Ne gondoljátok, hogy most leírom nektek az egész Isteni színjátékot, csak a megfelelő hangulat megalapozására gépeltem be ide ezt a pár sort Dante művéből. Mivel nem volt kedvem újra himnuszokat s ódákat zengeni a Blizzard profizmusáról és arról, hogy amihez nyúlnak, az arannyá változik, ezért választottam ezt az idézetet a mű harmadik énekéből, melyben a Pokol kapuját mutatja be a szerző, de akár lehetne az óriáskiadó 2000-ben megjelent játékának beharangozója is. Hogy melyik ez a játék? Nos, ha ezt kérdezed, akkor mielőtt tovább olvasnád a cikket, rohanj el a legközelebbi szoftverboltba, és kérd az eladótól a Diablo II-t!
Gondolatébresztő
Belépve a játékba ismerős, nosztalgikus élmények kerítik hatalmukba azt a játékost, aki valaha játszott az első résszel. A főmenüben felcsendülő zene eszünkbe juttatja azokat a pillanatokat, amikor félelmet nem ismerve, vakmerően meneteltünk egyre mélyebbre és mélyebbre Diablo birodalmában, hogy véget vessünk annak a temérdek szenvedésnek, melyet e lény okozott az emberiségnek. Amint a tábortűz fénye megvilágítja a mindenre elszánt harcosok sziluettjét, már csak ránk vár a feladat, hogy az 5 karakter közül kiválasszuk azt az egyet, melyet irányítani fogunk kalandjaink során. Lássuk, miben különböznek egymástól a választható kasztok!
Diablózni jó?
Először is tisztázzunk valamit: a Diablo II nem szerepjáték, akiknek ilyen elvárásai vannak, azok válasszák inkább a Baldurs Gate sorozat valamelyik epizódját! A Diablo II nem több, mint egy önfeledt kalandozást és szörnyvadászatot biztosító akciójáték, és valljuk meg őszintén, ennek maradéktalanul meg is felel. Mint azt már fentebb említettem, a játék fő célja a gonosz legyőzése, ám ez nem megy ilyen könnyen. Négy véletlengenerált területen keresztül kell átkaszabolnunk magunkat az életünkre törő bestiák tömegein, valamint teljesíteni a pályánkénti 6-6 küldetést, melyek megoldásában a minitérkép óriási segítséget jelent, így szinte lehetetlen elakadni a játékban. (Ezek közül csak az utolsó terület a kivétel, hiszen ott csak 3 missziót kapunk.) Minden pályarészen változatos lényeket kell kardélre (vagy tűzlabdavégre) hánynunk, valamint a szintek végén egy-egy mini boss-szal is meg kell küzdenünk, hogy végül eljussunk minden démonok urához, Diablóhoz.
Persze, ha csak ennyi lenne a feladatunk, akkor meglehetősen hamar ráunnánk a játékra. A megölt ellenfelek után tapasztalati pontot kapunk, melyből bizonyos mennyiséget elérve szintet lépünk. Ilyenkor 5 pontot oszthatunk szét alapképességeink között, így megnyitva a lehetőségét egyre erősebb páncélok, fegyverek és egyéb tárgyak használatának, valamint kapunk egy képességpontot is, mellyel egyedi úton fejleszthetjük karakterünket egyre feljebb és feljebb haladva a képességfán. (A képességfa rendkívül aprólékosan kidolgozott fejlődési rendszer, melyen egyre erősebb képességek nyílnak meg kalandjaink során.) És ez itt a kulcsszó: tárgyak! Már az első részbe is temérdek cuccot préseltek bele a fejlesztők, ám ezt a számot a második epizódra sikerült megtöbbszörözniük. Megjelentek például az övek. Ezekbe varázsitalokat pakolhatunk, melyek számát szintén megnövelték, hiszen a megszokott mana- és életerőlötty mellett találhatunk méregtelenítő és állóképesség-visszaállítókat is, bár ezek jelentősége igencsak megkérdőjelezhető. (Viszont rendkívül jó ötletnek bizonyult a futás opció bevezetése, ezzel is felgyorsítva a területeken történő közlekedést.)
