A történet a közeljövőben játszódik, egész pontosan 2052-ben. Főhősünk egy JC Denton nevű UNATCO terroristaelhárító-ügynök. Feladatunk egy elszabadult vírus megfékezése és az ellenszérum megszerzése. Valóban nem túl eredeti a sztori kezdete, és az elején nincs is komolyabb teendőnk, mint néhány terrorista lekapcsolása, illetve egy társunk kiszabadítása, később azonban alaposan belekeveredünk a sűrűjébe, fordulatokban sem lesz hiány, és szépen kikerekedik egy érdekes történet. Maga a játékmenet egyébként erősen hajaz a fent említett System Shockra és Thiefre, ami persze nem meglepő, elvégre, ahogy a bevezetőből kiderült, szülőatyjuk ugyanaz a tervező volt.
Bár hősünk nem hétköznapi ügynök, hanem mindenféle speciális implantátumokkal felszerelt „félig robot/félig ember”, de mégsem halhatatlan -- sőt a játék elején még nagyon meg kell fontolnunk, kit hogyan és mivel támadunk meg, ugyanis őrrobotok is cirkálnak, és bizony pisztollyal nem sokra megyünk ellenük, ha kicsit is óvatlanok vagyunk, könnyen fűbe haraphatunk, így nagyon meg kell fontolnunk, hogy hogyan is hajtjuk végre a kiszabott küldetéseket.
A játék egyik különlegessége és vonzereje a karakterfejlődés -- nem sok FPS mondhatja el magáról, hogy hasonló elemekkel rendelkezik. A fejlesztést három téren valósíthatjuk meg. Első a mindenféle tárgyak, fegyverek gyűjtögetése, amiket még James Bond is megirigyelhetne. A történet előrehaladtával ezek egyre komolyabbak lesznek; pár példa a rengetegféle cuccra: vipera, kés, pisztoly, távcsöves puska, golyóálló mellény, tolvajkulcs, és sok apróság: dobozos ital, cigi, csoki. A fegyvereket módosítani is tudjuk a pályákon található speciális csomagokkal (pontosság, nagyobb tárkapacitás, lézeres irányzék, stb.).
A második lehetőség az alapképességek (pisztolyok használata, elektronika, informatika, úszás és így tovább) fejlesztése, ugyanis a játékban tapasztalati pontokat kapunk bizonyos feladatok megoldásáért, titkos helyszínek, helyek megtalálásáért, felderítéséért. Ám nagyon meg kell gondolnunk, mire is költjük a drága pontokat, mert ha csak össze-vissza rakosgatjuk őket, a végén semmiben se leszünk elég profik, és így nemcsak a feladatok megoldása, de még az életben maradás is nehéz lesz. Mindez függ persze a játékstílusunktól is, hiszen aki inkább lopakodva haladna, minél kevesebb pusztítást végrehajtva, annak felesleges a lőfegyveres tudományok elsajítása.
A harmadik fejlesztési módra a pályák végén található speciális cellákra van szükség, amelyek különböző nanoimplantátumokat tartalmaznak, általában kettőt. El kell döntenünk, melyiket is „építjük be” hősünkbe, mert utólag már nem szedhetjük ki őket. A beültetésre egészségügyi robotra van szükség, ilyet azonban csak néhány helyen találunk.
Bár nem éppen mennyei látvány tárul elénk, de a grafikára egy rossz szavunk nem lehet, igaz, különösebb dicséretre sem méltó -- nem ezzel tűnik ki a 2000-es év felhozatalából, az biztos. Ugyanakkor kellemes, hangulatos, korrekt, bár a karakterek arcszerkezete eléggé baltával faragott, és az ujjak sem különállóak, amit az Unreal Engine-nel talán meg lehetett volna oldani szebben is így az ezredforduló után. A helyszínek ábrázolására és az árnyékok minőségére sem lehet panaszunk, de a pályák lehettek volna kicsit változatosabbak.
E játék legnagyobb húzóerejét a játékélmény mellett a hanghatások jelentik -- ha egy szóval akarnám jellemezni: „ütős”; valóban csak dicsérni tudom, kiváló munkát végeztek az e szekcióért felelős szakemberek. A szinkron kiváló, a hangok illenek a karakterekhez, ami az említett játékélmény tekintetében nagyon fontos, sok mai játék a nyomába se léphet ezen a téren. A zene kitűnően illeszkedik a játék világához, és kellőképp változatos is. A környezeti hanghatások is teljesen rendben vannak, minden fegyvernek, eszköznek eltérő hangja van, és szinte minden mozdulatunk kivált valamilyen hangot (ládatologatás, cipőkopogás). Sőt, mindez kihat a játékmenetre is, hiszen ha túl nagy lármát csapunk, könnyen észrevehetnek minket.
