Deponia történetének végére egyértelmű, kiradírozhatatlan pont került három évvel ezelőtt, és semmi jel nem mutatott rá, hogy a szürreálisan mókás kalandjáték fejlesztői bármiféle feltámasztási kísérleten gondolkodnának. Egészen addig a stílusosan váratlan pillanatig, míg a Daedalic be nem jelentette, hogy alig egy hét múlva megjelenik a Doomsday, a rengeteg rajongó által remélt folytatás, ami nem egyszerűen felveszi a leejtett szálakat, de szó szerint újraírja Deponia történetét… A trailer pedig tovább fokozta a kedélyeket, hiszen a sorozatra jellemző szókimondással feltette a kérdést: Na, mi a baj, talán nem tetszett az eredeti befejezés?
Ha visszaforgathatnád az időt...
Nem, szinte senkinek sem tetszett. Végletes, pragmatikus kegyetlenséggel zárták le a trilógiát, amitől a rajongók hőbörögtek, a stúdió pedig csak vállat vont, az alkotói szabadságra hivatkozva. Nekik végig ez a történet élt a fejükben, s hát nem mesélhették el másképp a játékosok szeszélyei miatt, nem igaz? Így aztán különösen baljós kajánságnak hatott, amikor a trailer felvetette a kérdést, hogy mit tennél, ha időgépet adnának a kezedbe: vajon tényleg másfajta lezárást írnál, vagy csupán arra vágysz, hogy több időt tölthess el Deponia világában? Hamarosan kiderült, hogy a Doomsday mindkét opcióra lehetőséget ad… legalábbis a maga felemás, becsapós módján. De ennél többet mondani már spoiler lenne.
Nézzük inkább a közölhető tényeket! Rufus visszatért közénk, akárcsak (leendő) exbarátnője Goal, illetve számtalan másik korábbról megismert karakter is. Deponia múltjában járunk, egy olyan verzióban, ahol az időutazás valóság, s a történetvonalak eléggé kuszák, köszönhetően Rufus legújabb barátjának, McChronicle professzornak. A prof ugyanis időgépével képes bármikor meglátogatni alternatív világokat és múltbéli eseményeket, s ennek főhősünk óriási hasznát veszi, miközben próbálja Deponiát megmenteni egy fagyos katasztrófától. Rufus a trilógia óta nyilván mit sem változott, így még egy kristálypohár készlet megmentését sem érdemes rábízni, nemhogy a világ sorsát érintő feladatokat. De persze ő az egyetlen remény, így fárasztó poénjai mellett most már az időutazás lehetőségével is felszerelve elindul a kalandok útján, amik egy már átélt, ám részleteiben talán megváltoztatható végkifejlet felé vezetnek.
...milyen új befejezést írnál?
A point and click kalandjáték zsáner ismerői számára a játékmechanika nem tartogat újdonságokat. Ahogy korábban, itt is sokszor a tárgyak meglepő formációkban való kombinálásával lelsz rá egy-egy puzzle megoldására. Szerencsére egy gombnyomással felfedheted az adott helyszín összes interaktív pontját, vagyis nem a pixelvadászat fog idegesítően visszatartani a megoldásoktól, de azért könnyűnek mégsem nevezhető a játék (ahogy elődei sem). Az időutazás lehetősége egy extra rétegnyi bonyodalmat rak az egészre, hiszen még ha tudod is, hogy hol és mit kéne csinálnod, azt is ki kell találnod, mikor van erre szükség. És mivel a fejtörők egy része semmilyen emberi logikához nem alkalmazkodik (ilyen mondjuk a rózsaszín elefántok elüldözésének módja, ami az ésszerűségtől a lehető legtávolabb esik), minden lehetséges idővonal és tárgy végigpróbálgatása marad az egyetlen járható út. Ez pedig hamar idegesítő kényszerré válik. Hogy a dolgok jó oldaláról is szót ejtsünk, a fejtörők több mint fele szerencsére nem túlságosan elvont, viszont szellemes és mókás, és pont annyira nehéz, hogy megoldásuk eltöltsön a siker édes érzésével.
A Deponia korábbi részeihez hasonlóan itt is sokszínű, minden részletében egyedi világot, vibráló és kellemesen bohókás helyszíneket, hangulatában utánozhatatlan grafikát várhatunk. Többször kaptam magam azon, hogy minél hamarabb igyekszem túljutni az aktuális helyszínen, csak azért, hogy láthassam a következőt. A szemétre épült viskókkal szegélyezett utcáktól a fellegekben lebegő járművekig minden jelenet más és más, végtelenül stílusos újdonságokat tartogat. A csodás képi világ a sorozat egyik legnagyobb erőssége, ami javarészt talán képes kompenzálni minket a néhol szükségtelenül hosszú átvezető jelenetek, újra meg újra ismétlődő animációk elviselése miatt. Sajnos az időutazás, mint játékmechanikai koncepció, csak tovább fokozza a repetitív feladatok és ismétlődések gyakoriságát, de mégsem ez a legnagyobb probléma vele. Hanem az, hogy a történet néha önmaga sem emlékszik, hány fonalat ejtett már el, és hol kéne felvennie ezeket ahhoz, hogy végül összefonódhassanak. Ez a zavarodottság persze sokkal enyhébb akkor, ha játszottál Deponia korábbi installációival, és ismerősként köszöntöd eme világ lakóit, sok esemény ugyanis a régi karakterek életének fekete foltjait magyarázza el. Ennek szépségét és humorát a régi rajongók értékelni fogják, az újonnan érkezettek viszont simán csak erőltetett vagy logikátlan elemekként értelmezhetik.
A játék humora egyébként is egy különösen megosztó aspektusa a sorozatnak. Ennek elsőszámú bűnöse éppen Rufus, a néhol éleslátóan bunkó, máskor ostobán szellemes főhős, akinek beszólásain és világnézeti meglátásain előbb-utóbb bárki meg tud sértődni, ha elég messze jut a sztoriban. A poénok egy része tényleg fájdalmasan lapos, és még igencsak vastag arcbőrrel megáldva is érezhetően necces. Viszont a maradék olyan egyedien csavaros, és úgy betalál a helyzetkomikum kellős közepébe, hogy szinte hallani a csattanást a poén végén. Ha a korábbi részekben szeretted, akkor csalódást a Doomsday sem okoz, ha viszont néha te is péklapáttal csapkodtad volna az írókat, készülj fel a hasonló minőségű humorra!
A második búcsú után
Nehéz véleményt mondani a Doomsdayről, annyira kettős érzéseket hagyott maga után. Olyan, mint maga Rufus, az önzőségével mindent leromboló tapló, aki egyszer mégis megmentette a világot – a játék izgalmas és ellenszenves kvalitásai nagyjából egyensúlyban tartják a mérleget. A történet jó érzékkel használja ki a meglepetés erejét, az új karaktereket viszont sótlan vontatottsággal sodorják magukkal az események. A világ megragadó és részletgazdag, de az apró hibák és bosszankodások sorozata könnyen kizökkent a hangulatából. Leginkább azoknak ajánlanám a játékot, akik a trilógia rajongóiként úgy érzik, még nem tudtak végleges búcsút venni Deponiától, és hajlandóak fejben újraírni Rufus történetét. Ki tudja, talán ezúttal minden más lesz… Vagy nem