A különböző tárgyak bemutatására nem fecsérelném a szót, hiszen azzal egy egész cikket meg lehetne tölteni, így csak röviden. A cuccokat 5 féle színben lelhetjük fel a pályákon (illetve szörnyekben) szétszórva. A leggyakrabban előforduló, s ebből fakadóan a legértéktelenebbek a fehér és a kék tárgyak. Előbbiek semmilyen extra tulajdonsággal nem rendelkeznek, míg utóbbiak a gyengébb varázstárgyak közé tartoznak, melyeket használat előtt azonosítani kell. (Szintén jó ötlet a teleport és identify tekercsek tárolására szolgáló könyv.) Annál ritkábbak viszont a zöld és sárga felszerelések, melyek már a használhatóbb kategóriába tartoznak, különösen, ha a zöld tárgyakból összegyűjtjük a teljes szettet, ezzel is különféle bónuszokat előcsalogatva. Viszont, amikkel csak szökőévente fogunk összeakadni, azok az aranyszínű tárgyak, melyek rendkívül tápos felszerelések és rengeteg képességet adnak. Egyes felszerelések lyukasak, melyekbe (öt különböző finomsági fokozattal rendelkező) ékköveket pakolva extra sebzést, védelmet, mágiaellenállást érhetünk el.
Mindent összevetve a tárgyak rendszere jól működik, és ez adja a hasonló típusú játékok sava-borsát, tehát kijelenthetjük, hogy ilyen szempontból nézve: Diablózni jó!
Szép új világ
Nehéz objektíven írni a játék képi világáról így hat év távlatából, hiszen ez idő alatt már kijött egy kiegészítő is hozzá, amely jelentősen megdobta a látványvilágot, és nem utolsósorban azóta rengeteget fejlődött a technika. A lényeg, hogy a fejlesztők szakítottak az első rész koncepciójával, mely szerint egyre mélyebbre kellett hatolnunk a katakombákban és a pokol mélységes bugyraiban. A második részben már különálló területeket kapunk, melyek kidolgozottsága és minősége sajnos meglehetősen hullámzó. A sivatagos pályára senkinek nem lehet egy szava sem (csakúgy, mint a barlangrendszerekre és földalatti járatokra), hiszen meggyőző fényeffekteket, szép ölnivaló, böszme szörnyeket kapunk, viszont a dzsungeles pályát szinte valamennyi játékos még a háta közepére sem kívánná rusnya színeivel, összemosódott tereptárgyaival, és mindenki által gyűlölt, ide-oda rohangáló köpőcsöves szörnyecskéivel, melyek sokszor a hajkitépés fázisába sodorják a türelmetlenebb, futkosást utáló játékosokat. Ezek után már csak hab a tortán, hogy a felbontást sem tornázhatjuk a nem éppen tűélesnek mondható 640x480 fölé. (Ezt a hiányosságot a fejlesztők orvosolták egy, a már megszokottan magas szintet képviselő kiegészítőben.)
Viszont, amivel maradéktalanul elégedettek lehetünk, azok az átvezető animációk. Azt hiszem, ezekről felesleges dicshimnuszokat zengenem, hiszen aki látta őket úgysem feledi, amíg él, a többieknek pedig hiába próbálnám leírni azt a katarzishoz közeli állapotot, melyet ezeknek a kisfilmeknek a megtekintése nyújt. Csak egy elcsépelt kifejezés jut róluk eszembe: fantasztikus.
A hanghatásokra és a zenére nagy feladat hárult, hogy visszaadjon valamit abból a hangulatból, amit a silány minőségű grafika elvett, és ez szerencsére sikerült is neki. Véleményem szerint egy jó játékzene legyen vagy kiemelkedően jó, hogy a legbotfülűbb játékos is felkapja rá a fejét, vagy illeszkedjen annyira a játék atmoszférájához, hogy észre se lehessen venni. Nos a Diablo II-ben mindkét verziót megtalálhatjuk. Legtöbbször ugyan nem esik le az állunk az öldöklés közben hallható muzsikától, viszont azt kötve hiszem, hogy a Tristramban hallható dallamok ne égtek volna bele örökre egyes játékosok emlékezetébe, elfeledtetve a grafikai hiányosságokat. A hanghatásokról is csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni, bár nem annyira félelmetesek, mint az első részben, azért így is nagyon magasan megütik azt a képzeletbeli mércét.
