Dishonored teszt

Kis sarkítással 2012 kinevezhető annak az évnek, mikor régi klasszikusok, talán már elfelejtett sorozatok támadnak fel. Szinte még fel sem ocsúdtunk az XCOM múlt havi diadalmenetéből, már csak arra tudunk gondolni, hogy jövőre érkezik a megreformált Tomb Raider, a posztapokaliptikus szerepjátékoknak életet adó Wasteland folytatása, és talán az a Thief 4 is, amiről továbbra is csak annyit tudni, hogy létezik. Az Eidosnak azonban biztos, hogy fel kell kötnie a felkötnivalót, mert a Dishonored feladja a leckét a lopakodós játékoknak, hiszen gond nélkül kiadhatná magát az új Thiefnek is.

EGY ORGYILKOS NAPLÓJA

Egy kés sok mindenre használható. Lehet vele kenyeret szelni, állatok bőrét, húsát lefejteni, embereket ölni, birodalmakat összeroppantani. Amíg Ferenc Ferdinánd lemészárlása egy egész világot perzselt fel, addig Dunwall császárnőjének halála csak a helyi politikai elit, illetve az orgyilkossággal megvádolt testőr, Corvo életét kavarja fel --- utóbbiét igen alaposan, elvégre nem éppen mindennapi esemény, ha valakit hazaárulásért és gyilkosságért csuknak börtönbe, hogy idővel a bitófán feleljen a tetteiért. Csakhogy Corvo ártatlan: a galád tettet nem ő, hanem titokzatos álarcosok követték el, természetesen azért, hogy az uralkodói székbe egy új érdekcsoport költözzön. Azzal azonban senki, talán még a láncra vert rab sem számolt, hogy megúszhatja a kivégzést, sőt, még a bosszúra is esélye nyílik.

Corvo leszámolása a legkevésbé sem ártatlan vagy épp önkéntes: a megbízásokat egy ellenálló csoporttól kapja, akik már az első percekben tisztában vannak a testőr ártatlanságával, ők maguk pedig szentül hiszik, hogyha a megfelelő időben, a megfelelő helyen csapnak le, akkor nemcsak a császárnő lányát, a trónörököst tudják a trónra juttatni, de új életet is lehelhetnek az omladozó birodalomba. Dunwall ugyanis az élhető városok listáján a legkevésbé sem szerepelne előkelő helyen. Már az sem éppen szerencsés, hogy egy véres kezű diktátor kezében van a hatalom, de a helyzetet csak súlyosbítja a még mindig aktív pesti járvány, illetve a fertőzést teljes erőbedobással terjesztő patkánysereg, amely időközben az emberhúsra is rákapott, így a rágcsálók hordákban cikázva ugranak rá bárkire, hogy éles fogaikkal a szerencsétleneket másodpercek alatt, elevenen falják fel.

MESTERSÉGEM CÍMERE

Túlzás nélkül állítható, hogy Dunwall a Dishonored csúcspontja: rémisztő ridegsége olyan perverz gyönyört áraszt, amit mindenki örömmel tudna a saját kreálmányának tudni -- ennyire kreatív, ennyire egyedi világ kevés született abban a pár évtizedben, mióta videojáték a videojáték. A várost a tizennyolcadik század végének ipari forradalma, illetve a dickensi regények ihlették: a téglafalú, hatalmas homlokzatú sorházak és gyártelepek, az eget bemocskoló és elrondító, hatalmas fekete füstpamacsokat köpködő kémények, a drapériával, hatalmas lépcsőfordulókkal megtűzdelt épületbelsők akár a Twist Olivér díszleteként is funkcionálhatnának. Van azonban több olyan egyedi, sosem látott, más stílusokból kölcsönzött motívuma, melyek egybegyúrása annyira különös, annyira páratlan, hogy egyszerűen csak imádni lehet. Ilyen az alapszintű, csak a legbeavatottabbak számára elérhető mágia, vagy az a technikai fejlettség, amely ismeri ugyan az elektromosságot, de az energiát mégsem innen, hanem hatalmas, több tízméteres bálnák zsírjából nyeri. A bálnazsír úton-útfélen jelen van: az éjjeliszekrények és az utcai lámpák szívében, a hadigépekben, a betolakodókat távol tartó kerítéseknél és érzékelőknél, illetve azokban a masinákban, melyekből Corvo leghasznosabb fegyverei kerülnek ki.

