A 2008-as Devil May Cry 4 már szinte mindenki által feledésbe merült. A kulcsszó a „szinte”: ha akkoriban egészen komolyan beleástad magad a játékba, és turkáltál kicsit az egészen fárasztó pályadizájn, a teljességgel értelmetlen és haszontalan sztori és a sok-sok önismétlő elem alatt, akkor egy olyan mélységgel rendelkező harcrendszert találhattál, amihez foghatót a mai napig nem készítettek. Arról sokat lehetne merengeni, hogy mennyire tette jól a Capcom, hogy ezt az egészen figyelemreméltó harcrendszert elrejtette a hardcore rajongókon túli világ szemei elől, de talán felesleges is. Most ugyanis futnak még egy kört a játékkal, ennyi év után, méghozzá elsődlegesen a kitartó rajongókat jutalmazva, nem is akármilyen módon.
RÉGI ISMERŐSÖK, ÚJ LEHETŐSÉGEK
Dante hatalomra éhes ikertestvére, Vergil régóta a rajongók egyik legfontosabb kedvencének számít, annyira, hogy az Ultimate Marvel vs Capcom 3 megjelenése óta népszerűsége nemhogy csökkent volna, hanem épp ellenkezőleg: sokan már onnan ismerik elsődlegesen a Yamatóval és Beowulffal hatalmas kombókat összehozó karaktert. A Devil May Cry 4 Special Editionjének főszereplője tulajdonképpen ő: most már lehetőséged lesz arra, hogy a jól ismert pályákat Vergillel járd be, és mindehhez természetesen teljesen új mozdulatok, egyedi harcstílus és sok-sok eddig nem látott kombó társul. Vergil meglepő módon nemcsak iszonyatosan erős (gyakorlatilag már kezdésből le tudja darálni a többi karakterrel elsőre nehéznek tűnő főellenségeket is), hanem azonnali teleportja miatt – amit offenzíven és defenzíven egyaránt használhat – magasabb fordulatszámra is kapcsolja a játékot.
A Capcom mindezeken túl 19-re lapot húzott, és bejött neki: Vergil mellett még Trish és Lady gazdagítja a választható karakterek palettáját, ezzel együtt tehát már összesen öt különböző karakter és öt harcstílus vár rád. A két hölgy egymáshoz és a féldémon férfiakhoz képest is teljesen eltérő stílussal bír, Ladynél szinte teljes lőfegyver-fókusszal, Trish esetében pedig úgy tűnhet, mintha megcsinálták volna Dantét újra, kezdőként, nagyobb sebességgel, kevesebb mélységgel, de valóban szórakoztató módon – ez is újabb kezdőbarát funkció lehet. Velük is végigszaladhatunk a kampányon, kivágott átvezető animációkkal, egy-egy egyedi intróval és befejezéssel. PC-sként itt el is fogytak az újdonságok az előző DMC4-kiadáshoz képest, konzolosként azonban még a Legendary Dark Knight módnak is örülhetsz, amiben úgy pörgetik fel a nehézséget, hogy szinte megtízszerezik az ellenségek számát, ezzel felrázva a játék megszokott egyensúlyát, viselkedését.
SOK HŰHÓ SEMMIÉRT?
Az extra karakterek, a profik számára nyújtott elképesztő mélység és plusz mechanikák persze nem varázsolták automatikusan fantasztikussá a DMC4-élményt. A játék körítése változatlanul felemás maradt: a húsz küldetés tulajdonképpen csak tíz, majd ugyanez visszafelé eljátszva. A helyszínek még mindig zavaró felépítésűek, unalmas vizualitással, és ezen csak picit segít a megnövelt futási sebesség, hogy ne kelljen annyit várni, miközben A-ból B-be tartasz. A Bayonettával vagy akár a DmC-vel ellentétben itt tehát nem biztos, hogy örömmel játszod majd végig a játékot újra és újra. Akkor a profik mit élveznek majd a dologban? A Bloody Palace-t, a szinte végtelenített, egyetlen elkerített téren játszódó csatákat, amiben megmutathatod, hogy mennyire vagy jó, miközben a játék egyre durvább ellenfeleket vág hozzád. Itt nincsenek pályadizájn gondok, a kamera sem akad fel sehol, és még átvezető animációktól sem kell tartanod. Itt már csak a harc marad. Ha ez jelenti számodra a jó hack 'n' slash játékot, akkor örülhetsz. Ha nem, akkor nem fogsz jól járni a DMC4 Special Editionjével sem.