BattleHent
Többjátékos mód nélkül valószínűleg ma már senki sem beszélne a Diablo II-ről, hiszen ez a játékmód adja a program igazi ízét. Leírhatatlan élmény, amikor eltérő képességű karakterek küzdenek vállvetve egymás oldalán a gonosz teremtmények ellen helyi hálózaton vagy éppen a világhálón, a Battle.neten (ne adj isten egymás ellen a PvP arénákban...). A kombinációs lehetőségek száma szinte már a végtelenhez közelít, hiszen míg a te karaktered egy varázslónő, és mint olyan védtelen a közelharci támadásokkal szemben, addig egy barbár képes ezeket a lényeket a háttérbe szorítani addig, amíg a csaj lelassítja őket jégvarázslatával, és szép lassan, közös erővel végeztek a bestiákkal. S egy paladin auráival, valamint egy nekromanta vagy amazon átkaival megtámogatva még a legkegyetlenebb démonok is térdre kényszerülnek. Az időközben kiadott patchek tovább javítottak a játékegyensúlyon, és nyertek meg minél több hardcore játékost. (A multi népszerűségének nem tett jót a World of Warcraft megjelenése, hiszen azóta nagyon sokan átpártoltak a legújabb Blizzard csodához.)
Az örök elégedetlenkedők
A játék megjelenésekor nagyon sokan hőzöngtek, hogy nem azt kapták, amire éveken keresztül várakoztak. Sírtak a grafika, az unalmas játékmenet, a manaitalok megvásárolhatóságának hiánya és egyéb játékbeli negatívumok miatt, s valljuk be, nem is teljesen indokolatlanul. Nem tudom megérteni, hogy miért kellet kukába vágni az első részben olyan jól működő azonnali mentés lehetőségét, és lecserélni a már elsőre is nagyon gyanús waypoint-okra. Ugyanígy nem tudtam megbékélni az újratermelődő szörnyek ötletével. Meglehetősen frusztráló érzés, amikor kipucolunk egy területet és kilépünk a programból, majd a következő újraindításkor ugyanott fickándoznak a már egyszer hidegre tett szörnyek kisebb képességbeli változtatásokkal.
Szintén nagy játékmenetbeli újításnak szánták a fejlesztők a Horadric Cube bevezetését, ám véleményem szerint az átütő sikert ezen a téren sem sikerült elérniük. Elméletileg cuccokat kombinálhatunk össze benne, még jobbakat előállítva, illetve az azonos minőségű drágakövekből hármat belepakolva eggyel magasabb finomságút nyerünk, de igazából gyakorlati haszna nem sok van, hiszen a játék közepén már szinte minden ékkőből több is lesz a ládánkban, mint azt szeretnénk.
Ám a játék legnagyobb hibája (a monotonitás mellett) szerény véleményem szerint a pénz szinte teljes értéktelensége. Pár óra játék után már annyi aranyunk lesz, mint a pelyva, és nem is ez az igazi probléma, hanem az, hogy nincs mire elköltenünk. Veszünk pár életerőtöltő italt, néhány tekercset, megjavíttatjuk felszerelésünket és ennyi. A kereskedők kínálata nagyon szegényes, nincs mire gyűjteni az aranyat, hiszen mire elegendő pénzünk lenne a kiszemelt tárgyra, addigra egy sokkal erősebb cucc hullik az ölünkbe valamelyik szörny testéből vagy egy hordó mélyéről. Egyedül talán hazardírozni (gamble) érdemes, mert ott összefuthatunk használható felszereléssel.
Játszani vagy nem játszani, az itt a kérdés!
Szinte hihetetlen, de már több mint hat év telt el a program megjelenése óta, és ha még mindig beszélnek róla, akkor annyira mégsem lehet rossz a játék. Hiába monoton a játékmenet, hiába rusnya a grafika, ha maga a cucc annyira addiktív, hogy lehetetlen abbahagyni a kalandozást a gonosz által megszállt vidéken, akkor le a kalappal. Aki valaha játszott a Diablóval az tudja, hogy pár óra játék után magával ragadja az embert a csak még egyszer hadd lépjek szintet, utána kilépek és megyek aludni érzés. A Blizzard a legjobb példa arra, hogy miképpen lehet egy apróbb hibáktól hemzsegő programot szép lassan tökéletesíteni a kiadott javításokkal és egy remekbe szabott kiegészítővel, úgy hogy utána az addig elégedetlenkedők is töretlen lelkesedéssel gyakják a lényeket, gyűjtögessék az erősebbnél erősebb tárgyakat, és váljanak pillanatok alatt Diablo II rajongóvá. Az alcímben megfogalmazott kérdést tehát nyugodtan tekintsétek költőinek, melyre a válasz: játszani!