Az irányítást is remekül kivitelezték a fejlesztők; a kissé nehézkes, körülményes irányítás, amit a System Shockban megszokhattunk, már a múlté. Nem kell folyamatosan a felszereléseink között keresgélnünk, a kedvenc és a legtöbbet használt tárgyakat akár kitehetjük egy menüsorra is, így egyetlen gombnyomással elérve azokat. A gyorsgombok segítségével egyszerűen elérhetjük a küldetésleírásokat, az egészségügyi állapotunkat jelző képet, vagy akár a korábban rögzített párbeszédek ablakát is.
Eddig sok rosszat nem írtam a játékról, leginkább csak dicsértem. Ám pár negatívumot mégiscsak meg kell említenem (mert ugye tökéletes játék nem létezik) -- szerencsére ezekből nem sok van, ám azok elég zavaróak. Talán a legkomolyabb hiányossággal az MI rendelkezik. Persze nem várhatunk el FEAR-szintű intelligenciát, de azért az ellenségeknek több eszük is lehetne, mint egy lemmingnek. Az még rendben van, hogy nagyothallóak és szinte az orrukig sem látnak, viszont az, hogy nem vesznek észre minket, amikor öt méterre futunk el mellettük, eléggé „érdekes” dolog. A legidegesítőbb, amikor tűzharcba keveredünk, és ellenfeleink úgy érzik, szégyen a futás, de hasznos, és megpróbálnak eliszkolni, ilyenkor ugyanis nagyon gyakran vagy a falnak futnak, vagy épp a fegyverünk csöve elé. A pánik nagy úr, de ennyire?...
Amit szintén hiányoltam a játékból, az a kereskedés. A feleslegessé vált felszereléseket nem adhatjuk el, és ha találtam valami új, az előzőnél jobb holmit, bizony könnyezve váltam meg attól, ami addig olyan jó szolgálatot tett. Mivel rengeteg magunkkal vihető tárgy van, ez elég sűrűn fog megtörténni velünk. A helyszínek sem nevezhetőek változatosaknak; aki szeret betondzsungelben bóklászni, annak minden bizonnyal nem okoz csalódást, de azért mindenképp örültünk volna valamivel nagyobb kínálatnak ezen a téren.
Összegezve nyugodtan kijelenthetem, hogy a Deus Ex egy remek, hangulatos játék. A néhány bosszantó hiba ellenére az élmény, amit nyújtani tud akció/szerepjáték ötvözetével, feledhetetlen.
Istennek születtünk -- vagy mégsem?
Bár hősünk nem hétköznapi ügynök, hanem mindenféle speciális implantátumokkal felszerelt „félig robot/félig ember”, de mégsem halhatatlan -- sőt a játék elején még nagyon meg kell fontolnunk, kit hogyan és mivel támadunk meg, ugyanis őrrobotok is cirkálnak, és bizony pisztollyal nem sokra megyünk ellenük, ha kicsit is óvatlanok vagyunk, könnyen fűbe haraphatunk, így nagyon meg kell fontolnunk, hogy hogyan is hajtjuk végre a kiszabott küldetéseket.
A játék egyik különlegessége és vonzereje a karakterfejlődés -- nem sok FPS mondhatja el magáról, hogy hasonló elemekkel rendelkezik. A fejlesztést három téren valósíthatjuk meg. Első a mindenféle tárgyak, fegyverek gyűjtögetése, amiket még James Bond is megirigyelhetne. A történet előrehaladtával ezek egyre komolyabbak lesznek; pár példa a rengetegféle cuccra: vipera, kés, pisztoly, távcsöves puska, golyóálló mellény, tolvajkulcs, és sok apróság: dobozos ital, cigi, csoki. A fegyvereket módosítani is tudjuk a pályákon található speciális csomagokkal (pontosság, nagyobb tárkapacitás, lézeres irányzék, stb.).
A második lehetőség az alapképességek (pisztolyok használata, elektronika, informatika, úszás és így tovább) fejlesztése, ugyanis a játékban tapasztalati pontokat kapunk bizonyos feladatok megoldásáért, titkos helyszínek, helyek megtalálásáért, felderítéséért. Ám nagyon meg kell gondolnunk, mire is költjük a drága pontokat, mert ha csak össze-vissza rakosgatjuk őket, a végén semmiben se leszünk elég profik, és így nemcsak a feladatok megoldása, de még az életben maradás is nehéz lesz. Mindez függ persze a játékstílusunktól is, hiszen aki inkább lopakodva haladna, minél kevesebb pusztítást végrehajtva, annak felesleges a lőfegyveres tudományok elsajítása.
