Nem lehet ám mindenből Witcher 3-jellegű gyémánt, ami egy markáns és közismert műből születve aztán beragyogja a videojátékok piacának és a virtuális szórakozásnak az egét. Sőt, még csak a kezdők szerencséje sem oltalmaz mindenkit, aki ligájához képest nagyobb fába vágja a fejszéjét. Persze, a tündérmesék így zajlanak, de a valóság más, mint azt tudjuk, a 1C pedig hiába épített ki egy kisebb királyságot, hiába karolja fel a kicsiket, önmagában ez még nem garantálja a sikert és a minőséget. Persze már a korai játékmenetet látva sem volt kérdéses, hogy a Devil May Cry-lightnak mondott Devil’s Hunt se nem kifejezetten egyedinek, se nem kimondottan változatosnak nem ígérkezik, elvégre a fejlesztői naplók során egyazon ellenféltípust sikerült bucira verni a tipikusnak mondható pokoli tájakon, ahol aztán semmi extrával nem foglalkoztak a dizájnerek. Pedig a teljes összképet elnézve talán még ők dolgoztak meg a pénzükért leginkább.
„Meghaltam érted”
Noha a sztori alapjait Paweł Leśniak regénye szolgáltatja (Equilibrium), annak ismerete nélkül kicsit kérdőjel van a fejemben, mármint nem tudom, hogy a könyv mennyire köszönheti sikereit a minőségnek. Merthogy a Devil’s Hunt lényegében egy Spawn-újragondolás, csak itt egy bokszoló, Desmond bőrébe bújunk, akit először az apja árul el, majd a frissen eljegyzett barátnője és legjobb barátja kerül erősen félreérthető helyzetbe. A kétségbeesett, a világból kiábrándult fiatalember pedig végső elkeseredésében vakmerő (vagy inkább gyáva) tettre szánja el magát, amikor pedig szembesül mindazzal, amit ezzel elszabadított, gondolkodás nélkül belemegy a Luciferrel köttetett paktumba, amivel a pokol harcosává válik.
Természetesen nem csak egy átlag harcos lesz belőle, hanem kiemelten fontos vezír, akinek döntő szerepe lehet a Menny és pokol közötti örök csatában, ezzel egyetlen döntéssel pontot tehet a teljes emberi történelem végére. Erre pedig meg is van minden oka, pláne, hogy „felettesei” távol tartják az egyetlen emberi lénytől, akihez igazán komoly érzelmek kötötték. De vajon a pokoli harag erősebb a szerelemnél? Meg lehet béklyózni valakit, aki még mindig bármit megtenne a nőért, aki miatt a halállal is szembe nézett?
Na, ezt hogy sikerült?
Valami nagyon félresiklott ennél a fejlesztésnél. Jó, a külső nézetes látvány az Unreal 4-es motornak hála rendben van, egy-egy egészen szép pillanatát is megtalálhatjuk a kampánynak, főleg a pokol egy-egy eldugott szegletében bizonyítottak a dizájnerek, minden más területen viszont hatalmas elmaradásban van a program. A csőpályákkal még nincs is nagy bajom, mert ezt is meg lehet oldani ügyesen, azonban a 20 centi magasságból is gombnyomással „ugrom” le gombnyomkodás rövid úton az idegeimre ment, ahogy a legalább négyszer bevágott, elnyomhatatlan autós kiállás is. De komolyan, Desmond beül a járgányba, kifejezéstelen arccal indít, a kasztni kivágódik a garázsból, kicsapja a seggét, majd elhúz – ezt pedig többször is végig kell nézni, az elejétől a végéig. Kötelezően-kell-megnézni-mert-csak-de-picit-sem-változtattak-rajta!! Ábel most már üvöltene a reklámok világából: „De miééééért??!!”