Gondolatébresztő
Belépve a játékba ismerős, nosztalgikus élmények kerítik hatalmukba azt a játékost, aki valaha játszott az első résszel. A főmenüben felcsendülő zene eszünkbe juttatja azokat a pillanatokat, amikor félelmet nem ismerve, vakmerően meneteltünk egyre mélyebbre és mélyebbre Diablo birodalmában, hogy véget vessünk annak a temérdek szenvedésnek, melyet e lény okozott az emberiségnek. Amint a tábortűz fénye megvilágítja a mindenre elszánt harcosok sziluettjét, már csak ránk vár a feladat, hogy az 5 karakter közül kiválasszuk azt az egyet, melyet irányítani fogunk kalandjaink során. Lássuk, miben különböznek egymástól a választható kasztok!
Varázslónő (Sorcerer): Már a megjelenéskor is hatalmas vihart kavart, hogy nem található klasszikus értelemben vett varázsló a játékban, így aki tűzlabdákkal és villámokkal szeretné gyilkolászni a szörnyeket, kénytelen lesz eme hölgyeményt választani. Helyzetünket az sem könnyíti meg, hogy manatöltő ital nem kapható a kereskedőknél, így nem árt félretenni párat a kalandok során találtak közül szűkösebb időkre. Pusztító mágiánk repertoárját három iskola kínálatából állíthatjuk össze: tűz, fagy és villám. Nem könnyű a döntés, hiszen igazán mesterszintre emelni csak egy iskola varázslatait lesz időnk és képességpontunk. A villám- és a tűzvarázslatok mellett szól a gyorsaság, nagy sebzésérték, míg a fagymágia mellett az ellenfelek lelassításának lehetősége. Mondanom sem kell, hogy a varázslónővel ne nagyon kezdjünk Rambo módjára közelharcot vívni a ránk rontó bestiákkal, mert akkor igen hamar alulról fogjuk szagolni az ibolyát...
Templomos lovag (Paladin): Ez az a karakter, amelyet felesleges bemutatni annak, aki valaha játszott valamilyen fantasy játékkal. A jók, az elesettek védelmezője, és a gonosz, az ördög esküdt ellensége, aki különböző életerőt, sebzést, illetve védelmet adó aurákkal gyengíti ellenfeleit és rendkívül gyors támadásokkal (Zeal) végzi ki őket. Ezen kívül képes gyógyításra (Prayer képesség) is, és az egyes aurák ellenállóvá teszik a különböző elementáltámadásokkal szemben, tehát igen sokoldalú harcos, hiszen a sokszor monoton üsd-vágd játékmenetbe színt visz a különféle aurák kombinálása.
Amazon (Amazon): Az amazon rendkívüli haderőt képvisel, hiszen a lándzsa mellett meglehetősen jól bánik az íjjal és a hajítódárdákkal, melyek segítségével távolról szórja az áldást az ellennek. (Éppen ezért nem kedvelem, hiszen már az első rész tolvajával is túl könnyűnek tűnt a játék a távolsági fegyvereknek köszönhetően.) Képességei közül kiemelkedik a Fend, melynek segítségével gyorsan megszabadulhatunk a minket körülálló szörnyektől, míg az Impale segítségével nagyobb sebzést kapnak közelharci fegyvereink. Mindemellett alapszintű gyengítő varázslatokra is képes, mellyel borsot törhet az életére törők orra alá.
Nekromanta (Nekromancer): Őszintén szólva, amint megláttam a sötétség erőit képviselő nekromantát a választható karakterek között, majdnem leesett az állam. Mit keres itt a halotti mágia képviselője a gonosz ellen induló csapat tagjai között? Minden fanyalgásom ellenére a nekromanta nem rossz karakter, sőt megidézhető csontvázharcosai/varázslói élén, pár gólemmel és fekete mágiával megtámogatva meglehetősen erős haderőt képvisel. Varázslatai közül meg kell említeni a különböző gyengítő átkokat és a Corpse Explosion nevűt, melynek segítségével felrobbanthatjuk a körben lévő holttesteket, ezzel okozva sérüléseket a közelben lévőknek.
