Belső nézetes megvalósítása miatt akár figyelembe vesszük az 1994-es King’s Fieldet, akár nem, a mai soulsborne/soulslike műfaj megszületése egyértelműen a 2009-es, nálunk pedig 2010-ben debütált, így pont 10 éves Demon’s Soulshoz köthető. A FromSoftware ezzel a játékkal elindított valamit az akkor már egészen kiforrott PS3 platformon: emlékszem, mikor az első trailert megláttam, meghallottam a kórussal borzongató zenét, éreztem, hogy valami egészen elképesztő dolog van születőben. És bár személy szerint csak később tudtam belevetni magam a rendkívül sötét és egyedi fantasy kalandba, az tény, hogy egy egészen sajátos zsáner indult vele útjára, amit aztán a Dark Souls és a Bloodborne tett még tökéletesebbé. Ha valaki azonban nem ismerte a nagy őst, amelyből mindez eredeztethető, itt a lehetőség a pótlásra, rajongóknak pedig az ismétlésre, hiszen sok-sok várakozást követően a PS5 nyitócímeként újraélhetjük az embertelen megpróbáltatásokat, méghozzá nem akármilyen minőségben.
Lovecrafti fantasy
Nem is emlékeztem rá, hogy a Demon’s Souls világa és alapsztorija hány ponton köthető össze a lovecrafti kozmikus horrorral, de újból neki állva számtalan helyen csak néztem, milyen egyértelmű utalásokkal vagy hasonlóságokkal találkozni. Mindenesetre a Dark Soulsok jellegzetességével itt is összefuthatunk: adott Boletaria, ahol a múltban már egyszer sikerült legyőzni a világot közel teljesen elpusztító “Old One”-t, akit már-már elfeledett volna mindenki, ha nem érződne, hogy a ködbe burkolózó birodalmat és a királyt befolyása alá kerítette, miközben lélektelen démonokkal töltötte meg a romokat és környezetüket. Óriási szörnyetegek, vérszomjas sárkányok, élőhalottak és csontvázak: a Demon’s Souls univerzuma nem éppen gyerekmese, a névtelen kalandor bőrébe bújó játékosnak pedig itt kell sikerrel járnia. Miután már meghalt…
Merthogy ahogy általában a Souls-sorozatban, a halál ezúttal is csak egy általános, de átmeneti állapot, ami utoléri a karaktert, hogy utána újból és újból próbálkozzon, ha pedig legyőz egy jelentősebb ellenfelet, visszatérjen az élők sorába. A halott kalandor ezúttal elsőre a Nexus nevű helyre, egy központi hubba kerül, ahonnan a Maiden in Black küldi pokoltúrájára, melynek során a Nexusból elérhető öt régiót kell megtisztítani, közben legyőzve a nagyobb hatalmú fődémonokat, akiknek lelkével felvértezve talán van esélyünk a király ellen.
Sötét járatok mélyén
Talán még az első Dark Souls világa sem volt annyira reményvesztett, sötét és letargikus, mint a Demon’s Souls velejét nyújtó Boletaria, amely mintha minden egyes négyzetméterével csak azért létezne, hogy a játékosokat az őrületbe kergesse. És bár a kezdő várfalaknál még ott él az emberben a remény, hogy “óóó, ez nem is nehéz, vagy már csak a rutin teszi…”, végül újra és újra sikerül fűbe harapni, alulról szagolgatni a Maident, hogy utána összeszedjük minden erőnket egy következő etaphoz. Mert itt aztán tényleg mindenki a halálunkat akarja, közben a leglehetetlenebb pillanatokban és helyekről veti ránk magát. És aztán vannak a külön kiemelhető, kedves és specifikus ellenfelek, amiknél az első pár alkalommal azt mondjuk, hogy nem vagyunk velük egy szinten, majd 2 óra múlva visszatérve már rágjuk a szánk szélét, amikor pedig 10 óra múlva is lazán meggyalázza elhulló porhüvelyünket, akkor azért kiszalad egy-két kevésbé átgondolt megjegyzés.