Jó, még ezen is túltehetjük magunkat. De! Folytatom, nehogy azt hidd, hogy most befejezem, haha! A harcrendszer szódával elmegy, van erős és gyenge támadás, pontosan időzíthető védekezés, „vetődés” – ami itt inkább suhanás. Idővel lehet több vonalon (démoni és angyali erő és a többi) extra megmozdulásokat megnyitni, amik elég jól jönnek a későbbiek során, pláne, hogy egyébként elég táposak az opponensek, plusz általában nagy seregnyit dobnak a nyakunkba. A cicis démon nőcik például állják a sarat rendesen, aztán csak nézel, amikor hárman akarják megdolgozni a kis tested, persze úgy, hogy azt kicsit se élvezd. Az ütésekből alig van valami feedback, csak csapkodsz, néha nem tudod, hogy eltaláltak-e, viszont ha már átlátod a harc menetét, egészen jól el lehet szórakozni – mielőtt elunod az egyforma ellenfeleket és a bután kialakított helyszíneket, amik csak a sétára, bunyóra, gyűjtögetésre vannak kiélezve. Mást ugyanis szinte nem is csinálsz – ez egy bunyós sétaszimulátor, már látom is, milyen zseni volt, aki úttörőként vegyítette össze a műfajokat! Nem! Lehet még egyébként hoppanálni egy-egy térkapu között, meg felmászni platformokra, vannak jegyzetek és érdekességek, de ezek is iszonyat primitív módon kerülnek elénk.
Merthogy ugye mi sem természetesebb, mint az, hogy a pokol bugyraiban a démonok emberi nyelven írt utasításokat hagynak hátra hatalmas asztalokon, amikben amúgy minden titkukat megosztják mindenkivel, aki arra jár. Mármint… most miről is beszélünk?! Szóval bugyuta az egész, néha a cselekmény is, a túljátszott, keménykedő karakterekkel, akiknek persze akcentusuk van, meg a gyenge animációkkal, a véget nem érő liftezésekkel, a még a fejlesztők részéről is komolytalanul kezelt fejtörőkkel. Az egész játék alibi érzetet kelt, amin belül minden el van nyújtva, túl van húzva, mert valamivel ki-kell-tölteni-azt-a-nyavalyás-hét-órát! Hetet írtam? Sokkal többnek tűnt.
7 óra volt, 7 évnek tűnt
Jó, a hét óra igazából lehet, hat-hat és fél, mert közben leveleket kellett figyelnem, meg-megállítottam a játékot. Bug is volt, bár nem sok, egyszer össze is omlott a program, máskor meg minden egyes nap közel 7 gigányi frissítés érkezett, ami közel sem indokolt ennél a minőségnél. Meggyűlt tehát a bajom, de összességében mégsem tudok teljes szívemből haragudni az eredményre. Inkább csak sajnálom, hogy senki nem volt abban az átkozott stúdióban, esetleg a kiadónál, aki azt mondta volna, hogy „Srácok, ácsi, nem úgy van az, ezzel majmokat is csak kínoznánk, embereknek nehogy már kiadjátok! Ja, mobilokra szánva jó lesz, ott nincs is több elvárás!”
Merthogy azért ilyen minőséget általában a 4-6 fős indie csapatok szoktak hozni, a Layopi meg hiába kezdő formáció, kicsit több van mögöttük, már csak a kiadói hátszél miatt is. És akkor az elherdált alapanyagról még nem is beszéltünk. Nem, a Devil’s Huntból már a rengeteg folt, meg az utófejlesztés sem tud jó játékot teremteni, maga Isten sem – hiába száll be ebbe a feleslegesen erőltetett harcba, mivel az alapok is rosszak. Angyalok és ördögök vigyék el oda, ahova való, avagy a középszerbe, annak azért legalább a felső kategóriájába, bár lehet, sokan még ezzel is vitába szállnának. De legalább lenne 15-20 eurós bevezető áron a 30 helyett, ami kifejezetten sok érte. A zene itt-ott kellemes, de az is ismétlődik, nem is mindig jókor szólal meg, a szinkronhangok pedig, bár általában mindenkinél dicsérve vannak, nálam szintén nyitogatták néha a képzeletbeli bicskát.
Szóval a Devil’s Hunt még csak véletlenül sem lett jó játék. Kifejezetten közel sincs hozzá. El lehet vele szórakozni, pláne akkor, ha ez a téma a mindenünk, és akkor a rengeteg jellegtelen megoldás és ötlettelenség sem zavarja meg a lelki nyugalmunkat, ahogy az sem, hogy az egyik ellenfelet egy az egyben a God of Warból sikerült átemelni. Csak hát ettől még semmi sem lesz jó, én meg véletlenül sem tudom így ajánlani. Pedig esküszöm, szerettem volna, hiszen bár láttam, hogy mi közeleg, az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy egy kellemes, nem újszerű vagy kiemelkedő, de élvezetes DMC/Spawn-klónt kapunk, amiben 5-8 órán át gondtalanul lehet gyepálni a pokoli kreatúrákat. Nos, ez csak részben jött be, a többit meg majd jól zsebre teszem, miután tanultam belőle. Ezért nem kell minden hülyeséget bevállalni.