Barbár (Barbarian): Amint megpillantottam a barbárt a tábortűznél, azonnal tudtam, hogy ez lesz az a karakter, mellyel először végigviszem a játékot. Hihetetlen testi erő és a különböző fegyvernemek mesteri szinten történő használata jellemzi. Ő az egyetlen karakter, amely egyszerre két fegyverrel is képes támadni, bár ilyenkor védtelenebb a szörnyetegekkel szemben, mint a karddal és pajzzsal harcoló társai. Képességei közül a leghasznosabb a Find potion, mellyel a leölt ellenfelekből gyógyító italokat képes nyerni, valamint sokat használtam a Basht is, amely többszörösére növeli ütéseink erejét, és nem mellesleg rendkívül kevés manát fogyaszt. (Kezdeti lelkesedésem ellenére meg kell említsem azt, hogy bizony egy idő után a fizikai támadásokkal szemben immúnis szörnyekkel igencsak meggyűlt a bajom, s nem mindig sikerült legyőznöm ellenfeleimet. S ekkor életbe lép az örök igazság, miszerint: szégyen a futás, de hasznos.)
Diablózni jó?
Először is tisztázzunk valamit: a Diablo II nem szerepjáték, akiknek ilyen elvárásai vannak, azok válasszák inkább a Baldurs Gate sorozat valamelyik epizódját! A Diablo II nem több, mint egy önfeledt kalandozást és szörnyvadászatot biztosító akciójáték, és valljuk meg őszintén, ennek maradéktalanul meg is felel. Mint azt már fentebb említettem, a játék fő célja a gonosz legyőzése, ám ez nem megy ilyen könnyen. Négy véletlengenerált területen keresztül kell átkaszabolnunk magunkat az életünkre törő bestiák tömegein, valamint teljesíteni a pályánkénti 6-6 küldetést, melyek megoldásában a minitérkép óriási segítséget jelent, így szinte lehetetlen elakadni a játékban. (Ezek közül csak az utolsó terület a kivétel, hiszen ott csak 3 missziót kapunk.) Minden pályarészen változatos lényeket kell kardélre (vagy tűzlabdavégre) hánynunk, valamint a szintek végén egy-egy mini boss-szal is meg kell küzdenünk, hogy végül eljussunk minden démonok urához, Diablóhoz.
Persze, ha csak ennyi lenne a feladatunk, akkor meglehetősen hamar ráunnánk a játékra. A megölt ellenfelek után tapasztalati pontot kapunk, melyből bizonyos mennyiséget elérve szintet lépünk. Ilyenkor 5 pontot oszthatunk szét alapképességeink között, így megnyitva a lehetőségét egyre erősebb páncélok, fegyverek és egyéb tárgyak használatának, valamint kapunk egy képességpontot is, mellyel egyedi úton fejleszthetjük karakterünket egyre feljebb és feljebb haladva a képességfán. (A képességfa rendkívül aprólékosan kidolgozott fejlődési rendszer, melyen egyre erősebb képességek nyílnak meg kalandjaink során.) És ez itt a kulcsszó: tárgyak! Már az első részbe is temérdek cuccot préseltek bele a fejlesztők, ám ezt a számot a második epizódra sikerült megtöbbszörözniük. Megjelentek például az övek. Ezekbe varázsitalokat pakolhatunk, melyek számát szintén megnövelték, hiszen a megszokott mana- és életerőlötty mellett találhatunk méregtelenítő és állóképesség-visszaállítókat is, bár ezek jelentősége igencsak megkérdőjelezhető. (Viszont rendkívül jó ötletnek bizonyult a futás opció bevezetése, ezzel is felgyorsítva a területeken történő közlekedést.)