Akad belőlük bőven: mennyiségre az arzenál ugyan visszafogott, de az egyes típusok annyira eltérő mód viselkednek, olyan sajátos működési mechanizmusuk van, hogy a felhozatal szűkössége miatt nem nagyon lehet panaszkodni. Mivel a Dishonored egyértelműen a Thiefből hajtott ki, ezért adja magát, hogy nincs is szüksége tengernyi fegyverre, high-tech eszközökre, elvégre a játék akkor tud igazán kibontakozni, ha lassan közelítenek hozzá, a lopakodást, az ellenfelek kikerülését, az alternatív útvonalak megtalálását helyezve előtérbe az eszement, teljesen ésszerűtlen, a legkevésbé sem hatékony vérontás helyett.

DA VINCI UTÁN SZABADON

Corvo védtelennek természetesen a legkevésbé sem védtelen: jobb kezében mindig ott lesz a kardja, amivel szemből komoly csapásokat, hátulról pedig végtelenül csendes kivégzéseket tud bevinni. Baljában viszont ennél jóval több dolog is megfordulhat: lehet egy hangos, de a munkáját mindig maradéktalanul elvégző pisztoly, vagy egy szűkszavú, de a kevéske lőszer miatt komoly stratégiázást igénylő nyílpuska. Utóbbi kettő közös tulajdonsága az eltérő lőszertípusok használata. Habár lőporral kizárólag gyilkolni lehet, az íjvesszőkkel már jelentősen kibővül a lehetőségek tárháza. Az éles, acél végű darabok fejre vagy testtájékra célozva általában azonnali halált hoznak, de létezik belőlük lánggal felvértezett, gyors tüzet csiholni képes variáns is. A leglimitáltabb, és éppen ezért a legfontosabb és leghasznosabb az altatólövedék, amely ha titokban csattan bele az áldozat testébe, azonnali álmot hoz, de egy kisebb fejlesztéssel még csata közben is szundira tudja küldeni a célpontokat.

Egy biztos: esztelenül elpazarolni a lőszert egyáltalán nem kifizetődő, pusztakézzel boldogulni a Dishonored világában a szokásosnál is nehezebb feladat, az utánpótlás megvásárlása pedig súlyos pénzekbe kerül. Már az altatólövedékek rendes beosztása is komoly kihívást rejt, hát még ha azt is számba vesszük, hogy hatalmas a túlerő, ellenfélből mindig több van, mint töltényből, a mészárlás, a gyilkolás pedig egyáltalán nem kifizetődő. Nemcsak a végső befejezés lesz sötétebb, de alapjaiban szakad ki valami rendkívül fontos a játékmenetből – a titokzatosság és a profizmus, az érzés, hogy itt a főhős egy orgyilkos, aki lesből támad, nem hagy maga után nyomot, és igyekszik úgy elvégezni a feladatát, hogy nem kelt feltűnést. Melyik a jobb: úgy bejutni a legfőbb felvigyázó irodájába, hogy sikerül kicselezni több épületnyi, több sorfalnyi őrt, vagy berontani, és mindenkit halomra mészárolni, miközben egy sziréna vijjogása felveri az egész várost?

Ez a kép, vagyis a lehetetlen teljesítése szinte az összes pályát körbelengi. Bár küldetésből alig kilenc darab van, egy-kettőt leszámítva mindegyik meglehetősen terebélyes, sok titkot rejtő helyszínt biztosít, amiket nemcsak megéri, de színtiszta élvezet újra és újra végigjátszani, kipróbálva az összes létező megoldási lehetőséget. A ránk váró területek a puszta méretüket tekintve nem túl nagyok, nem kell kilométereket gyalogolni rajtuk, és térképre sem lesz szükség a kiismerésükhöz, viszont annyi alternatív útvonalat, apróbb-nagyobb felfedeznivalót rejtenek, hogy egyszerűen részegítő minden zegzugot bejárni. Ráadásul a felfedezés rendkívül hasznos is, mert az összes feladat többféleképpen teljesíthető -- legalább három különböző módon lehet bejutni a látszólag megközelíthetetlen erődítményekbe. A visszafogott mennyiségért a témaválasztás terén tapasztalható változatosság is kárpótol, mert a börtönszökés, illetve a birodalom központjának meghódítása ugyan adja magát, de az álarcosbálba való bejutás, vagy a szeszfőzde kikémlelése már nem ennyire kézenfekvő ötlet, ha küldetést kell megálmodni.

És, hogy milyen lehet egy alternatív megoldás az adott küldetésre? Szinte bármilyen. Be lehet jutni a főbejáraton, ha valaki nem veti meg a gyilkolást, de kikémlelhető és kihasználható a rosszul őrzött hátsó bejárat, a védtelenül hagyott ereszcsatorna, sőt, akár még a patkány méretű szellőzőjáratokban is lehet kóvályogni... patkányként.