Ó, a karácsony varázsa! Mikor együtt a család, szépen meg van terítve az asztal, sorakoznak a finomabbnál finomabb ételek és sütemények, az ünnep bája pedig átjárja a meghitt, fenyő illattal teli hangulatot. Mit csinálok én ilyenkor? Naná, hogy egy új horrorjátékkal tépázom az idegrendszeremet! A Don’t Be Afraid az ingyenesen letölthető The First Toy DLC-vel már nyáron bepillantást engedett rémisztő világába – ez egyfajta prológusként is felfogható –, majd december közepén megérkezett a teljes verzió, immár alcím nélkül.
Több emeletnyi horror
A sztori nincs túlgondolva. Főszereplőnk David, egy 11 éves kisfiú, akit elrabol egy pszichopata (Mr. Franklin, akinek a kedves teknőshöz szerencsére semmi köze), és fogságban tartja a saját, többszintes házában. A mentálisan láthatóan torzult sorozatgyilkos ráadásul egy beteges játékot is kitalál, csak úgy szórakozásból. Ennek örömére röviddel ébredésünk után már kulcsokat keresgélünk, és feladványokat oldunk meg, miközben Mr. Franklin hangszórókból beszél hozzánk a creepy hangján. A kezdeti útkeresést aztán a második nagyobb helyszínen kiegészíti a menekülés és rejtőzködés, ugyanis feltűnik a színen elrablónk magas, és nem kevésbé elmeroggyant testvére, aki instakillez, amint elkap. Innentől a klasszikus – és mondhatni filléres – menekülős indie horrorjátékokra emlékeztető stílus érvényesül, azaz a továbbjutáshoz vezető ajtókhoz ugyanúgy kulcsokat kell találnunk, csak épp már valaki (rendszerint az egyik családtag) vadászik is ránk a félhomályban.
Szerencsére mindez nem folyamatos, ugyanis kapunk „nyugisabb”, csak a feladatmegoldásra koncentráló, sőt visszaemlékezős részeket is. A történet kibogozásában a felszedhető jegyzetek segítenek (innen tudhatjuk meg például azt is, hogy Mr. Franklin biológia tanár volt), de jó pár ezek közül is borzasztóan sokkolóra sikerült. Tekintve, hogy egy 11 éves kisgyerekkel játszunk, a Don’t Be Afraid követhetné akár az Among The Sleep „finoman rémisztgetős” irányvonalát is, de hamar kiderül, hogy nem mi vagyunk a félkegyelmű család első áldozata. Más gyerekek végzetéről nem csupán olvashatunk, de néha hallhatjuk is őket az audio kazetták formájában. És ez az a pont, ahol a játék átlép egy bizonyos határt. Már a 2Dark is meglehetősen vékony jégen táncolt a gyermekrablásokkal, pedofilokkal és sorozatgyilkosokkal, de a Don’t Be Afraid erre is rátesz egy lapáttal, hiszen konkrétan kínzásokról és egyéb szörnyűségekről olvashatunk, annak a tudatában, hogy az áldozatok velünk egykorú gyerekek lehettek.
Ez már nekem is sok(k)!
A játékmenet egyébként semmi újdonsággal nem szolgál. Tarthatunk a kezünkben gyertyát, ami ad némi fényforrást a sötét helyeken, de például számomra érthetetlen módon sem az ajtókat nem tudjuk becsukni magunk után, sem a szekrényekbe nem bújhatunk be – ez különösen idegesítő, ha épp nyomunkban van az egyik őrült családtag. Háromféle befejezést érhetünk el, de bevallom, nekem már egy is bőven elég volt. Nem félelmetes a cucc (bár néha megpróbál jumpscare-klisékkel ijesztgetni), inkább túltolt módon elvont és rettenetesen nyomasztó. A stáblista alatt az az érzésem támadt, hogy minél előbb ki akarok lépni ebből a mocsokból, mert annyira szándékosan erőszakos és hatásvadász az egész, hogy inkább taszítja az embert, mintsem arra ösztönzi, hogy a végére érjen a vérfagyasztó rémálomnak. Lehet, hogy sikerült pont a legrosszabb befejezést kifognom, de amikor ennyi megpróbáltatás után Mr. Franklin ott áll teljes életnagyságban, és közli, hogy nyugodjunk meg, majd ő gondját viseli oszló holttestünknek, ott nálam elpattant az a bizonyos cérna. Egy videójáték feszegetheti a határokat – mint például tette azt az Outlast 2 a vallásfanatizmussal –, de van egy pont, amit már az én gyomrom sem képes bevenni. A Don’t Be Afraid pedig nálam túlment ezen.