A harmadik fejlesztési módra a pályák végén található speciális cellákra van szükség, amelyek különböző nanoimplantátumokat tartalmaznak, általában kettőt. El kell döntenünk, melyiket is „építjük be” hősünkbe, mert utólag már nem szedhetjük ki őket. A beültetésre egészségügyi robotra van szükség, ilyet azonban csak néhány helyen találunk.
Isteni szemmel, füllel, kézzel
Bár nem éppen mennyei látvány tárul elénk, de a grafikára egy rossz szavunk nem lehet, igaz, különösebb dicséretre sem méltó -- nem ezzel tűnik ki a 2000-es év felhozatalából, az biztos. Ugyanakkor kellemes, hangulatos, korrekt, bár a karakterek arcszerkezete eléggé baltával faragott, és az ujjak sem különállóak, amit az Unreal Engine-nel talán meg lehetett volna oldani szebben is így az ezredforduló után. A helyszínek ábrázolására és az árnyékok minőségére sem lehet panaszunk, de a pályák lehettek volna kicsit változatosabbak.
E játék legnagyobb húzóerejét a játékélmény mellett a hanghatások jelentik -- ha egy szóval akarnám jellemezni: „ütős”; valóban csak dicsérni tudom, kiváló munkát végeztek az e szekcióért felelős szakemberek. A szinkron kiváló, a hangok illenek a karakterekhez, ami az említett játékélmény tekintetében nagyon fontos, sok mai játék a nyomába se léphet ezen a téren. A zene kitűnően illeszkedik a játék világához, és kellőképp változatos is. A környezeti hanghatások is teljesen rendben vannak, minden fegyvernek, eszköznek eltérő hangja van, és szinte minden mozdulatunk kivált valamilyen hangot (ládatologatás, cipőkopogás). Sőt, mindez kihat a játékmenetre is, hiszen ha túl nagy lármát csapunk, könnyen észrevehetnek minket.
Az irányítást is remekül kivitelezték a fejlesztők; a kissé nehézkes, körülményes irányítás, amit a System Shockban megszokhattunk, már a múlté. Nem kell folyamatosan a felszereléseink között keresgélnünk, a kedvenc és a legtöbbet használt tárgyakat akár kitehetjük egy menüsorra is, így egyetlen gombnyomással elérve azokat. A gyorsgombok segítségével egyszerűen elérhetjük a küldetésleírásokat, az egészségügyi állapotunkat jelző képet, vagy akár a korábban rögzített párbeszédek ablakát is.
Porszem a fogaskerekek között
Eddig sok rosszat nem írtam a játékról, leginkább csak dicsértem. Ám pár negatívumot mégiscsak meg kell említenem (mert ugye tökéletes játék nem létezik) -- szerencsére ezekből nem sok van, ám azok elég zavaróak. Talán a legkomolyabb hiányossággal az MI rendelkezik. Persze nem várhatunk el FEAR-szintű intelligenciát, de azért az ellenségeknek több eszük is lehetne, mint egy lemmingnek. Az még rendben van, hogy nagyothallóak és szinte az orrukig sem látnak, viszont az, hogy nem vesznek észre minket, amikor öt méterre futunk el mellettük, eléggé „érdekes” dolog. A legidegesítőbb, amikor tűzharcba keveredünk, és ellenfeleink úgy érzik, szégyen a futás, de hasznos, és megpróbálnak eliszkolni, ilyenkor ugyanis nagyon gyakran vagy a falnak futnak, vagy épp a fegyverünk csöve elé. A pánik nagy úr, de ennyire?...
Amit szintén hiányoltam a játékból, az a kereskedés. A feleslegessé vált felszereléseket nem adhatjuk el, és ha találtam valami új, az előzőnél jobb holmit, bizony könnyezve váltam meg attól, ami addig olyan jó szolgálatot tett. Mivel rengeteg magunkkal vihető tárgy van, ez elég sűrűn fog megtörténni velünk. A helyszínek sem nevezhetőek változatosaknak; aki szeret betondzsungelben bóklászni, annak minden bizonnyal nem okoz csalódást, de azért mindenképp örültünk volna valamivel nagyobb kínálatnak ezen a téren.
Isten a gépezetből
Összegezve nyugodtan kijelenthetem, hogy a Deus Ex egy remek, hangulatos játék. A néhány bosszantó hiba ellenére az élmény, amit nyújtani tud akció/szerepjáték ötvözetével, feledhetetlen.
