Volt egyszer egy… kezdet, avagy Bronson megbetegedett, helyette Green Beret a beugró
A Pyro Studio által 1998 nyarán kiadott Commandos új színt hozott a számítógépes stratégiai játékok felhozatalába. A Starcraft után (mely kultusszá vált) telítődött a piac az RTS-tömegekkel, s igencsak üdének hatott ez a II. világháborús akciótörténet, melyben egyéneket irányítva a lopakodásra tehettük a hangsúlyt. Green Beret és csapatának tagjai mind-mind más szakmához értettek (például búvár, mesterlövész, sofőr), és a feladatok megoldása embereink szaktudása nélkül megoldhatatlanná vált.
A Commandos tehát egy külön műfajt teremtett, s megtörtént vele az, ami egykor a Diablo-sorozattal is: 2001-ben, nagyjából a második része előtt megszületett az első klónja, mely egészen nagy különlegességnek számít még mai napjainkban is. A Desperados (dos-dos…) ugyanis a XIX. század vadregényes vadnyugatára kalauzolja a játékost, és ami a legfontosabb, nagyon élvezetes sztorivezetés közepette teszi ezt meg.
Általános iskolás kissrácként játszottam először a Desperadosszal. A tanítónénimmel még konfliktusom is származott belőle, ugyanis annyira belemélyedtem a játékba, hogy elkéstem az osztályunk március 15-i előadásáról, és majdnem Damjanich nélkül maradt a bagázs. A próbákon is csak a sorozatlövés járt az eszembe… Még a járásomon is módosítottam, hogy westernesebb legyen!
Nos, valószínűleg a német spellboundos srácok is így érezhették magukat kiskorukban, mikor Gojko Mitic kalandjain ámuldoztak. Később álmaikat a Desperadosban valósították meg.
A klasszikus séma – profik csatája
Kezdjük tehát a sztorival: 1881-ben, Új-Mexikóban játszódik a történet. Adott első hősünk, aki vérprofi (és a többiek is mind – nahát!). Késel, kiüt, felkap a vállára, ha elbóbiskoltál a simogatásától, lovat nyergel, falra mászik. Ő Jack Steel…akarom mondani John Cooper, aki valamiért olyan bruce willises nekem. A szinkronja tagadhatatlanul eredeti, olyan, amilyennek lennie kell egy igazi párbajhős nyugodt hangjának. Jack az ász, ez tagadhatatlan.
Másik kedvenc mókusunk a Doc McCoy nevezetű félszemű szélhámos, aki pesszimizmusával és texasi akcentusával a csapat egyik hangulatemberévé válik. A játékkészítők Lee Van Cleefről mintázták ezt a karaktert; akinek nem mond az a név semmit, hogy A jó, a rossz és a csúf, azonnal kezdje össze-vissza szégyellnie magát... Doc képes a sérült csapattagokat meggyógyítani, gázzal elaltatni az ellenséget (vagy a saját embered), madárijesztőt készíteni, és ami a legfontosabb: mesterlövészkedni! Fenomén a fickó, őt is szeretjük!
Következő barátunk Samuel Williams, Cooper egyik legjobb barátja, akit egy ültetvényről kell megszöktetnünk, mert afférba került egy helyi hölggyel… Mondanom sem kell afroamerikai barátunk gyengéi a nők és a robbanószerek. Kiválóan bánik a dinamittal, a sorozatlövővel, és winchestere is nagy segítségünkre lehet a bajban. Rendkívül fontos személyiség, sokszor nélkülözhetetlen egy feladat megoldásában (például ha fel kell robbantani egy kaput). És micsoda beszólásai vannak az úriembernek! Jipiridúdááá!
Dögös nő is kell ám a sztoriba: következzék tehát a nagy kártyás Kate O'Hara, akinek a csalás és a csábítás a fegyvere. Apró derringere nem kifejezetten lövöldözésre termett, de tükrével és pókerkártyáival nagy hasznára van a csapatnak. Igazi bombázó, senki sem tud neki ellen állni, talán még maga Cooper sem!
A szereplőkben van egy közös: mind profi, és mindet Cooper húzza ki a csávából, így hálájuk jeléül (na meg a 15.000 dolláros vérdíjból való részesedésért) segítik őt az El Diablo elleni harcban. El Diablo a csúnya, rossz kinézetű gonosz, aki nem hallgatott édesanyja szép szavára, hanem beállt vonatrablónak, és egy egész kis bandát hozott össze (vannak vagy ezren, de lehet, hogy azért olyan sokan mégsem). „Az ördög” egy tipikus mexikói gazfickó, aki rendkívül eszes és ravasz, de nem hiányzik belőle a misztikum sem.
Cooperék elindulnak hát a nyomokon, és elfogják szegény Pablo Sánchezt, akire El Diablo rá akarta kenni az egész kilétét. Sánchezről viszont kiderül, hogy ártatlan (azért nem kell őt annyira sajnálni, megvan neki a maga sara), így Cooper beveszi őt is a csapatba. A mexikói származású fiatalember üt-vág, kővel dob, kiemel kétszer, és whiskyvel is kisegít, ha szomjas vagy. Igazi tank.
