Ha elgondolkoznátok a Devils and Demons megvásárlásán, mindenképpen tisztázni kell az egyik legfontosabb alapinformációt. A játékért ugyanis a HandyGames felel, a cég portfóliója pedig nem áll másból, mint tapizós, telefonos címekből, ami ilyesformán alaposan rányomja bélyegét a teszt alanyára is. Merthogy bár körökre osztott stratégiai akcióról beszélünk, az okoseszközökre lett kitalálva és megalkotva, így pedig nem veheti fel a versenyt nagygépes társaival, maximum árának és hangulatának köszönhetően.
Megnyílnak a kapuk
Elindítva a programot annyira minimális lehetőséget kapunk a beállításokra, hogy az már fájó: a hangok, a képarány és a felbontás ellenőrzését követően nincs is más feladatunk, mint az, hogy nekiálljunk a betanító szakasznak, ami megmutatja, miképpen harcoljunk csapatunkkal, hogyan intézzük el a túlvilági lényeket. Manuális mentés, állapotbetöltés nincs, a későbbiekben is maximum arra leszünk képesek, hogy elindítsuk a játékot, amivel ugyanoda kerülünk a sztoriban, ahol korábban befejeztük. Mondjuk maga a „sztori” megnevezés is enyhe túlzás, elvégre bár haladunk előre egy történetszerű vonal mentén, azon kívül, hogy néha új szereplőkkel találkozunk (akiket általában szorult helyzetből kell kimenteni csatlakozásuk előtt), új helyszíneket látogatunk meg, és emellett vigyázunk az emberek lakta falvakra, nem sok minden történik.
Pár óráig szórakoztató
Maga a játékmenet azonban egy darabig feledteti velünk a hiányosságokat, a pofonegyszerű mechanikát. Csapatunk tagjaival külön-külön használjuk fel AP-adagunkat, avagy az előttünk lévő mezőkre lépve haladunk, ha pedig csak a kék vonalig megyünk, még harcolhatunk is (tehát vagy két szinten keresztül közlekedünk, vagy pedig akciózunk, illetve ezekből vegyes felvágottat is összehozhatunk). Van közelharci esélyünk, távolsági fegyverünk a rendelkezésre álló emberek szerint, avagy a tolvaj és a harcos pap az opponensek mellé állva csapkod, amíg nem nyitunk meg újabb képességet, az íjász pedig távolabbról osztja az áldást. Persze ennyire egyszerűen nem lehet behatárolni a D&D harcrendszerét, elvégre a varázslót megszerezve azt gondolhatnánk, majd tisztes és biztos távolságból gyógyítva és varázslövedékeket beidézve fogjuk sikerre vinni csapatainkat, de nem így van: hősünk egykockányi távolságból képes a healelésre és a barátságtalan delikvensek megrendszabályozására. Egyébiránt a teljes taktika kiismerésére egy óra is bőven elég, sokáig nem fogunk ismerkedni a jól bevált panelekkel, amik újdonságot nem hoznak a műfajba. Az elhullottaktól aranyat, potionöket szedhetünk fel, a küldetések előtt fejleszthetjük karaktereinket (a szintlépések után új képességeket nyithatunk meg vagy a korábbiakat erősíthetjük), a megnyíló térképen pedig a fontosabb területek meglátogatásán kívül hirtelen harci eseményekbe is belefuthatunk, miközben védelmezzük a baráti falvakat, elpusztítjuk az ellenséges portálokat.
A mobiljátékok rákfenéje
Első körben egészen szórakoztató a Devils and Demons. A zenéje egyszerű, ámde kellemes, a grafika színes és nem bántó a szemnek, a harcrendszer tulajdonképpen élvezetes. Aztán rájövünk, hogy ugyanazok a helyszínek (sokszor még a loot helye és mibenléte is ugyanaz) és harcok ismétlődnek, a mechanika pedig suta, megcsonkított öröksége egy mikrotranzakcióra tervezett szisztematikának. Elhullott társainkat és italainkat aranyért vásárolhatjuk meg, a képességeket szintén komolyabb összegek elköltésével szerezhetjük be, emellett néhány plusz segítőt is pénzért hívhatunk csapatunkba. Mindehhez pedig rengeteget kell farmolni, újra és újra be kell járni a vidéket, amin ráadásul lépésről lépésre képesek betámadni a farkasok, csontvázak és egyéb szörnyetegek. Belefutottam néhány bugba is (például nem tudtam továbbjutni egy-két rosszul elhelyezett NPC miatt, vagy úgy egyébként nem jelent meg a kijárat), bár szerencsére ezekből nincs sok. A HandyGames alkotása elég olcsó, ezért nem beszélek le róla senkit, de nagy dolgokat ne várjon tőle az, aki beruház rá.
