünk. Elmondható tehát, hogy ezen a téren is odatették magukat a fejlesztők.
Itt a vége, karót a szívbe!
Summázva az eddig leírtakat azt kell mondanom, hogy most jóval többet kaptunk, mint a múltkor, sőt helyenként még pár remek ötlettel is találkoztam, de azért lehetett volna még pakolgatni bele egyet s mást, példának okáért még több karaktert. Mennyivel jobban jártunk volna, ha egy ilyen szintű tartalmas első részt kapunk annak idején, akkor most még lehetne tovább fokozni a dolgokat!
A játék során akadnak szép pillanatok, amik egy igen komoly kalandjáték képét festik elénk, ám ott a sötét oldal, ami mételyként húzta vissza mind a két részt az örökre emlékezetes címek közül. Én azt mondom, hogy kicsit kár érte, ugyanis sokra vihette volna, ám így csak egy próbálkozó, aki ugyan célba ért, de legalább egy kör hátránnyal. Egyszer azonban mindenképp érdemes nekiállni, hogy ilyet is lássunk. Bajunk nem származik belőle...