Később csatlakozik hozzánk egy utolsó tag, Mia Yung is – nagy örömömre csak a játék vége felé. Kaphattunk volna egy indiánt is, helyette itt egy kínai lány, akinek apja nem is vonatsíneket rak, hanem hotelt üzemeltet, viszont El Diablo emberei ezt nézik jó szemmel, és meggyilkolják szegény öreget. Mia szerintem nem illik bele a játék hangulatában, ez nem a karate kölyök. Képes köpőcsővel mérgezni, és a legászabb fegyvere Mr. Leone (Sergio Leone…), a majom, „aki” rendkívül jópofa kis jószág.
Összeesküvés, ármány, lövöldözés, párbaj, robbanás, sivatag, terror, háború, rablók és később polgárháború is, kell ennél több?
A színpad, melyen forog a történet
A Desperados, ha már Commandos-klónnak tekintjük, követi elődje minden példáját, s egy-két újítással ki is egészíti azt. Az egyik legfontosabb ilyen az időzítés funkció, melyben megtervezhetjük a következő három lépésünket, s nemcsak embereink cselekedeteit hajthatjuk vele végre egy időben, hanem előcsalhatjuk Cooper hármas sorozatát is. Néha, ha komoly tűzerő ellen akarjuk bevetni ezt, gyorsan kell cselekedni, mert akár ott is hagyhatjuk a fogunkat.
Ha már elhalálozásról esett szó, megjegyezem, ha valamelyik csapattársunk meghal, a játék automatikusan véget ér. Gyakorta fogjuk így tehát a Quick Load opciót használni. A gyorsmentés azért is fontos, mert a játék során sok a hibázás lehetősége, ugyanis ha csak egy marcona ellenfélnek is sikerül meglógnia, kihatással lesz a játék további menetére: riadoztatva társait az egész kompánia a keresésedre indul. Egy apró mellékattintás, és kezdhetünk mindent elölről! A helyzet megoldásának kulcsa nem mindig a vad lövöldözés lesz, ugyanis a tetemek eltüntetése is komoly gubancot tud jelenteni. Szóval, ha tehetjük, ne az öldöklés mellett tegyük le voksunkat, hanem a gyors osonás vagy a leütés/elaltatás lehetőségét válasszuk.
A számítógép által irányított ellenség rendkívül fejlett és okos. A huszonötféle gazfickó nemcsak külalakban, de képességekben is eltérő: az egyik több életerővel rendelkezik, a másik lustább, de van még sokkalta „nagyképűbb” is köztük az átlagosnál. A jelentéktelen, vékony útonállótól a nagydarab „mucsácsókig” az összes ellenféllel találkozhatunk, kivéve indiánnal (csak egyszer fogunk velük találkozni sajnos, s amúgy sem valami akciódús környezetben). A radar aktiválásával nem csak látókörüket fürkészhetjük ki, hanem figyelmük állapotát. Ha zöld a sugár színe, minden oké, nem vett minket észre az ellen. Ha sárga, valami már nincs rendben: vagy elszalad a koma a többieket értesíteni, vagy keresésünkre indul. Ha pirosra vált, ott már lövöldözésre számítsunk! A pályákon NPC-kel is találkozhatunk, de konkrét jelentőségük nincs a történet szempontjából, csak hangulatelemként szerepelnek -- meggyilkolásuk viszont a játék végét jelenti.
Huszonöt szinten izgulhatjuk végig a történetet, de a helyszínek egy-két esetben ismétlődnek majd, kisebb változtatásokkal. A pályatervezőknek hála a térképek olyan szépre sikeredtek, hogy akár képként is díszíthetnénk velük a falunkat. Festményi szépség 2D-s nézetben! 1024x768-as felbontáson még most is olyan tükörsimán élvezhető a grafikája, hogy az kimondhatatlan. A színhelyeken megtalálható az összes fontosabb westernkellék a vándorcirkusztól a rabszolgaültetvényig. A belső terek ritkák, csak fontosabb epizódokban kapnak szerepet, a házakban viszont el lehet bújni, de nem árt, ha óvatosak vagyunk, mert egy-két bandita is rejtőzhet odabent, aki másodpercek alatt szitává lőhet minket. Ilyen esetekben a legjobb megoldás Sánchez úr, aki képes kipenderíteni a rablókat a házból (partikommandós).
Az átvezető videók nem nevezhetőek Blizzardos műveknek, de szórakoztatóak. A szereplők haja enyhe beültetést szimulál, valószínűleg a Piroska Játékbabagyár volt a szponzoruk. A kezelőfelület egyszerű és hatékony, ráadásul nagyobb felbontás mellett alig foglal el helyet. A játék rendelkezik egy mutatós minitérképpel is. Korlátozott mértékben használható a ráközelítés is, de itt ne számítsunk nagy felületkidolgozottságra. Személy szerint azért örültem volna, ha zoom közben részletesebb képet kaptam volna a pályáról.
Végezetül hadd térjek ki a játék zenéjére is. Nem egy Morricone, de westernadaptációhoz illő, valamint az eseményekre reagáló muzsikát kapunk, hiszen ha felfigyelnek ránk, a dallamok is megváltoznak. Mindezzel együtt a zene egy idő után kissé monotonná vált számomra.
A végső leszámolás
Figyelem, ez a játék rendkívül időrabló! Egy jó akció kivitelezéséhez (és hogy a kicsi szívednek is jól essen) az ember képes vele órákig elbíbelődni, ám minden westernrajongónak illendő kipróbálni, mert ebben a műfajban ritka az ilyen játék. Összességében nagyon szórakoztató és addiktív tehát, és teljesen rabul ejti az embert. Garantáltan elő fogsz venni utána egy Winnetou-filmet!