A különböző tárgyak bemutatására nem fecsérelném a szót, hiszen azzal egy egész cikket meg lehetne tölteni, így csak röviden. A cuccokat 5 féle színben lelhetjük fel a pályákon (illetve szörnyekben) szétszórva. A leggyakrabban előforduló, s ebből fakadóan a legértéktelenebbek a fehér és a kék tárgyak. Előbbiek semmilyen extra tulajdonsággal nem rendelkeznek, míg utóbbiak a gyengébb varázstárgyak közé tartoznak, melyeket használat előtt azonosítani kell. (Szintén jó ötlet a teleport és identify tekercsek tárolására szolgáló könyv.) Annál ritkábbak viszont a zöld és sárga felszerelések, melyek már a használhatóbb kategóriába tartoznak, különösen, ha a zöld tárgyakból összegyűjtjük a teljes szettet, ezzel is különféle bónuszokat előcsalogatva. Viszont, amikkel csak szökőévente fogunk összeakadni, azok az aranyszínű tárgyak, melyek rendkívül tápos felszerelések és rengeteg képességet adnak. Egyes felszerelések lyukasak, melyekbe (öt különböző finomsági fokozattal rendelkező) ékköveket pakolva extra sebzést, védelmet, mágiaellenállást érhetünk el.
Mindent összevetve a tárgyak rendszere jól működik, és ez adja a hasonló típusú játékok sava-borsát, tehát kijelenthetjük, hogy ilyen szempontból nézve: Diablózni jó!
Szép új világ
Nehéz objektíven írni a játék képi világáról így hat év távlatából, hiszen ez idő alatt már kijött egy kiegészítő is hozzá, amely jelentősen megdobta a látványvilágot, és nem utolsósorban azóta rengeteget fejlődött a technika. A lényeg, hogy a fejlesztők szakítottak az első rész koncepciójával, mely szerint egyre mélyebbre kellett hatolnunk a katakombákban és a pokol mélységes bugyraiban. A második részben már különálló területeket kapunk, melyek kidolgozottsága és minősége sajnos meglehetősen hullámzó. A sivatagos pályára senkinek nem lehet egy szava sem (csakúgy, mint a barlangrendszerekre és földalatti járatokra), hiszen meggyőző fényeffekteket, szép ölnivaló, böszme szörnyeket kapunk, viszont a dzsungeles pályát szinte valamennyi játékos még a háta közepére sem kívánná rusnya színeivel, összemosódott tereptárgyaival, és mindenki által gyűlölt, ide-oda rohangáló köpőcsöves szörnyecskéivel, melyek sokszor a hajkitépés fázisába sodorják a türelmetlenebb, futkosást utáló játékosokat. Ezek után már csak hab a tortán, hogy a felbontást sem tornázhatjuk a nem éppen tűélesnek mondható 640x480 fölé. (Ezt a hiányosságot a fejlesztők orvosolták egy, a már megszokottan magas szintet képviselő kiegészítőben.)
Viszont, amivel maradéktalanul elégedettek lehetünk, azok az átvezető animációk. Azt hiszem, ezekről felesleges dicshimnuszokat zengenem, hiszen aki látta őket úgysem feledi, amíg él, a többieknek pedig hiába próbálnám leírni azt a katarzishoz közeli állapotot, melyet ezeknek a kisfilmeknek a megtekintése nyújt. Csak egy elcsépelt kifejezés jut róluk eszembe: fantasztikus.
A hanghatásokra és a zenére nagy feladat hárult, hogy visszaadjon valamit abból a hangulatból, amit a silány minőségű grafika elvett, és ez szerencsére sikerült is neki. Véleményem szerint egy jó játékzene legyen vagy kiemelkedően jó, hogy a legbotfülűbb játékos is felkapja rá a fejét, vagy illeszkedjen annyira a játék atmoszférájához, hogy észre se lehessen venni. Nos a Diablo II-ben mindkét verziót megtalálhatjuk. Legtöbbször ugyan nem esik le az állunk az öldöklés közben hallható muzsikától, viszont azt kötve hiszem, hogy a Tristramban hallható dallamok ne égtek volna bele örökre egyes játékosok emlékezetébe, elfeledtetve a grafikai hiányosságokat. A hanghatásokról is csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni, bár nem annyira félelmetesek, mint az első részben, azért így is nagyon magasan megütik azt a képzeletbeli mércét.