És igen, persze, gyakorlással mindenki legyőzhető, a Demon’s Souls világa is “betörhető”, de ehhez azért rengeteg türelem szükséges. Ahogy gyakorlás és fejlődés is. Itt szerintem különösen igaz, hogy együtt kell élni ezzel az univerzummal, együtt lélegezni élő(?)lényeivel, mert ha legénykedve állunk eléjük, elbízzuk magunkat, akkor könnyen felmossák velünk a vértől csúszós padlót. Érdemes kísérletezni a legmegfelelőbb kaszt terén, majd azt maximumra fejleszteni, egy passzoló fegyverrel, illetve jól betárazva minden finomsággal. Újra és újra megpróbálni a lehetetlennek tűnő feladatot, kifigyelve és begyakorolva a mozdulatokat, ráhangolódva az ellenfél minden apró rezdülésére. Ha pedig nem megy, még mindig ott a fantomkodás…
Azért vannak a jó barátok
Hogy utána fekete fantomként betörjenek a világodba, majd jól hátba döfjenek. Na, jó, nem, inkább azért, hogy segítsenek. Merthogy itt működött először a zseniális multiplayer, aminél élő formában behívhatunk másokat, ha “felvesszük” a földre tett jelüket. Ezzel viszont, vagyis már magával az élő formával, veszélynek vagyunk kitéve, hiszen bármikor jöhet egy inváziós támadás, mikor egy másik játékos vagy NPC megtámadja a világunkat, majd addig nem nyugszik, míg nem végez velünk. Hárman persze egyszerűbb legyőzni az ilyen támadókat, de a fekete fantom úgymond mindig előnyben van, hiszen nincs igazán veszteni valója, ráadásul ő az, aki gonoszként “hazai pályán” van. Aki nem játszott még online Souls-játékokat, az nem ismeri azt az adrenalin löketet, ami akkor éri, mikor kiderül, valaki betámadta a világát. Ahogy azt a fantasztikus mámort sem, mikor sikerül legyőzni a támadót, vagy mikor a csapat szépen végigmegy a pályán, mindent megtisztogatva, mindent összeszedve, hogy végül legyőzzék a főellenfelet.
Mintha új volna
Minderre ráadásul most olyan formában van lehetőségünk, ami a teljes műfajon belül példaértékű. Az alapoktól újraírt remake-jei után nem csoda, hogy a Sony felvásárolta a Bluepoint Gamest, mert az amerikai stúdió ezúttal is elképesztő munkát végzett. A látvány egyértelműen önmagáért beszél, minden teljesen mai külsőt kapott, méghozzá úgy, hogy a dizájn és a külcsín az, amibe aztán tényleg nem lehet belekötni. Minden ellenfél, minden díszítés, minden építmény megkapta a maga felújított verzióját, miközben a játék néha kisebb eltérésekkel, de többségében inkább ugyanazt nyújtja, mint 10-11 évvel ezelőtt. De már maga a karakteralkotás is elképesztő részletességgel lett megalkotva, ez a grafikai körítés pedig végig kitart. Ami működik, azon nem kell változtatni alapon tényleg a klasszikus Demon’s Soulst kapjuk, ami igazából nem könnyebb, nem szól nagyobb tömegekhez, de mégis kicsit áramvonalasabb. Mégha nem is mindig, mégha nem is mindenben.
Mert a kamerakezelés azért hajlamos bebolondulni, ilyenkor pedig az ember nemcsak szó szerint falnak megy, de akár egy konkrét halál is múlhat azon, hogy pont nem látja, amit muszáj lenne figyelnie. Plusz kisebb-nagyobb bugok is előfordulnak, a gépi ellenfelek is hajlamosak érdekes dolgokra. Nálam például volt fekete fantom NPC, aki vígan behátrált előlem egy barlangba, majd fennakadva egy sziklán egy helyben nyomta a moonwalkot. Én meg “úúúúhu”-ztam közben. És akkor még egy apróság, ami mellé jöjjön egy igazi minősítés is: bár a Demon’s Souls remake-je ott van a valaha készült legjobb nyitócímek között, azért nem lehet elvitatni, hogy nem mindenkinek szól. Akinek nem jön be a Souls-stílus, az itt is vért fog izzadni, mindenkit a pokolba kívánva, aki készített vagy ajánlotta a játékot. És bár én azt mondom, hogy ahogy a széria többi tagja, úgy a FromSoftware ezen klasszikusa sem igazságtalan, így “csak” ki kell ismerni, meg kell vele harcolni a sikerélményért, emellett is tudom, hogy vannak, akik képtelenek ezzel a műfajjal megbarátkozni. Ez nem az ő hibájuk, egyszerűen nincs meg az összhang. Éppen ezért lenne kár tömegtermékként gondolni a játékra, mert az hatalmas csalódást és felhördülést fog okozni. Emellett az is tény, hogy a receptet a Dark Souls és a kicsit más irányba elmozduló Bloodborne azóta elég szépen tökéletesítette, avagy a Demon’s Souls kisebb-nagyobb lemaradásban van. De még így is közel tökéletes a maga módján, a maga sötét és kegyetlen stílusával. Szóval, ha csíped a műfajt, szereted az eredetit, bátran ruházz be rá, mert igazi system seller a PS5 mellé. De ha eddig csak meggyűlt a bajod ezekkel a játékokkal, akkor nem hiszem, hogy a Demon’s Souls remake-jével erőltetned kéne az ismerkedést.