BattleHent
Többjátékos mód nélkül valószínűleg ma már senki sem beszélne a Diablo II-ről, hiszen ez a játékmód adja a program igazi ízét. Leírhatatlan élmény, amikor eltérő képességű karakterek küzdenek vállvetve egymás oldalán a gonosz teremtmények ellen helyi hálózaton vagy éppen a világhálón, a Battle.neten (ne adj isten egymás ellen a PvP arénákban...). A kombinációs lehetőségek száma szinte már a végtelenhez közelít, hiszen míg a te karaktered egy varázslónő, és mint olyan védtelen a közelharci támadásokkal szemben, addig egy barbár képes ezeket a lényeket a háttérbe szorítani addig, amíg a csaj lelassítja őket jégvarázslatával, és szép lassan, közös erővel végeztek a bestiákkal. S egy paladin auráival, valamint egy nekromanta vagy amazon átkaival megtámogatva még a legkegyetlenebb démonok is térdre kényszerülnek. Az időközben kiadott patchek tovább javítottak a játékegyensúlyon, és nyertek meg minél több hardcore játékost. (A multi népszerűségének nem tett jót a World of Warcraft megjelenése, hiszen azóta nagyon sokan átpártoltak a legújabb Blizzard csodához.)
Az örök elégedetlenkedők
A játék megjelenésekor nagyon sokan hőzöngtek, hogy nem azt kapták, amire éveken keresztül várakoztak. Sírtak a grafika, az unalmas játékmenet, a manaitalok megvásárolhatóságának hiánya és egyéb játékbeli negatívumok miatt, s valljuk be, nem is teljesen indokolatlanul. Nem tudom megérteni, hogy miért kellet kukába vágni az első részben olyan jól működő azonnali mentés lehetőségét, és lecserélni a már elsőre is nagyon gyanús waypoint-okra. Ugyanígy nem tudtam megbékélni az újratermelődő szörnyek ötletével. Meglehetősen frusztráló érzés, amikor kipucolunk egy területet és kilépünk a programból, majd a következő újraindításkor ugyanott fickándoznak a már egyszer hidegre tett szörnyek kisebb képességbeli változtatásokkal.
Szintén nagy játékmenetbeli újításnak szánták a fejlesztők a Horadric Cube bevezetését, ám véleményem szerint az átütő sikert ezen a téren sem sikerült elérniük. Elméletileg cuccokat kombinálhatunk össze benne, még jobbakat előállítva, illetve az azonos minőségű drágakövekből hármat belepakolva eggyel magasabb finomságút nyerünk, de igazából gyakorlati haszna nem sok van, hiszen a játék közepén már szinte minden ékkőből több is lesz a ládánkban, mint azt szeretnénk.
Ám a játék legnagyobb hibája (a monotonitás mellett) szerény véleményem szerint a pénz szinte teljes értéktelensége. Pár óra játék után már annyi aranyunk lesz, mint a pelyva, és nem is ez az igazi probléma, hanem az, hogy nincs mire elköltenünk. Veszünk pár életerőtöltő italt, néhány tekercset, megjavíttatjuk felszerelésünket és ennyi. A kereskedők kínálata nagyon szegényes, nincs mire gyűjteni az aranyat, hiszen mire elegendő pénzünk lenne a kiszemelt tárgyra, addigra egy sokkal erősebb cucc hullik az ölünkbe valamelyik szörny testéből vagy egy hordó mélyéről. Egyedül talán hazardírozni (gamble) érdemes, mert ott összefuthatunk használható felszereléssel.
Játszani vagy nem játszani, az itt a kérdés!
Szinte hihetetlen, de már több mint hat év telt el a program megjelenése óta, és ha még mindig beszélnek róla, akkor annyira mégsem lehet rossz a játék. Hiába monoton a játékmenet, hiába rusnya a grafika, ha maga a cucc annyira addiktív, hogy lehetetlen abbahagyni a kalandozást a gonosz által megszállt vidéken, akkor le a kalappal. Aki valaha játszott a Diablóval az tudja, hogy pár óra játék után magával ragadja az embert a csak még egyszer hadd lépjek szintet, utána kilépek és megyek aludni érzés. A Blizzard a legjobb példa arra, hogy miképpen lehet egy apróbb hibáktól hemzsegő programot szép lassan tökéletesíteni a kiadott javításokkal és egy remekbe szabott kiegészítővel, úgy hogy utána az addig elégedetlenkedők is töretlen lelkesedéssel gyakják a lényeket, gyűjtögessék az erősebbnél erősebb tárgyakat, és váljanak pillanatok alatt Diablo II rajongóvá. Az alcímben megfogalmazott kérdést tehát nyugodtan tekintsétek költőinek, melyre a válasz: játszani!
